Az elmúlt egy éve nagyon termékeny: három különböző műfajú könyv, egy gyerekeknek és egy felnőtteknek szóló verseskötete és egy tanulmánykötete jelent meg. Magától értetődő természetességgel álltak össze?
Az évek során kialakult az a munkamódszerem, hogy külön gyűlnek a munkák: a tanulmánykötet például mintegy tíz évig készült, a felnőtt verseskötet első darabja 2015-ben született. Úgy tűnik, most érkezett el a szerencsésen összegzős pillanat, amikor a különböző típusú szövegeim közel egyszerre kívánkoztak kötetbe. Vannak persze köztük összekötő elemek, amelyek talán nem teljesen evidensek, de számomra fontosak.
Verseskötete, az Éjszakák a zenben egyik prózaversében ezt írja: „Nincs bizonyosabb, mint a növények vágya az életre, ha zöldek, akkor arra, hogy zöldek legyenek, ha kedvezőtlenek a viszonyok, elszáradni, amíg újra zöldek lehetnek.” Győzhet a természet költészete az emberi rombolás költőietlensége felett?
A természet és a bolygó léptéke az emberéhez képest más: biztos vagyok benne, hogy a bolygót és a természetet igazán hosszú távon nem lehet legyőzni ‒ de ezt az emberek nem biztos, hogy ki tudják, ki tudjuk majd élvezni. Az Éjszakák a zenben kicsit valóban arról is szól, hogy próbáljunk meg változtatni a vonatkoztatási rendszereinken, szánjunk szerepet a képzeletnek, próbáljunk alternatív világprojekciókat létrehozni a meglévők mellé. A versben a képzelet egyenrangú lehet a valósággal – ez az egyik értelme annak, hogy miért írunk egyáltalán verseket.
„(K)épzeld el a vízi alulnézetet, egy sárga hasú unka úszik / el fejed fölött most világító színekkel / nézd meg jól a színt, érintsd meg, ismerd meg, és engedd szabadon” – olvasható a (gőte) című szövegben. Megtanulhatunk a saját érdekünkben az állatok, a természet szemével nézni?
Nem lehetetlen a feladat, hiszen az ember nemcsak kifelé, hanem befelé, önmagába nézve is találkozhat a természettel. Nem oppozícióban van a természettel, hanem legnagyobb része maga a természet. Talán ezzel a részünkkel, önmagunkkal kell valahogyan kiegyeznünk, hogy újra érthessük azt is, mit jelent egy gőte vagy egy sárgahasú unka szemével nézni.
A könyv egyik cikluscíme az, hogy Éjszakai repülés a Bakucz-kontinens fölött. A Bakucz Józsefhez hasonló, kísérletező szerzőkre, mint Kemenczky Judit, Csajka Gábor Cyprian, Balaskó Jenő, Parancs János kevés figyelem jut. Egymás mellett több kánont nem tűr meg a magyar irodalom?
Az elmúlt években szorgalmasan gyűjtögettem az online antikváriumokból Bakucz, Kemenczky és Parancs János versesköteteit. Ők valami olyasmit tudtak, ami időközben elfelejtődött a magyar költészetben. Nincsenek illúzióim a magyar kánonokkal kapcsolatban ‒ az egyértelmű számomra, hogy a 20–21. század folyamán túl sok fontos dolog maradt ki a fősodorból ilyen vagy amolyan okokból. Mellékprobléma, hogy egységes magyar kánon persze nincs, és nem is nagyon látom esélyét a következő egy-két évtizedben. Szóval a kérdésben megfogalmazódó képet úgy árnyalnám, hogy elég hosszú idő óta két-három kánon fut párhuzamosan, és mindegyiknek megvannak a maga vakfoltjai.
2006-ban megjelent, Vidrakönyv című kötete nézőpontjában sok hasonlóság fedezhető fel a ma aktuálisakkal, a poétikai kísérletekkel és a témaválasztással. Hogyan gondol vissza erre a könyvére? Kínálhatja-e új olvasatát a mai kor viszonyainak?
Több mint 15 év telt el a Vidrakönyv megjelenése óta, és egyre aktuálisabbnak érzem a nonhumán érzékenységek előtérbe kerülése kapcsán ‒ hiszen eleve az volt a kiindulópontom, hogy az antropomorfizált szemlélet helyett alternatív nyelvet, nézőpontot működtessek a kötetben. Hogyan láthatja egy vidra a világát, a világunkat? Néha eszembe jut, hogy érdemes lenne új kiadást készíteni a Vidrakönyv aktualitására reflektáló kiegészítésekkel.
Gyakran kíséri a gyerekverseit gitáron. A dal szüli énekesét?
Kamaszkoromban zenekarunk volt a középiskolában; ehhez próbáltam visszatalálni, amikor zenét írtam a gyerekverseimhez. Jó élmény volt megtapasztalni, hogy mennyire természetes a vers és a zene kapcsolata, sokat tanultam ebből. A gyerekek a találkozások, koncertek során nagyon jól fogadták a kísérleteimet, talán mert érzékelték a szöveg és a zene összetartozását. A világjárvány lezárta számomra ezt a korszakot, de újra és újra megtalálnak dalszövegekkel kapcsolatos felkérések, és örömmel teszek nekik eleget.
„(N)incs semmi tökéletesebb a gyermeknél” – írja. Csakugyan?
A kérdés jogos. Gyorsan visszakerestem a mondat kontextusát az Éjszakák a zenben című kötetben, hogy ott mire vonatkozik, és utólag is egyet tudok érteni magammal, hiszen ott arról van szó, hogy „minden hullám egy újabb ígéret, és minden partot érés újabb tett esélye”. Vagyis a gyermeket itt a lehetőségei felől nézem ‒ a lehetőségek széles tárháza az, amiben biztosan nem versenyezhetünk vele felnőttként. A lehetőségeknek és a vágyaknak nyilván csak elenyésző része valósul meg az életünk során. Engem mindig lenyűgözött az a meggyőződés, amivel a gyerekek, mind ugyanazzal a lelkesült hanglejtéssel, azt tudják mondani, „Űrhajós leszek!” vagy: „Kukásautón fogok dolgozni!”. Ezt neveztem a versben tökéletességnek.
A tanulmánykötet címe A szürrealizmus története a magyar irodalmi mezőben. Miért éppen a szürrealizmus?
A szürrealizmus az az irányzat, amelyben a valós és a képzelet- vagy az álombeli határai elmosódnak. Amikor arra próbálok emlékezni, amit álmodtam vagy arra, ami megtörtént velem, a kettő között nincs lényegi különbség. Szóval a szürrealizmus alkotóként és irodalomtörténészként is a határtalan lehetőségek terepe számomra. Az csak ráadás, hogy a magyar avantgárd költészet különféle mondvacsinált ürügyekkel, a szürrealista szövegeket is beleértve, marginalizálódott az idők folyamán. Itt az ideje, hogy felfedezzük ezt a rejtett történetet.
Papp Tibor, Szkárosi Endre és Ladik Katalin munkássága megkerülhetetlen: ők sokat tettek az avantgárd életben tartásáért, megújításáért. Lát arra esélyt, hogy az olvasó felfedezze magának a munkájukat?
Egy JAK-táborban jó néhány éve arról faggattam a közönség előtt Szkárosi Endrét, hogy milyen volt számára, amikor slam poetry esten kellett fellépnie. Azt válaszolta, hogy teljesen természetes közegnek érezte, összhangban azzal, amit két-három évtizedre visszamenőleg mindig is csinált a hang- és a performatív költészet terén. Szkárosit és Ladik Katalint ebben a dimenzióban, a költészet antikvitásig visszanyúló, performatív eleme nyomán tartom mértékadónak és inspiratívnak. Papp Tibort pedig a mesterséges intelligencia és a művészet összekapcsolása miatt:
Papp nagyon korán észrevette azt a lehetőséget, hogy gépi hozzájárulással is létrehozható művészet, és ez nyugtalanító ugyan, de dolgok végiggondolására késztethet bennünket. Számomra az avantgárd nem formákat jelent, hanem a think outside the box (gondolkozz másképp – a szerk.) jelenségét a művészeti terepen: mi történik, ha axiómaként vagy dogmaként kezelt dolgokat kérdőjelezünk meg? Például hogy a vers a papíron, a könyvben van. Hogy művészetet csakis az ember teremthet vagy hogy a művészet a megszokott intézményeinken keresztül hozzáférhető. Ha kilépünk ezekből a berögződésekből, észrevesszük az instaversekben, slamekben, mesterséges intelligencia által létrehozott művekben megnyilvánuló kreativitáslehetőségeket. És remélhetőleg felismerhetjük azoknak a teljesítményeknek az értékét, amelyek évtizedekkel korábban megelőlegezték ezeket a lehetőségeket.
Idén negyven éve halt meg Hervay Gizella. Korábban az ön szerkesztésében jelent meg egy Hervay verseit tartalmazó kötet, egy monográfia, majd idén Korpa Tamással Hervay életművére kortárs szerzők írásaival reflektáló könyvet szerkesztettek. Miért olyan fontos önnek Hervay?
Kivételes erejű költészetről van szó. A fiatal kortárs költők közül sokan a hitelesség, a direkt megszólalás lehetőségeit keresik. Ez Hervaynál természetes. Kiküzdött lehetőség, mégis evidencia. Gyerekkorom, kamaszkorom óta rendszeresen olvasom Hervayt. Ez vezetett a gyűjteményes kötetének összeállításáig, majd a 2003-as Hervay-kismonográfiáig. Nagy öröm számomra, hogy azóta mások is magukra ismertek ennek a költészetnek a tükrében, és Hervay mint viszonyítási alap egyre inkább nyilvánvalóvá válik. A Többes számban című kötet reményem szerint pontosan a kapcsolódásoknak ezt a természetességét tudja megmutatni: azt, hogy itt nem kultuszról, hanem evidens szimpátiáról, tényleges párbeszédről van szó.
Fotók: Bach Máté
