Pilinszkyhez hasonlóan te is mondhatnád, hogy „mindig a nyomorúság lim-lom tájait kerestem”. Visszatérő motívum nálad, hogy hőseid valamiféle marginális, sőt társadalmon kívüli pozícióban vannak, és ennek megfelelően azok a helyszínek is az otthontalanságról, kitaszítottságról, sehova sem tartozásról beszélnek, amelyeken mozognak, és amelyek számukra mégis otthonosak – igaz, más tér nem is kínálkozik számukra belakásra. A létezésük kissé lebegő, ők pedig szinte besorolhatatlanok, hiszen a regényalakokat általában a környezetük alapján értjük meg. Miből fakad a vonzalmad a marginális hősök és a marginális helyszínek iránt? Miért élnek ezek az emberek ennyire kívül mindenen?
A családomban transzgenerációs tapasztalat a szegénység. A nagyszüleimnek boltjuk volt, amelyet a második világháború után elvettek tőlük. Ezt bukdácsolás, majd egyre mélyebbre csúszás követte. Anyám megalázott, kiszolgáltatott bérelszámoló volt. A mai napig előttem a jelenet, ahogyan egyszer a bicikli csomagtartóján körülbelül tíz kiló aktát hozott haza. A főállása mellett lottóválogatással és pulóverkötéssel is próbálkozott, de minden kísérlete befuccsolt. Apám akkor hagyta el, amikor velem terhes volt, és a sok magányos küszködés idegrendszeri problémákat okozott nála. Nagy eredmény volt már az is, amikor mi ketten sok évvel később 16 négyzetméteres minigarzonhoz jutottunk, és végre elköltözhettünk az alkoholista nagyapámtól.
A szociális peremre szorítottság az én életemben is folytatódott. Tanítóképzőt végeztem, de soha nem lett fix munkahelyem. Sokat szorongtam, és meg voltam győződve arról, hogy úgysem lehet belőlem soha semmi. Nem éreztem magamat a struktúra részének. A szellemi szabadság irányába az irodalom által találtam kiutat. Láttam Illyés Tihanyban, tengerészkapitányi sapkában készült fényképét, és azt kérdeztem magamtól: „Az írók ilyen gazdagok?” Tetszett ez a perspektíva.
Mivel anyám részletre megvette a magyar meg a világirodalom remekeit, sokat olvastam, a Simon Templar-sorozat által ihletődve pedig már nyolc-kilencéves korom táján kriminovellácskákat írtam. Debrecenben délutáni magántanításból éltem, de aztán a város szűk levegőjét megunva 1985-ben Budapestre, albérletbe költöztem. Hűtő nem volt a lakásban, és a szekrényből a házinéni macskája kiette a kajámat, de nemsokára még erről a szörnyű helyről is mennem kellett, mert egy este gyertyát gyújtottam. Akkortól fogva lakásról lakásra vándoroltam, és színházi segédmunkásként „csak azért is” megkapaszkodtam a fővárosban. Folyton könyveket vásároltam, amiket aztán, amikor szorult helyzetbe kerültem, újra meg újra el kellett adnom. Eddigi életem során négyszer-ötször biztosan eladtam már a könyvtáramat.
Csak akkor lett saját lakásom, amikor édesanyám elhunyt. A pénztelenség tapasztalata belém égett, de nem bánom, hogy így alakult. Nem akarok új meg új dolgokat venni, és azt vallom, hogy minél jobb anyagi körülmények között él valaki, annál nagyobb bajban van. Mert annál kevésbé szabad. Azért írok ilyen témákról és hősökről, mert ezt a világot ismerem, és a barátaim is ebből a körből kerülnek ki. Helyzetükkel megbékélő, a pénzt nem hajszoló, benső gazdagságra törekvő emberek a tagjai.
Szorosan kapcsolódik az előző kérdéshez, hogy a karaktereid – például ideáltipikusan az Amerre járok védtelen hőse, de a Folyosó a holdra vagy A bolt is hasonló ebből a szempontból – nem teljesen normálisak. Nem világos, hogyan kerültek a jelenlegi helyzetükbe, és hogy miért fogadják el, sőt akár helyeslik is. Szinte semmilyen ismérvének nem felelnek meg az emberi létezés konszolidáltnak mondható kritériumainak. Mintha nem lenne „hovájuk”: valahonnét valahova motívuma, jellege, lehetősége a létezésüknek. Ebből fakadóan a lényeget tekintve túl sok minden nem történik velük, és sehonnét sehova sem jutnak. Ez így elmondva nagyjából rémálomszerű. Mintha az lenne a mániád, hogy feltétlenül a szeméttelepen fogsz kincset találni. Nem zárom ki ennek a lehetőségét, de az is biztos, hogy a kincskeresés során – úgy tűnik, nagy élvezettel – jó alaposan, részletezően bemutatod nekünk, olvasóidnak a szeméttelep összes limlomát. Milyen hasznot remélsz ettől, és főleg mit akarsz vele megértetni? Hogyan jellemző ez szerinted a világra, és hogyan fakad a te felfogásodból?
Mesterem, Tar Sándor hősei voltak hasonlók. A létezés legmélyének lakói, akiknek nincs hová továbblépniük, de nem is akarnak. Nézik a tévét, de a reklámok világa számukra nem valóság: be vannak zárva a sajátjukba, amelyet alkohollal bélelnek ki. Tisztában vannak a helyzetükkel, de nem tudnak rajta változtatni. Önrombolók és agresszívak, az életük mégis élhető élet. Ritka a körükben az öngyilkosság, de az életmódjuk öngyilkos. Belenyugszanak a sorsukba; elfogadják, hogy az élet minden perce küzdelem. Túrják a kukákat; olyan viszonyok között élnek, mint India legszámkivetettebb rétegei vagy a dél-amerikai favelák népe. De csak a töredékük válik bűnözővé. A nyolcadik kerületben, ahol Budapesten lakásom van, mindig ordítás, sírás: a fájdalom és a kétségbeesés hangjai járják be az éjszakát. „Szegényember akkor lop, ha éhes, / Akkor se lop, dehát nagyon éhes. / Akkor is csak szegényebb szegény lesz. / S míg lesz szegény, mindig több szegény lesz” – írja József Attila.
A szegények helyzetéből szinte következnek a mentális zavarok. Orvoshoz nem jutnak el, senki és semmi sem védi meg őket tőlük. Egy időben irodalomterápiát tartottam skizofréneknek, és kiderült, hogy nagyon szeretik az irodalmat. Okos hozzászólásaik voltak, érdeklődőnek, kreatívnak láttam őket, és tudtak nevetni – vagyis végső soron mégiscsak egyfajta normalitás jellemző rájuk. Másrészt a világ normálisnak mondott részét sem látom náluk normálisabbnak.
Mikor játszódnak az utóbbi regényeid? Fontos-e, hogy mikor? Miközben a hőseid által használt tárgyakból, közlekedési eszközökből és az őket fogva tartó társadalmi viszonyokból megpróbálunk visszakövetkeztetni a korra, egyszer csak az a gyanúnk támad, hogy reménytelen az igyekezetünk: ezt a kort te koholtad, sosem volt és sosem lesz; mitikus idő, amelyben különböző korok és társadalmak szokásai, meggyőződései, életvilága van összemixelve, de csak általad érthető módon és okból. Ez azonban problematikus, mivel így éppen az a koordináta-rendszer nincs meg, ami a történések megértéséhez szükséges lenne. Mi a szándékod a nagy műgonddal kivitelezett dezinformációval?
Mint írónak mániám a valósághamisítás; egyszerűen azért, mert szórakoztat. Egyszer például a 2008-as focivébé portugál–izlandi meccséről írtam, amelyet a történetemben egy rákosztály betegei néznek. A foci és irodalom című blog azonban „leleplezte”, hogy ilyen meccs valójában nem volt. A valósággal ezer gond van, és nekem nem kell igazodnom a reáliákhoz. Abban bízom, hogy ez valamilyen mélyebb igazságot juttat érvényre a létezésünkről.
De úgy képzelem, hogy a koholt világodat-világaidat alaposan meg kell tervezned ahhoz, hogy konzisztensek legyenek.
Nekem ez csípőből jön, mint az Edda-dalban: hogy elrúgok egy követ, és amerre gurul, arra megyek tovább. Ami a kor beazonosítását illeti: a Hidegdauer című regényem a hetvenes években, a gyermekkorom idején, az Amerre járok védtelen a jelenben játszódik, míg a Folyosó a holdra és A bolt antiutópiák, azaz egy elképzelhető vagy elképzelhetetlen jövőben, a nagy civilizációs összeomlás után. A lehetségest és a reálist mindig realitásdarabkákkal kötöm össze a totálisan irreálissal, amelyet ezáltal teszek megfoghatóvá. Abban azonban igazad van, hogy „a falon nem lehet átmenni”: a saját játékszabályaimtól nem térhetek el, konzisztensnek kell lennem.
Remek, de sajátos humor jellemző rád; olyan, amelynek humor volta az emberek jelentős része számára nem feltétlenül felismerhető: a sorok közé rejtett, az abszurditásból, sőt valamiféle notóriusságból, „csak azért is”-ből fakad. Vagyis ilyen szempontból egy húron pendülsz a hőseiddel, akik tesznek a világ elvárásaira, és egészen más dolgok fontosak számukra, mint a többség számára. Gasztrohasonlattal: te olyan fűszereket használsz, amikről mások még csak nem is hallottak, ezért megnevezniük is nehéz, milyen ízeket éreznek. Nincs meg hozzá a kellő tapasztalatuk, korábbi ízélményük, hogy kategorizálni tudják, amit feltálalsz nekik. Wittgenstein szerint a humor nem hangulat, hanem világnézet. A te humorodat mi táplálja, milyen világnézetet „zenésít meg”, és miért tér el annyira a mainstreamtől?
A pályám elején az olvasmányélményeim alapján arra jutottam, hogy nekem nincs humorom. Az én témáim a szétesés, a tragédia, a pusztulás és a reménytelenség, amelyek nem hagynak teret a humornak, gondoltam – és ennek nyomán, más írók humorával szembesülve irigység támadt a szívemben. Tudtam ugyanis, hogy humort nem lehet „csinálni”, annak mélyről kell feltörnie. Idősödve aztán, részben Örkény, Danyiil Harmsz és Hazai Attila hatására rájöttem, hogy noha vicces és kacagtató ugyan nem, elfacsarító és groteszk viszont nagyon is tudok lenni. És azóta néha írás közben már fel-felröhögök attól, amit írok.
A humor gazdagság, plusz dimenziója az életnek, és sokféle rétege, megnyilvánulási formája van. Ahhoz, hogy bizonyos változatait, szubtilis formáit megértsd, a humorérzék kiművelődésére van szükség. A humor csúcsának az öniróniát tartom, és igyekszem gyakorolni is.
Az előzőek kapcsán a harmsziádákról és Danyiil Harmszról is kérdeznélek, mivel műveletlenségemet nem szégyellve bevallom, hogy mielőtt téged és a munkáidat megismertem volna, fogalmam sem volt a létezésükről, sőt, mivel a neten kizárólag a te könyveidet és a Harmszról szóló Wikipédia-oldalt találja az ember, ha az ő nevére rákeres, kezdetben kifejezetten arra gyanakodtam, hogy te magad írtad az oldalt, és Harmsz valójában a te avatárod, kitalált előképed. Hogyan találtál rá meg az írásaira, a harmszikra, és miért lettél te is harmsziíró? Miért érzed a harmszit olyan műfajnak, amiben jól tudsz működni, ami illik hozzád? Szerinted hogyan viszonyul a harmszi mondjuk Örkény egyperceseihez?
Harmszt, az orosz avantgárd tragikus sorsú képviselőjét és a harmszikat véletlenül, fordítójuk, Hetényi Zsuzsa akadémikus közvetítésével ismertem meg. Örkény és Harmsz alkotásai között léteznek párhuzamok, hasonlóságok, például mindketten írtak sorozatmesét. A harmszi műfaja azért ragadott meg, mert olyan, végsőkig lecsupaszított prózai mű, amelyből már semmit sem lehet elvenni: a vers törvényei érvényesek rá. A legtömörebb, legkoncentráltabb, legredukáltabb, legletisztultabb irodalmi forma, amely számomra, aki nem tudok verset írni, egyfajta prózaversként gyönyörű feladat és kihívás. A harmsziban nincs mellébeszélés, leírás, karakterfejlődés, és sehonnét sehová nem kell benne eljutni. Csak egyetlen pillanat, de az teljes, komplett pillanat, miniuniverzum. Lezártnak, megmunkáltnak és végzetes humorúnak kell lennie, legyen akár erotikus, akár sci-fi, akár horror. Olyan tükörcserép, amelyben sokkal többnek kell tükröződnie önmagánál. Tűhegyméretű fényszikrát képzelj el: egyetlen felvillanást csupán, de olyat, amelyben minden, maga az emberi lényeg van jelen.
Összeszámoltam: Örkény 224 egypercest írt, és én „sportból” már a harmszikötetetemmel, a Műanyag szalonnával „túldobtam” ezt a számot. Azóta pedig jó pár újabb született még. Legutóbb szobafestőként próbáltam ki magamat, és abban a közegben is rengeteg „harmsziélményhez” jutottam. Mostanában ezek erősen dolgoznak bennem.
Gulliver-regényed, A bolt egyes részletei engem Jaap Scholten, a nálunk letelepedett holland író Jó itt nekem?! című, karcolatokból álló könyvére emlékeztetnek, aki elképesztő nagyképűséggel és arroganciával elhitte magáról, hogy megértette, kiismerte az „ösztönös, piás, hanyag, ügyeskedő” magyarokat. Ám az írásaival szerintem csak a saját korlátoltságát és nyugat-európai gőgjét bizonyította, nem pedig azt, hogy valóban képes volt a „nagy magyar titok” megfejtésére. A te ír Gullivered szerinted mit lát jól, és miben téved? És főleg: milyen az az összkép, amit a magyarokról kialakít a maga számára?
Gyakran emlegetjük, hogy a sztárok össze szokták téveszteni Budapestet Bukaresttel, meg hogy Rubik zsenije és a golyóstoll magyar eredete ellenére nem becsülnek bennünket eléggé. És akkor a sportsikereinkről meg a kutyafajtáinkról még nem is beszéltem. Szerintem az ilyesfélék mögött nemzeti kishitűség húzódik meg. Az én ír hősöm valóban gőgös, elkényeztetett nyugati úrifiú, mégis a magyarok között, alávetett bolti alkalmazottként találja meg a boldogságát. Sőt valamiképpen magyarrá is válik.
Nem félsz attól, hogy ezzel a történettel darázsfészekbe nyúlsz? Hogy a könyved alapján majd jól besorolnak valahová; hogy bizonyos szemszögből sértő lehet mindaz, amit a magyarokról en bloc írsz; az, ahogyan őket – igaz, Gulliver szemüvegén keresztül – ábrázolod? Mi adta a bátorságot, hogy ebbe a témába ebben a felfogásban és műfajban mélyebben belemenj?
A bolt – bár ez a szövegben nem szerepel – a harmadik világháború és az azt követő „retrográd evolúció” után játszódik, és csak a felületes olvasó nem veszi észre, hogy mennyire magyarszerető könyv. Mert a posztmagyar állapot primitív ugyan, de a magyar vitalitás és megújulóképesség bizonyítékai is számosak a regényben – és „Gullivernek” valami nagyon vonzót kell nálunk megtapasztalnia, ha annyira ragaszkodni kezd hozzánk. Sok nyugati telepedik le nálunk, mert ennek a népnek és országnak erős talaja van, és ez valami lelki dolog. Magyarnak lenni talán egyfajta lelkiállapot.
Ez volt a tizedik regényem, de kész van már a 11., A tanító is. Mivel semmilyen kurzusban nem értékelték, amit csinálok, a teljes szabadság állapotában vagyok: semmit sem várhatok, viszont bármit megtehetek. És pesszimista vagyok, mit tagadjam. Aggódom a magyar kultúra hanyatló állapota miatt, sőt a puszta fennmaradásunk ügyében is. Amiatt, hogy közös erővel hová juttatnak majd bennünket a saját hibáink és a világ mind mélyebb válsága.
Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu
