A vers az, amit írni kell

Pilinszky mondta egyszer, hogy őt nagyon meghatotta, amikor kezdett sikeres lenni, mert addig azt hitte, a költő vagy éhen hal, vagy megőrül, esetleg öngyilkos lesz. Önnek annak idején milyen képe volt a költőlétről, és mit érzett benne vonzónak? Mely költőelődök példája, milyen költői attitűdök lelkesítették leginkább kezdőként, és milyen biztatások, útbaigazítások, dicséretek lendítették tovább később? Vissza tud-e emlékezni néhány olyan, mérföldkőként értelmezhető pillanatra, amelyek megerősítették a hitében, hogy érdemes, hogy nem tévesztett pályát? Vagy ez olyasmi, aminek, ha esik, ha fúj, benső bizonyosságnak kell lennie az emberben?

Tökéletesen emlékszem a legeslegelejére. Nyolcadikos koromban az édesanyám kezembe nyomta egy Ady-vers értelmezését, amelyet évtizedekkel korábban talán ő maga írt, és azt elolvasván hirtelen megéreztem, hogy egy-egy versben sokkal mélyebb, titokzatosabb világ tárul fel, mint amihez az oktatás addig közel engedett. Az a pillanat átbillentett a határon. Akkortól sokkal többet értettem meg a versekből, mint a kortársaim. Úgy éreztem, édesanyám titkot bízott rám azzal az elemzéssel, és hogy olyan lehetőséget kaptam, amellyel élhetek, de amelyet el is szalaszthatok. Az írás hatására megszerettem Adyt, és aki őt megszereti, az a költészetet is megszereti vele. (Én amúgy például Pilinszkyt később annyira, hogy a válogatott verseit tartalmazó kötetet kívülről tudtam.) Ez volt az egyik szál. A második kilencedik osztályig váratott magára, amikor a filozófiatanárom és a felesége, Fábián Lajos és Főcze Kornélia felfigyelt rám. Általuk kerültem a legendás Lazics, azaz Lázár László újságíró, kritikus figyelmébe, akinek aztán én lettem az utolsó felfedezettje. A nagybátyámnak, Éltető Józsefnek is sokat köszönhetek, ő a mai napig erős támaszom. Én egyébként még olyan korszakban cseperedtem, amikor virággal és verssel udvaroltak a fiúk, ez sem volt mellékes körülmény. Szőcs Géza költészetét is ekkoriban ismertem meg, A sirálybőr cipő című kötete révén, amely akkortájt, 1991–92 körül jelent meg a könyvesboltokban. Arról azonban még álmodni sem mertem volna, hogy később Szőcs lesz a mesterem, és huszonöt éven át együtt is dolgozunk majd.

A Pilinszky-féle kiindulóponthoz visszatérve: hogyan kell a költőnek a sikerhez és az elismeréshez viszonyulnia? Tönkreteheti-e, ha túl sikeres, és hogyan gondoljunk arra az „üzemanyagra”, amely a szerencsétlen, sorsüldözött alkotók sajátja? Nemrég a Petőfi Irodalmi Múzeum Hajnóczy Pétert és Nádas Pétert bemutató kettős kiállítása fogalmazott erről nagyon elgondolkodtatóan.

A műalkotások megítélése szubjektív, a sikerességhez szerencsés csillagállásra van szükség. A korszellemnek, a kánonképző folyamatoknak egyaránt kedvezőknek kell lenniük hozzá. A személyes attitűdön is sok múlik, ahogy az önmenedzselés képességén is. Hogy magamat sikeresnek tekinthetem-e, azt nem tudom, de hogy soha nem könyököltem, kopogtattam a sikerért, az biztos, és az utóbbi húsz évben ráadásul a legkevesebbet közlő szerzők közé tartozom. Nem szeretem a social médiás magamutogatást sem, bár a mai kor megkövetelné. Van ugyan írói honlapom, az fwe.hu, de azt inkább azért tartom fenn, hogy akiket érdekelnek az írásaim, azok hozzájuk férhessenek.

Olvastam egyszer egy teljes ismeretlenségben alkotó gondolkodóról, akinek ezeroldalas filozófiai munkáját rajta kívül soha senki sem olvasta, és csak a hagyatékából került elő.

Ha valaki felismeri magában az alkotót, attól függetlenül írni fog, hogy sikeres vagy nem. De nem mindegy, mit és miért alkot, és ezzel kapcsolatban milyen elvárásai vannak a társadalommal szemben. Ha megkeseredik, üldözöttként és meg nem értettként pozicionálja magát, az zsákutca, és magától vesz el vele energiákat. Kányádi mintájára, őt parafrazeálva úgy gondolom, hogy a vers nemcsak az, amit mondani, hanem amit írni is kell. Függetlenül sikertől, kudarctól.

Nemrég olvastam az ön Zalán Tiborral a Helyőrségben megjelent interjúját, amelyben ő azt mondja: a költőit, íróit, gondolkodóit márpedig minden országnak kutya kötelessége lenne „eltartani”, méltó életkörülményeket biztosítania nekik ahelyett, hogy nevetséges tiszteletdíjakkal alázná meg őket, amelyekből csak éhen halni lehet.

A folyóirat- és a könyvkiadás egyaránt üzleti vállalkozás, szellemi termékekkel való kereskedés, és a kereskedők az árak leszorításában érdekeltek. Kevés költő ugyanolyan jó menedzser, mint költő, és jó költő éppúgy kevés van, mint jó menedzser. Az a baj, hogy az utóbbi évtizedekben erősen meggyengült a szakmai kontroll, és átalakult a kánonformálás folyamata. A sarki nyomdában bárki kinyomtathatja a verseit magánkiadásban, és akkortól fogva költőnek tarthatja-mondhatja magát. Sajnos az egoizmus, a szereplés vágya sokakban felülírja azt, hogy valós értéket lássanak a munkájukban, és nem baj, ha bagóért is, csak megjelenhessenek. De amikor az állam kötelezettségéről gondolkodunk, nehéz biztosat mondani, és senki sem tud rámutatni azokra a költőkre, akik valóban megérdemelnék, hogy ne kelljen nélkülözniük. Talán csak egy-egy alkotói pálya vége felé lehet ez ügyben tisztábban látni. Mindenképpen elképzelhető azonban egy olyan kritériumrendszer, amelynek megfelelve az arra érdemesek életjáradékot kaphatnának.

Ha arra kérném, sorolja fel Magyarország húsz ma élő legjelentősebb költőjét, bizonytalankodna? És kételkedik abban, hogy az ön listája nagyon különbözne bármely más kritikus, szerkesztő, a magyar költészetet behatóan ismerő szakértő listájától?

A húszból legalább tíz név ügyében biztosan nagy viták alakulnának ki, mert a konszenzusnak manapság nem adottak a feltételei, vagy ha igen, nagyon sokfélék.

Egy költő életében jelentős a mesterek szerepe, és nemrég érdekes fejtegetést hallottam arról, hogy bizonyos kultúrákban a mester választja a tanítványát, míg másokban a tanítvány a mesterét. De akár így, akár úgy, valami misztikus és életre szólóan jelentős mindenképpen van a kapcsolatukban, mintha felsőbb hatalmak döntöttek volna arról, hogy találkozniuk kell. Az ön életében ez a mester Szőcs Géza látszik lenni, noha a kapcsolatuk, mint az Amikor fordul az ezred oldott, sőt néha egymást ugrató hangneméből is kitűnik, sokrétűbb volt ennél, és azt is jelentős mozzanatnak érzem, hogy Szőcs volt az ön A római disznó című verseskötetének szerkesztője. Hogyan találta meg őt mint mestert, hogyan vált szorossá a kapcsolatuk, és hogyan adható át, hogy mit jelentett ő az ön számára költőként és emberként?

A negyedszázad, amelyen át ismerhettem, a közelében lehettem, pontosan annyira hosszú idő, mint amennyire rövid. Amikor szinte gyerekként ismerkedni kezdtem a verseivel, semmit sem tudtam róla. Sem azt, hogy hol él, sem azt, hogy egyáltalán él-e: mitikus lénynek tűnt számomra. Véletlenek sorozata segített hozzá, hogy megismerhessem, a mesterem legyen, sőt a munkatársául, barátjául is elfogadjon. Nagyon erős volt benne a fiatalokat segítő attitűd, sok bátorítást, visszaigazolást kaptam tőle a kezdetektől, akárcsak őszinte és szigorú kritikát.

A munkakapcsolatunkból barátság lett, és amikor ő a gyermekverskötetén, a 6-106-on, én pedig A római disznón dolgoztam, adta magát, hogy egymás szerkesztői legyünk, de az ő könyveit már 2003-tól én szerkesztettem. Mindkét kötet versei nagyrészt Olaszországban íródtak, mi pedig Gézával a milánói világkiállítás ügyeit intézendő az év nagy részében úton voltunk ugyanazzal az autóval.

Hogyan emlékszik vissza a megismerkedésükre?

1992–93 táján találkoztunk először: én kerestem fel, kértem a segítségét. Nagyon megmaradt bennem a nyugalma, amellyel azonnal megéreztette velem, hogy a problémám, amellyel hozzá fordultam, máris megszűnt probléma lenni. Aztán a ’90-es évek végén találkoztunk újra, innen számolom a negyedszázadot. Tőle tanultam meg például automata váltós autót vezetni, és még sok más mindent, vagyis a költészet mellett elkezdtek bennünket a hétköznapi dolgok is összekötni. Ma is előttem a kép: az egyik kezében szivar, a másikban menedzserkalkulátor, a pocakjával tartja a kormányt, és közben száznegyvennel száguldunk Törökszentmiklós környékén a nagy fehér Mercivel…

Hogyhogy a nagy korkülönbség ellenére olyan jó barátok lettek, annyira egy hullámhosszon voltak?

Azt mindig érezni lehet, hogy egyezik-e két ember abban, mit akar a világtól, vagy amit az irodalomról gondol. Fontos eleme volt ennek, hogy én még ahhoz a korosztályhoz tartozom, amely képes volt felfogni Szőcs korának valóságát, és megvoltak hozzá a történeti ismereteim, tapasztalataim. Mi még pontosan értettük például, mit jelent, amikor Szőcs azt mondta: neki az 1956-tól 1989-ig terjedő időszak volt a lelki hazája.

Milyen volt Szőcs mint szerkesztő?

Megbeszéltünk mindent, néha komoly érvütköztetések is előfordultak. Hozzáteszem azonban: se vele nem volt, sem velem nem könnyű együtt dolgozni. Nemegyszer vitatkoztunk át éjszakákat egy-egy versről, de mindketten élveztük ezeket az intellektuális játszmákat.

Nem gátolta a véleménye elmondásában a köteles tisztelet?

Tiszteltem őt, és amúgy is tisztelettudó vagyok, bármilyen értéket tapasztalok – viszont megvetéssel viszonyulok mindenhez, ami talmi vagy ostoba. Szőcs nem várta el a tiszteletet, viszont tudta, hogy tisztelik.

A prédikátor könyve alapján, a 35. unitárius ifjúsági konferencián mondott, egyszerre filozofikus és költői áhítatából idézek: „A folyó a medrében hömpölygő vízzel tökéletes képe életünk folyásának, de sok mindent elmond ugyanakkor a világ működéséről is. (…) A folyó maga az előrehaladás, a mederben folyó víz pedig az állandóság. (…) A nap, a szél mozgása, a természet számtalan megnyilvánulása ciklikusságot mutat, de ez A prédikátor könyvében alárendelődik egy olyan isteni elvnek, amely az időt és a teremtett világot feloldja egy végső örökkévalóságban. Eszerint pedig pesszimizmusra volna okunk, hiszen az eleve elrendeltetés által a változásban megőrződő állandóságok kizárólag Isten akaratától függenek, és nekünk, embereknek semmilyen beleszólásunk sem volna az egyetemes világfolyamat alakulásába. Azt gondolom, hogy ezért a hiábavalóság-érzésért – amelyről a prédikátor beszél – cserébe vagy vigasztalásul kaptuk Istentől a kultúrát (…). A kultúrának ez a szemlélete nagyon felszabadító, lelkesítő, hiszen ön az ember kezébe adott isteni eszközként utal rá, és a mindennapjaink szívébe helyezi azt, amiről sokszor mi magunk is maradékelven gondolkodunk, tehát hogy amikor már mindenünk megvan, majd a kultúrával is fogunk foglalkozni. És azért is fontosnak tűnik ez a szöveg, mert sokat elmond az ön a költőit meghaladó szerepfelfogásáról. Mi kellene ahhoz, hogy a többség ne ködlovagoknak tekintse a költőket és luxusnak a kultúrát, és önnek milyen eszközei vannak arra, hogy ennek érdekében tenni tudjon?

Amit az áhítatomban elmondtam, alternatív válaszként is felfogható a sikerességre vonatkozó korábbi kérdésére. Hiszen az alkotó egyéni szerepén túl arra az apportra hívja fel a figyelmet, amit az egyén hozzá tud tenni a világfolyamatokhoz. Aztán ezeknek a folyamatoknak a visszahatásaként ő is sikeres lehet – sokkal inkább, mint ha kapálódzna, görcsösen a sikert hajszolná. A honlapomon is olvasható mottóm: „Légy alázatos, és merj gondolkodni.” Az unitáriusok címere saját farkába harapó kígyót és galambot ábrázol, amely azt a bibliai idézetet juttatja eszünkbe, hogy „Legyetek okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok”. A gondolkodás, a szellemi igényesség és alaposság ugyanis hozzásegít a szelídség és az alázat elmélyítéséhez.

Az áhítat idézett részének kultúraszemlélete jegyében a költőket nem tarthatnák ködlovagoknak, míg ma ez a helyzet.

Ma úgy néznek a költőre, mint a lőtt medvére. Országjárásaim során gyakran megkérdezek tíz-tizenöt éves gyerekeket, hogy szerintük élnek-e ma is költők. Általában nagyon bizonytalanul azt válaszolják, hogy lehet. Ahhoz, hogy ez változzon, sokat kell még tennünk az oktatásban és az irodalom jól menedzselt népszerűsítésében. Ugyanilyen fontos az utánunk következő nemzedékek nevelése: sok mester–tanítvány kapcsolatra, hitelességre van szükség. Úgy kellene megváltoztatni a tanítást, hogy személyes, beavatásszerű legyen, és így képesek legyünk általa mély ismeretként átadni az értékeinket a következő generációnak, aztán tudjunk örülni a sikereiknek.

A római disznó balladái és a múlt évi nemzetközi Quasimodo költőverseny ön által írt fődíjas verse, A vándor e sorai: „Bőrömre sült néhány nyár heve, / elvitt az élet és néha itt hagyott / és szorongatott az elmúlás tele, / a többi pedig pofámra ráfagyott”, egyaránt Villon-invokációknak tűnnek. Mi vonzza ebben a verselésben, hogyan tekint Villon alakjára, miért hívja be a költői világába, és ez hogyan viszonyul a Faludy Györggyel való egykori barátságához?

Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy élete utolsó hat évében a Szőcs Géza révén megismert Faludy szűkebb baráti köréhez tartozhattam, és hogy fülszöveget írt az egyik kötetemhez. Intenzív és tartalmas barátság volt a miénk. Az akkori helyőrséges kolozsvári csapattal mi vittük először Erdélybe, és ő annyira beleszeretett, hogy gyakran kérte: vigyük el újra. Ezek a turnék jórészt Márkus Barbarossa János költő-hangszerkészítő barátunknak és Szőcs Gézának voltak köszönhetők. Voltunk a Szent Anna-tónál, Kolozsváron, de az egész Székelyföldet összejártuk együtt. Villon mint lázadó vonz engem, mert úgy tapasztaltam, hogy a nagy formátumú lázadók a hőbörgőkkel ellentétben mindig igazi alternatívákat tudtak-tudnak felmutatni. Faludy is ilyen volt a költészetben, az általa újraírt Villon pedig az elmúlt majdnem száz évre nézve az egyik legmeghatározóbb költészeti lecke.

Az ön tudományos munkássága, újságírói és szerkesztői aktivitása, PEN clubos szerepvállalása, fesztiválalapítói mivolta és még a Cukor.baj című könyve is azt jelzi, hogy minden irányban tágítani igyekszik a költői felségterületét, és ezáltal mindent költészettel „fertőz meg”, költői hatáskörbe von – de közben mintha távolodni is akarna a padlásszobájában álmodozó, ihletet váró költő tiszta típusától, mítoszától. Milyen megfontolások húzódnak emögött?

Költő nincsen saját mitológia nélkül, de egyvalamit azért leszögeznék: én soha nem mondtam és fogom mondani magamról azt, hogy költő vagyok. Ilyen szakma ugyanis nincsen – nem tanulható mesterség, ebben az értelemben nem szakma, és nem lehet például megélni belőle, mint erről már beszéltünk is. És én amúgy sem az a típus vagyok, aki csak ül és költ. Ahhoz, hogy írni tudjak, mindig sok minden egyebet is csinálnom kellett: a pörgés, szüntelen úton levés energiáira van szükségem a verseléshez.

Fotó: Bach Máté/PMG