Szitál az eső, amikor Székesfehérvár főterére érek. Ennek ellenére többen sétálnak az utcán. Igaz, a kávézók esővédett teraszán még többen üldögélnek, beszélgetnek, szürcsölik az innivalójukat. Az egyik asztalnál azonban olyan ember ül, aki kétszeresen is kizárja a környezetét: egyrészt fülhallgató van a fülében, és zenét hallgat, másrészt elmélyedve könyvet olvas. Weiner Sennyey Tibor az, aki 15 perc múlva a Szent István Múzeum színpadán fog előadást tartani Hamvas Béla és Weöres Sándor barátságáról.
Odalépek hozzá, váltunk pár szót, majd átmegyünk a múzeumba. Alighogy leteszi a táskáját, máris konferálják. 2019-ben és idén két kötete is megjelent: az egyik a Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve, a másik a Weöres Sándor kozmikus költészete és titkos világai címet kapta. Az előbbit hét, az utóbbit két és fél évig írta.
Elmondja, hogy Weöres Sándor A teljesség felé című kötete két évvel ezelőtt jelent meg kínaiul, és őt kérték fel, hogy írjon hozzá utószót. „Nagy feladat volt, a mostani esszékötet pedig ezzel az utószóval kezdődik.
Amikor kínaiaknak próbáltam Weöres Sándorról beszélni, rájöttem, hogy a magyaroknak is kellene, mert nem biztos, hogy a 21. században eléggé értjük őt.
Túljutunk a Bóbitán meg a Psychén – az utóbbi nagyszerű mű, csodálatos film készült belőle –, de ő sokkal több ennél. Vannak, akik A teljesség felé című kötetét is ismerik. Születésnapi és karácsonyi ajándékként adják egymásnak az emberek; örülnek neki, leteszik valahova, de ott marad érintetlenül” – véli.
Weiner Sennyey úgy érzi, 21. századi költőként reflektálnia kell e két szerzőre, mert a nemzeti emlékezet és önismeret nélkülözhetetlen része a múlt ismerete, főként a 20. századé.
Számára Hamvas Béla, Weöres Sándor, Márai Sándor, Szerb Antal és Szepes Mária olyan szerzők voltak, akik a 20. század fontos fordulóin reagáltak az eseményekre.
És írni akart Hamvas és Weöres kapcsolatáról azért is, mert szerinte a két életművet érdemes párhuzamosan olvasni.
„A barátságuk 1943-ban kezdődött, amikor megjelent Weöres Medúza című verseskötete, amelyről Hamvas szinte rögtön kritikát írt. Nehéz, háború sújtotta időszak ez, amikor Weöres harminc körüli, tehetséges fiatal költő, Hamvas pedig negyvenes éveiben járó, elismert szerző. Az utóbbinak ekkoriban adják ki A láthatatlan történet című esszékötetét, amelyet Weöres is olvas, aztán Várkonyi Nándornak írt levelében elkezd lelkesedni Hamvasért.”
A teljesség felé című kötetet Hamvasnak ajánlja a szerző, akit mesterének nevez. Az előszóban köszönetet mond neki, és megjegyzi: ő teremtett benne harmóniát.
Weiner Sennyey szerint Hamvas van annyira humoros és huncut, hogy arról a könyvről írjon kritikát, amelyet neki ajánlottak.
„A könyvet kedvezően csak igen kevesen fogadták. A többség nem tudott vele mit kezdeni. Mit akar? A vers nem elég neki? (…) E könyvért a felelősséget másnak kell vállalnia. Nem az írónak. Annak, akinek a könyvet ajánlották, s akit a könyv mint első forrást jelöl meg. Mindjárt most és azonnal: az első forrás nem ember. Sem a szerző, sem a tanító, sem más. Az első forrás a hagyomány, amelyet mindnyájan egyaránt kaptunk őseinktől, az emberiség Mestereitől, Lao-cétől, Zarathustrától, Buddhától, Orpheusztól, Dentétől, Jacob Böhmétől” – idézte Hamvas írását Weiner Sennyey.
A két alkotó levelezett egymással, amelyből jól kirajzolódik a barátságuk alakulása, alkotói pályájuk összefonódása és a közös témáik is. „Az egyik legizgalmasabb levélváltásuk az volt, amikor Weöres leírta Hamvasnak az egyik álmát, és a tudatos álmodásról kezdtek beszélgetni. Nagyon érdekes az is, amit Weöres a miatyánkról és a költők különböző szintjeiről ír, arról, hogyan osztályozza a költőket az általa elképzelt rendszerben. Hamvas pedig reflektál. Inspirálták egymást.”
Hamvas 1968-ban halt meg. Az idős Weöres később úgy emlékezett rá, mint akitől nagyon sokat tanult, „főleg azokat az életelvszerű és spirituális dolgokat, amikkel foglalkozik A teljesség felé című könyvem”.
„A szeretet mellett a művészet az életünk egyik értelme, az egyetlen lehetőségünk, hogy ne süllyedjünk el a tudatlanság bűnös mocsarában, az egyetlen lehetőségünk, hogy felébredjünk, és emberként éljünk” – vallja Weiner Sennyey Tibor író, akivel a Méhes György drámaíró pályázaton második helyezést elért Kun László című drámája kapcsán beszélgettünk.
Fotók: Szent István Király Múzeum/Látrányi Viktória
