Kolozsvár első független színházi társulata a Váróterem Projekt – a magyar és a román színházi szférában egyaránt. A hivatalosan tizenhárom évvel ezelőtt bejegyzett egyesület 2010. április 23-án tartotta első bemutatóját. Karl Wittlinger Ismered a Tejutat? című darabjának átdolgozott változatában a három alapító tag – Imecs-Magdó Levente, Visky Andrej, Csepei Zsolt – és az időközben hozzájuk csatlakozó volt évfolyamtársuk, Vetési Nándor mutatkozott be.
Kellett bátorság az alapítók részéről, hiszen nem könnyű gyökeret ereszteni és megmaradni a város kőszínházának árnyékában.
„Eredettörténetükről” a társulat egykori blogján és weboldalán olvashatunk részleteket, itt most csak röviden idézek a Kik vogymuk fül alatt található szövegből: „Történt mindez valamikor 2009 őszén, amikor ki büszkén, ki kevésbé büszkén viselte a végzős színis címet. A sötét fellegek mindenesetre már gyülekeztek a fejünk felett, értsd: »Mit csinálunk egyetem után?« De a park felett is gyülekeztek, ezért a felmerülő problémát a park menti kiskocsmában készültünk megoldani. Hazugság lenne azt mondani, hogy azelőtt egyikünknek sem fordult meg a fejében egy saját színházi csoport létrehozásának az ötlete, sőt, négyszemközt beszélgettünk is róla...”
Már a kezdetekkor is azon volt a hangsúly, hogy olyasmivel foglalkozzanak, ami igazán érdekli őket, és azt remélték, hogy ez másokat is érdekelni fog. A fiatalok egyből ráharaptak az újdonságra, és elég hamar kialakult saját közönségrétegük.
A tízéves évfordulójukon A Váróterem Projekt tíz évének rövid története megbízható forrásból címmel Csepei Zsolt írt személyes vallomást a névválasztásról a Játéktér című színházi periodikának: „Akkoriban divatos volt magyar nyelvterületen az ’alternatív’ jelző. Kizártuk, mert úgy éreztük, hogy ’dobozol’. Próbáltunk elvetni mindent, ami rendszerre emlékeztetett. (…) Szóval a név. ’Alternatív’ kizárva. Jó. Legyen ’stúdió’. De nincs is stúdiónk. Mi az, hogy ’stúdió’? Plan B Stúdió? Stop. Mit akarunk? Mit akarunk?
Harmadéven feltűnt, hogy nagyon élvezzük az évfolyamunk közönségét. Fiatalok, lelkesek (más kontextusban fujj!), szeretik a merev színházi protokollokkal szemben azt a lazaságot, ami egy egyetemi produkciót övez. És mi is szeretjük. Hogy nem tökéletes a miliő. (…) Szóval közösség. Ahol észrevehetnek véletlen, bámulhatsz másokat, beszélgethetsz, vársz valamit, aztán továbbmész. Váróterem. A Projekt már csak úgy hozzácsapódott a ’stúdió’ vagy az ’alternatív’ alternatívájaként.”
Nem volt tehát „stúdiójuk”, honnan is lett volna. Első bemutatójuk helyszíne az egy évvel azelőtt Kolozsvár egyik külvárosi negyedében megnyílt Ecsetgyárban, a régi gyárépületben kialakított független kortárs művészeti közponban volt.
A frissen alakult társulat négy tagja 2009-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának színművészeti szakán, Hatházi András színművész osztályában. Közülük ketten, Imecs-Magdó Levente (akkor még csak Imecs Levente) és Visky Andrej (ifj. Visky András) első, Ismered a Tejutat? című előadásuk stáblistáján rendezőként is szerepelnek. Következő produkciójukat, a Sorsjátékot már volt osztályvezetőjük, Hatházi András jegyzi rendezőként, ennek bemutatójára az év decemberében került sor, szintén az Ecsetgyárban. Ehhez a külvárosi művészeti központhoz fűződik első bábelőadásuk is, a 2011 májusában bemutatott Szökevény szeplők. A szöveget Lázár Ervin azonos című meséje alapján ugyancsak volt tanáruk írta. Hatházi az elkövetkező években kétszer is együttműködött a társulattal, immár színészként.
Az alapító tagok mellett az idők folyamán további frissen végzett színészek, illetve más színházi szakemberek is bekerültek a csapatba, hosszabb-rövidebb időre. A folytonos fluktuáció mindig hozzátett valami pluszt mind a színészi munka, mind pedig az önkifejezési formák keresése terén.
2011 novemberében már a belvárosi(bb) Tranzit Ház fogadta be a társulat következő produkcióját, az ecsetgyári stúdióterem ugyanis megszűnt. A Mit csináltál három évig? az egyetemisták hétköznapjainak problémáit mutatta be, „kollektív rendezésben” jött létre, a szöveget saját történeteik, kolozsvári egyetemi legendák és különböző hírek alapján Bertóti Johanna írta.
2012-ben már egy szintén belvárosi, Brassai utcai omladózó épület egyik részében próbáltak kialakítani maguknak játszóhelyet. Itt mutattak be három produkciót. Ugyanebben a periódusban hozták létre első tantermi előadásukat Bánk bán? Jelen! címmel, amely Budapesten is látható.
Pénzhiány és egyéb problémák miatt a Brassai utcai épületből ismét költözniük kellett egy másik romos épületbe. A várótermesek negyedszerre is nekifutottak a „saját hely” létrehozásának, és szűk öt hónap alatt sok-sok munkával közönségbarát hellyé varázsolták a Traian utcai, használaton kívüli épületrészt. Ehhez leginkább saját erő, nagy nehezen összekapart pályázati pénz, saját vagy barátok, ismerősök, családtagok „paripái és fegyverei” álltak rendelkezésükre. Eközben az akkori társulat tagjainak mindegyike dolgozott valamilyen munkahelyen, nem a várótermi jövedelemből élt egyikük sem.
2014 októberében az előző évben létrehozott Advertego című előadásukkal és néhány meghívott produkcióval, illetve koncerttel megnyitották a ZUG-nak elnevezett játszóhelyet. A ZUG-ot befogadótérként is működtették az évek során, ahol zenei, színházi és egyéb kulturális események is helyet kaptak.
Sok nehézség árán ugyan, de próbálták fenntartani a már-már székhelynek tűnő ZUG-ot, mert láttak benne perspektívát, ez pedig összetartotta a csapatot. 2021 májusában azonban innen is távozniuk kellett.
Az épületegyüttes tulajdonosa nem hosszabbította meg a bérleti szerződést, az épület viszont üresen áll azóta is. Tizenkét előadáscím fűződik a ZUG-korszakhoz, ezek között volt kisebb és nagyobb gyerekeknek szóló produkció, színházi nevelési előadás (köztük a Varjú Karcsi, ami érkezik a Vendégváró Fesztiválra), illetve ebben a periódusban született két „pandémiás” online produkció is: a Bánk bán? Jelen! című tantermi előadás Bánk bán? Online! címmel zoomra alkalmazva és a Timelapse című interaktív videó-installáció.
2021 decemberétől újabb korszak következett a Váróterem Projekt életében, ami egy másfajta létezésforma előzetese lett.
Ekkor mutatták be a Bethlen Téri Színházban látható a Hatodik nap című nonverbális mozgásszínházi előadásukat (rendezte: Varga Hunor-József), a helyszín pedig a 2020 márciusában megnyílt ZIZ – Művészeti és szociális tér (ZIZ – Art and Social Area), amelynek székhelye a Párizs utcai volt ortodox zsinagóga épületében található. Ide költöztek át 2021 júliúsában azzzal a hittel és lendülettel, hogy ott folytatják, ahol abbahagyták.
Ugyancsak ebben a térben született meg a budapesti vendégjátékon is játszott Alkésztisz, amelynek 2022-ben volt a bemutatója (Euripidész eredetije és Ted Hughes átdolgozása alapján adaptálta Horváth Benji, dramaturg: Bertóti Johanna, rendező: Visky Andrej), és Hullám címmel elkészült itt a harmadik produkció is. Az azonos című film alapján létrehozott előadást Imecs-Magdó Levente és Visky Andrej rendezte, a bemutatóra pedig idén április 23-án került sor. „Az előadás a Váróterem Projekt első kísérlete arra, hogy miként lehet teljes értékű színházi alkotást létrehozni hivatásos felnőtt és amatőr diákszínészek közreműködésével. A középiskolai történet, amely sajnos aktuálisabb, mint valaha, a líceumi diákokat foglalkoztató Váróterem Színházi Műhely eredményeként kerül bemutatásra” – olvasható a társulat honlapján.
A hogyan továbbról Imecs-Magdó Leventét faggattam a napokban, ugyanis ő volt a társulat vezetője a kezdetektől fogva, bár a Váróterem Projekt bevallottan demokratikus alapokon működött – már ha létezik ilyesmi egyáltalán. De valakinek kézben kell tartania a dolgokat még akkor is, ha egy független társulatban szokás szerint mindenki mindent csinál a tér kitakarításától a díszletezésig és annak lebontásáig. És valakinek folyton meg kell írnia a pályázatokat, majd el kell számolnia, oda kell figyelnie, hogy a társulat minden tagja kapjon művészi feladatot. Tehát van bőven teendő, csak legyen, aki vállalja.
Szép dolog a függetlenség, a szabadság, de nagy ára van, ebben bizonyára megegyezhetünk.
A 2021-es júliúsi átköltözés után intenzív ötletelés, jövővázolás zajlott a ZIZ-ben arról, hogy hogyan lehetne tovább működni ebben a demokratikus valamiben, mondta beszélgetésünkkor Imecs-Magdó Levente. Létezik ez az entitás, be van járatva, pályázati téren nagyrészt sikeres, kialakult a közönségréteg, miért ne folytassák akár az eddigi formában, akár úgy, hogy ki-ki valósítsa meg a saját projektjét, ha már az évek során mindezért megdolgoztak? – vélekedtek. Időközben azonban kiderült, hogy a még futó előadásaikat nem tudják a ZIZ-ben játszani, ez a tér ugyanis alacsonyabb, mint a ZUG tere, ahova eredetileg készültek, ezért próbateremnek, irodának és raktárnak tudták használni mindaddig, amíg meg nem születtek az erre a térre elképzelt produkciók.
A pandémia alatti folytonos szigorítások-enyhítések miatti tétlenségérzet is rányomta bélyegét a társulati létre.
A folyamatos bizonytalanság, a megélhetési problémák pedig egyre nyomasztobbá váltak, sokuknak közben családjuk lett, a kezdeti romantikus „csak a színháznak élünk kevés vagy semmi pénzért” felfogás ez idő tájt már nem bizonyult élhetőnek.
A 2021-es decemberi Hatodik nap tehát már úgy született meg, hogy addigra kimondatott: a Váróterem Projekt megmarad ugyan, de nem társulatként, hanem projektalapú egyesületként, ahol, ha valakinek van valami jó ötlete, annak megvalósítására itt lehetősége van. Így készült az Alkésztisz, és így jött létre a nemrég bemutatott Hullám.
„Mindig az volt a premisszánk, hogy társulat vagyunk, és amennyire csak lehet, ne hierarchikusan működjünk. De be kellett látnunk, hogy ez egyfajta anarchiával és rendszertelenséggel jár, ami hosszú távon fárasztó. A folyamatos anyagi bizonytalanság miatt független színházként nem tudunk hat színészt és egy vagy két adminisztratív, illetve technikai személyzetet fenntartani úgy, hogy ebből meg is tudjanak élni. Projektpénzek persze jönnek, de egy idő után mindenkinek szüksége van egyfajta biztonságra, és bárhogy osztottam-szoroztam, ez sajnos nem működött. Végül is arra jutottam-jutottunk, hogy ezt el kell engedni, és ez nagyon felszabadító érzés volt. Jóval reálisabb az, amiben most vagyunk: a meglévő előadások tovább folynak, ha a színészek közül valaki már nem Kolozsváron él, akkor időben egyeztetünk, megszervezzük az ittlétét. Illetve vannak új produkciók is, de már nincs az a kényszer, hogy mindenkinek munkát kell adni a társulati tagok közül, vagy hogy muszáj évente két előadást létrehoznunk, ez pedig jóval szabadabb átjárhatóságot biztosít” – részletezte a pillanatnyi helyzetet Imecs-Magdó Levente, aki most már az egyesület menedzsereként határozza meg magát.
S bár lassan lejár a színházi évad, fontos megemlíteni a Váróterem Projekt és a város másik, román nyelvű független társulatának, a 2014-ben létrejött Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület közös projektjeit, annál is inkább, mert ezekben a tervekben kicsit a jövőről is szó van.
Idén március és április folyamán közös előadás-sorozatot tartott a két egyesület a Fágáș – Interkulturális csere című kezdeményezés keretében, amelynek célja összehozni a két színház közönségét, és egyben megmutatni a helyi független színházi paletta sokszínűségét, összetettségét. A magyar, illetve a román nyelvű előadásokat a Reactor székhelyén és a ZIZ-ben láthatta a közönség román és magyar nyelvű felirattal. A két hónapos előadás-sorozat a Fágáș: multikulturális perspektívák – a kulturális vállalkozói szellem erősítése Kolozsváron, román-magyar interetnikus kontextusban nevet viselő projekt részeként jött létre. Ennek keretében két közös koprodukciót is létrehoznak, amelyek a multikulturális együttélésről szólnak. Az egyiket idén júniusban mutatják be Ovidiu Caița rendezésében, a másikat pedig Boross Martin (Budapest, Stereo Akt) rendezi. Ennek premierje 2024 januárjában várható. A közös csapattal létrehozott koprodukciókat (részletek itt) mindkét egyesület játszóhelyén műsorra tűzik majd.
Nyitókép: a Váróterem Projekt Hatodik nap című előadása. Fotó: Tóth Helga
