„A művészet a tudat játéka” – Weiner Sennyey Tiborral beszélgettünk

Asperján György nyerte a Méhes György drámaíró pályázatot. Weiner Sennyey Tibor második, Lázár Balázs harmadik helyezett lett, derült ki péntek este a Benczúr Házban megrendezett eredményhirdetésen és ünnepi díjátadó gálán. Az első helyezett 2 millió forint, második 1 millió forint, a harmadik 500 ezer forint jutalomban részesült.

Nem először írtál színpadi művet. Mit szeretsz ebben a műfajban?

1998-ban a csermajori sajtkészítő középiskola első és utolsó színjátszókörének voltam az egyik – messze nem a legtehetségesebb – tagja. Federico García Lorca Vérnász című drámáját adtuk elő tehenészlegényekkel és sajtkészítőkkel. Óriási sikerünk volt, megnyertük a megyei és az országos diákszínjátszó fesztivált is. Ez főleg a középiskolai magyartanárunknak, Katona Nándornak az érdeme volt, a darab rendezőjéé, aki „beoltott” minket a színház szenvedélyes szeretetével. Ő volt a „Majsztro”, aki elmagyarázta, hogy mit jelent a valódi művészi katarzis.

Sok évvel és sok kanyarral később az első drámámat, a Szapphót 2013-ban mutatták be Formanek Csaba rendezésében. Utána még további két drámát is írtam, amelyek szorosabban-lazábban kapcsolódnak a Szapphóhoz. A Ciceró Szicíliában a folytatása volt, míg a Diogenész az előzménye. Utóbbi monodráma, s alighanem ezt játszotta Formanek Csabi a legtöbbet, és ezzel volt eddig a legnagyobb sikerünk, néha még most is előadja a Kettőspont Színházban a Ráday utcában, amit mindenkinek ajánlok szeretettel. Remek darabokat játszanak! Nézzetek utána!

De persze azt hiszem, hogy én a Szapphót szerettem a legjobban, hiszen az volt az első gyermekem, és azzal kerültem teljesen a színház bűvkörébe- Azzal jutottunk el Granadába is, Federico García Lorca kertjébe, ahol egy egykori csermajori diák, aki játszott a Vérnászban, felolvashatta Radnóti Miklós Lorca versét, és leróhatta tiszteletét az andalúz rózsák tragikusan meggyilkolt zseniális költője előtt. Így érnek körbe a történetek.

A mostani műved egy királydráma, amelynek főszereplője Kun László magyar király. Miben rejlik az ő tragédiája?

A dráma lényege, hogy még a királyi címmel rendelkező Kun László sem tudja befolyásolni a végzetet, az eseményeket. Felesleges embernek érzi magát, és nem tud dönteni a korrupt, magyar királyi udvar és a züllött kunok, Nyugat és Kelet között. Ráadásul múltját beárnyékolják az apja halála körüli hazugságok, anyjával és feleségével való ambivalens viszonya. E döntéskényszerben való tehetetlensége a végzetébe vezeti, s megölik. Kicsit megcsavarva, de „királydráma” ez tehát, királygyilkossággal a végén. Az azonban nem teljesen világos, hogy kik és miért végeznek vele, így a magyar sorskérdéseket nyitva hagyjuk, s a nézőknek maguknak kell végiggondolniuk, saját válaszaikat megtalálniuk.

A történet a 13. századi Magyarországon, Körösszeg várának árnyékában játszódik. Miért épp ezt a kort választottad?

Az eredeti elképzelés szerint 1290. július 10-én, egyetlen éjszaka során, Körösszeg várának árnyékában, egy sátorban játszódna a dráma. De ez a sátor egyben cirkuszi sátor is, és gengszterek tanyája a gettóban. Sőt egy hatalmas házibuli helyszíne is, így kerül a történelmi darab mai kontextusba, nyelvezetbe és a mai közönséghez sokkal közelebb. Mindez már jól mutatja a darab sokrétűségét, időbeni rétegződését. Az első három drámám trilógia volt, amely klasszikus görög és római kontextusban mesélt mai dolgokról, például a Szapphó „az értelmiség három útjáról”, a Ciceró a jogról és igazság kapcsolatáról, a Diogenész az emberségről és filozófiáról.

Elkezdtem írni magyar történelmi drámákat, amelyek közül ez a Kun László az első, s amely a mai generációk „lehetetlenségéről és tehetetlenségéről” szól, együttérzéssel. Kun László teljesen mai fiatalember, de közben ez egy történelmi dráma, szóval király is, méghozzá az utolsó Árpád-házi királyunk. Azért a magyar középkort választottam, mert úgy érzem, hogy van erről mit mondanom, s ezzel a Kun Lászlóval éppen csak elkezdtem feszegetni valamit, ami rólunk, magyarokról szól.

A drámában több konfliktus, szembesítés van, de első olvasásra úgy éreztem, hogy azok nincsenek kibontva. Például amikor a király szembesíti az anyját a tetteivel, aki vagy tagad, vagy egy legyintéssel elintézi a vádat. Az igazság kiderül, de nincs következmény. Aztán azon gondolkodtam, hogy ez életszerű. Mit gondolsz erről?

Nagyon örülök, ha azt érezted, hogy életszerű. Nehéz szöveget írtam, s próbáltam pörgőssé tenni, többször is átdolgoztam az elmúlt évek alatt. Ezt a drámámat legalább három, de lehet, hogy öt éve kezdtem el írni. Többször nekifutottam, megmutattam legnagyobb kritikusaimnak és tanácsadóimnak, Virágnak, a feleségemnek és az említett Formanek Csabának, rendező és színész barátomnak. Végül az anyósomnak is olvastam fel belőle, és amikor azt mondta:

„Na látja, Tibikém, megy ez magának!”

– akkor úgy gondoltam, hogy lassan elengedhetem. A dráma egyik legsúlyosabb része, hogy folyamatosan kiderülnek, sőt elkövetnek különböző bűnöket, de semmi következményük nincs látszólag. Valójában van, hiszen együtt kell élniük a bűntudattal, hiába próbálják elnyomni a lelkiismeret-furdalásukat. Mindenki tudja, hogy egy korrupt rezsimben élnek, mégsem tesz senki semmit, csak vagdalóznak, törleszkednek, játsszák a „király-király, adj katonát”. Ez a gyerekjáték visszatérő eleme a drámának, addig-addig, amíg már nem lesz se király, se királyság.

A nyelvezet kialakításakor mire törekedtél?

Minél közelebb akartam hozni a mai közönséghez, ugyanakkor játszottam az eredeti forrásokkal is. Hiszen a színház játék és misztérium egyszerre. A darab azontúl, hogy tematizálja és részben bemutatja az adott történelmi kort, például Kézai Simon krónikáját, a kun Miatyánkot, az adott történelmi kontextust és az Árpád-ház kihalását, remélem, hogy napjaink problémáira is reflektál. De a különböző szereplők máshonnan beszélnek. A három főszereplő, Mizse, a szaracén mágus, Kézai Simon, a krónikás és Kun László, a király másmilyen karakterek, máshogyan beszélnek, másképpen tragikusak.

Úgy érzem, Hamvas Béla életművének általad megélt, rajtad átszűrt gondolatai is megjelennek a műben.

Igen, a dráma egyik monológjában, egy nagyon fontos pillanatban van egy számomra fontos Hamvas-idézet, ami szervesen beépül a szövegbe, ezért csak kevesen fogják észrevenni, ha egyszer majd lesz olyan bátor színház, amely be meri mutatni. De talán azért is, mert az elmúlt években sokat foglalkoztam Hamvassal, összesen harminc esszét írtam az életéről, az életműről és a recepcióról is, amit egy esszékötetben összeraktunk, s eddig két kiadás is elfogyott. A harmadik kiadást – amiben főleg a recepció kapcsán lesznek új esszék – most a nyáron, a Művészetek Völgyében fogjuk bemutatni. Egyébként nemcsak az említett idézetben jelenik meg Hamvas szellemisége, hanem a magyar történelem kritikus szemléletében is. Hamvas is szeretett tükröt tartani, s ebben a drámámban én is azt teszem. Ez a tükör lehetőség az önismeretre, így remélhetőleg a fejlődésre.

Amikor a karaktereken dolgozol, mennyire szoktad elképzelni, hogy az egyes figurákat melyik színész játszhatná el?

Van olyan. Például a Diogenészt egy az egyben a zseniális Formanek Csabára írtam, a Szapphót a csodálatos Kása Tímeára. De egy jó színész bármelyiket el tudná játszani. Amikor drámát írok, archetípusokat képzelek el és dinamizmusokat látok, nem feltétlenül konkrét személyeket. Magam sem tudom sokszor, hogy mi lesz, ha ezeket a különböző figurákat összeeresztem képzeletem arénájában. És persze mindegyik, még a legalantasabb, szánalmasabb, nyomorultabb szereplőkbe – különösen azokba – is jut belőlem. A félelmeimből, a tévedéseimből, a sérelmeimből.

A drámáim gonosz szereplői is én vagyok. Ők valójában nem gonoszak, hanem megkeresem bennük a „dukkhát”, vagyis a „nem tudást”, mert ebből fakad minden rossz az emberekben. S amikor megírom őket, akkor kicsit magamból is kiírom ezt, kicsit megszabadulok azáltal, hogy felismerem, evvel leleplezem önmagamban is ezt. Kirakom a színpadra, karakterekké formálom, s a néző – remélhetőleg – a katarzis pillanatában átéli a lelepleződést, és átfordul.

Megérti, hogy mindegyik szereplő a drámában tulajdonképpen az ő lényének egy-egy minősége is. Ő Kun László, a sodródó király, ő Édua, a szenvedélyes szerető, ő Izabella, a hisztiző feleség, ő Kun Erzsébet, az özvegy anyakirálynő, ő Kézai Simon, a krónikás, ő Mizse, a szaracén, aki mindent és mindenkit lát. És a néző a kunok és a korrupt királyi udvar, a néző a tatárok és a jokulátorok és a nyögérek is. Minden szereplő egyszerre a néző és a szerző, s a jó színház, a jó színészek, egy jó rendező ebben a szent és profán közvetítő.

Ha eldönthetnéd, kinek adnád Kun László szerepét?

Nehéz erre úgy válaszolni, hogy ne sértsek meg sok tehetséges színészt, akik igazán jól el tudnák játszani. Személyes elfogultságomtól nem mentesen tehát, s előre elnézést kérve a többiektől, két nagyon tehetséges fiatal színészt is ismerek, akik képesek lennének rá, Sütő Andrást és Zoltán Áront. Bármelyiküket örömmel látnám ebben a darabban, bármelyik szerepben. De ez egy nehéz darab, nehéz jól megcsinálni, sok erőforrás kellene hozzá, hogy nagyot szóljon, szóval nem reménykedem abban, hogy mostanában bárki is meg meri, meg tudja rendezni, pláne olyan színészekkel, akiket én is javasolnék. De hát történetek már csodák, s vannak bátor színészek, színházak, és vannak jó rendezők is.

Méhes György-díjban részesültél. Hogyan fogadtad a
hírt?

Nagyon meglepődtem és nagyon örültem is. A pályázat jeligés volt, és igen komoly zsűrit hívott össze a Magyar Írószövetség. Magának a szövegnek és a koncepciónak kellett önmagáért beszélnie. Amikor ezt az interjút készítjük, még nem tudom, hogy hanyadik lettem, s ki a másik két díjazott, de bárkik is legyenek, ezúton nekik is gratulálok, és mindazoknak, akik pályáztak, tehát drámaírásra adták a fejüket, de most nem nyertek. Minden tiszteletem azoké, akik e zajos korban a múzsák suttogását igyekeznek kihangosítani. Tudom, mekkora meló.

Mit jelentenek számodra a szakmai díjak,
elismerések?

Az a baj a díjakkal, hogy mindig megkaphatná valaki más is, aki, lehet, éppúgy érdemes rá, mint te, s amennyi elismerés jár velük, éppen annyi irigyeddel is több lesz. De persze az ember nagyon örül, amikor mások elismerik, amit csinál. Ha pénzzel is jár, az különösen jó, hiszen vannak lyukak a költségvetésben, amiket be kellene foltoznunk.

A díj szerintem mindig a meló teteje. Amikor látom-hallom ezeket a sportközvetítéséket, akkor mindig a második és a harmadik helyre befutó sportolókkal érzek leginkább együtt, hiszen sokszor alig néhány ezredmásodpercen múlott, hogy nem ők lettek az elsők. És igazából már az is nagy dolog, ha valaki egyáltalán el tud indulni egy-egy ilyen megmérettettésen, hiszen folyamatosan dolgozik, készül, kondicionálja magát.

Amit nem szoktak látni, de el kell mondanom, hogy én is nagyon sokat készülök, tanulok, kutatok, dolgozok, mire egy ilyen drámát le tudok rakni az asztalra, mint a Kun László. Ennek a munkának számomra igazán megtisztelő elismerése a Méhes György-díj, amit nagyon szépen köszönök ez úton is. De a művészet nem verseny, még akkor sem, ha néha díjakat kapunk. A művészet a szeretet mellett az életünk egyik értelme, az egyetlen lehetőségünk, hogy ne süllyedjünk el a tudatlanság bűnös mocsarában, az egyetlen lehetőségünk, hogy felébredjünk, és emberként éljünk. De hogy ne ilyen nagy szavakkal fejezzem be, és kicsit önreflektív is legyek, a művészet végső soron játék, amit a tudat játszik, hogy megismerje önmagát. Na látod, csak nem sikerült nem nagy szavakkal befejeznem.

Fotók: Bielik István