A vérünkben van – Abel Ferrara rendező függőségéről, legújabb filmjeiről

Tíz éve tiszta.

Igen, tegnap volt tíz éve.

Ünnepelt?

Mondjuk azt, hogy megemlékeztünk róla. Mire lehet inni, ha az ember nem iszik?

Tudja már, hogy miért lett függő?

Hittem abban az elképzelésben, hogy van valami romantikus a drogok szedésében, az önrombolásban. Egy nap adott valaki valamit, amitől fantasztikusan éreztem magam. A következő lépés az volt, hogy meggyőztem magam arról, hogy a kreativitáshoz ilyen mankóra van szükségem. Minden hősöm – Edgar Allan Poe, Keith Richards, Billie Holiday, Hemingway, Burroghs és még sorolhatnám – függő volt. Függővé akarsz válni, tehát idealizálod a többi szenvedélybeteget. És ekkor már a vidámparkban vagy. Ez egy ördögi kör.

Nem mindenki lesz függő, aki szenvedélybeteg művészekért rajong.

Nem, ez egy betegség, olyan, mint a diabétesz. Egy függő másképp viszonyul a drogokhoz. Nekem nem ugyanolyan a viszonyom az alkoholhoz, mint másoknak. Nem tudom abbahagyni az ivást, még akkor sem, ha akarnám. A családomban is jelen van a szenvedélybetegség: apám alkoholista, drogfüggő volt. A vérünkben van. Az is számít, hogy ő nevelt fel engem.

Az, hogy absztinens, hogyan befolyásolja a rendezéseit?

Nem gondolom, hogy befolyásolná a filmjeimet. Csak csinálom a dolgomat, többet is, mint korábban. Nem akarom mérgezni magam és nem várok életem drogüzletére sem. De a filmkészítés közös munka. Mindig voltak, akik támogattak, most viszont már én is jobb ember vagyok, így a szereplőknek és stábtagoknak is könnyebb velem dolgozni.

A New York királya főhőse Frank White bűnöző, aki el akar menekülni a sötétségből. Utolsó filmje, a Padre Pio Pietrelcinai Szent Pióról szól, akit az egyház szentnek nyilvánított. Elkezdett érdeklődni a jófiúk iránt?

Frank White gengszter, akit nem lehet összehasonlítani Padre Pióval, egy kapucinus szerzetessel, aki a fényt és az igazi élethivatását keresi. A New York királyában van egy férfi, aki csekkeket, pénzt vesz el, kórházak építéséről beszél, de mindössze egy tortát látunk egy kórház képével. Padre Pio ezzel szemben valóban épített egy kórházat, nem csak beszélt róla. Aztán szentnek nyilvánították, míg Frank végül az utcán halt meg. A filmeket azért készítjük, hogy a közönség saját maga jusson a megfelelő következtetésekre. Tudta egyébként, hogy Biggie Smalls (amerikai rapper – a szerk.) azon az éjszakán, amikor meggyilkolták, Frank White néven jelentkezett be egy szállodába?

Shia LaBeouf játssza Padre Piót. A filmet még nem mutatták be, de már előzetesen is kritikákat kapott a szereposztás miatt. Az Egyesült Államokban Shia LaBeoufot többek között szexuális zaklatással vádolták meg, ami a mai világunkban elegendő ahhoz, hogy egy színész karrierje véget érjen. Úgy tűnik, hogy az eltörlés kultúrája nem aggasztja túlságosan.

Nem akarok belebonyolódni ebbe. Szerintem a politikai korrektség fogalma attól függ, hol állsz és ki vagy. Ráadásul Hollywoodban mindig szükség van egy ellenségre, egy feketelistára, egy besorolási rendszerre. Ismerem Shiát, hihetetlen színész.

Akárcsak Pasolini vagy Fassbinder, ön is gyakran dolgozik ugyanazokkal a színészekkel. Milyen szempontok szerint választ?

A szakma iránti elköteleződésük, a filmmel kapcsolatos hitük alapján. Valamint, hogy értik-e, hogy ez csoportos utazás, amelyben együtt vagyunk és nem csak egy filmet készítünk. És hogy milyen kapcsolatunk van egymással.

Nicholas St. John írta a New York királya és még számos másik filmje forgatókönyvét, de később eltávolodtak egymástól. Beszélnek még?

Huszonkét éve nem beszéltem Nickyvel. Nem örülök ennek, de el kell fogadnom, ő döntött így. Nagyon különböző életet élünk. Ő hívő katolikus, sohasem drogozott, és egy idő után egyszerűen elege lett a filmezésből. Ma már semmilyen érdeklődést nem mutat az iparág és azok iránt, akik benne vannak.

A kortárs filmről mit gondol?

Nem igazán nézek ma már filmeket. Gyerekkoromban és a filmiskolában rengeteg filmet láttam. Tizenhat éves korom óta csinálom, írom, rakom őket össze, így ma már egy munkanapom végén az legutolsó, amire vágyom, hogy megnézzek egy filmet. Inkább olvasok vagy zenélek.

Egy interjúban azt mondta, hogy minden dokumentumfilmje önéletrajzi ihletésű. A Chelsea Hotelről szóló dokumentumfilmjében sokan elmesélik a legendás New York-i épülettel kapcsolatos történeteiket, önt leszámítva.

Csak hat hónapot töltöttem a Chelsea Hotelben, amikor a filmet készítettem. A hetvenes években sosem szálltunk meg hotelekben, mert nem volt pénzünk, és nem is ismertünk senkit, aki szállodában lakott volna. Alapvetően mindenki lakást kerített magának, kivéve, ha Dee Dee Ramone vagy Johnny Thunder turnéztak. Egy este, amikor meglátogattam Dee Dee-t, légfegyverrel lövöldözött az ablakból ki az utcára. Mondtam neki, hogy még a végén megvakít valakit, erre azt felelte, hogy csak a kerekekre lő.

A kilencvenes évek végén viszont minden este ott voltam, mert az ottani dílerek között dolgozott egy Frankie nevű srác, aki a 912-es szobában lakott, onnan vettem az anyagot. Átlagosnak tűnt, inkább ügyvédnek látszott, semmint maffiózónak. Végül nem a drogkereskedelem, hanem a fegyverek miatt került bajba. Úgy döntött, hogy fegyvereket is elfogad, ha valakinek nincs pénze mással fizetni, csakúgy, mint drága ékszereket, órákat, vagy akár gitárokat, köztük az enyémet is. A New York-i rendőröket mindaddig nem nagyon érdekelték a művészhotelekben folyó ügyletek, amíg szárnyra nem kelt a pletyka a drogokról és fegyverekről. A Chelsea Hotellel ezután már nem foglalkoztam, egészen a filmig.

Elég hátborzongató hely volt, és akkoriban mindenfélét elhittem. Szóval amikor egy fura lány azt mondta nekem, hogy Sid (Sid Vicious, a Sex Pistols basszusgitárosa, akinek barátnőjét, Nancy Spungent meggyilkolták a Chelsea Hotelben, de soha nem tisztázódott, hogy ki ölte meg – a szerk.) boldog, hogy ott laktam, az igen ijesztő volt. A lift néha magától megállt a második emeleten, pont ott, ahol Sid élt és halt. Egyszer valaki, aki ugyanabban a szobában szállt meg, azt mondta, hogy a fürdőszobai villanykörtében van valami. Az is kiderült, hogy nem Nancy volt az egyetlen, aki meghalt abban a szobában, többen öngyilkosok lettek ott előtte és utána is. Nézd meg a filmemet (Chelsea on the Rocks – a szerk.), jó mozi. De a szálloda aranykora már véget ért.

2002-ben New Yorkból Rómába költözött.

Igen, elhagytam az Egyesült Államokat, mert belefáradtam az alkotói kontrollért folytatott harcba, ami az enyém, és mindig is az enyém marad. Itt művészként dolgozni nemes hivatás, Európában tiszteletben tartják a művészeket, akár van munkájuk, akár nem. Olasz–amerikai vagyok, tehát ez is a kultúrám része. 2014-ben találkoztam Cristinával a Pasolini című film forgatásán, van egy hétéves lányunk, Anna, aki az életem szerelme. Tehát minden rendben.

Jászberényi Sándor eredeti interjúja a The Continental Literary Magazine-ban jelent meg. Fordította: Györgyei Szabó Magdolna

Nyitókép: NurPhoto via AFP / Luca Carlino