– Hétéves lehettem, amikor apám hirtelen felindulásból elvitt moziba. A tévében a Petrocelli című sorozat ment, ezért nem annyira örültem. Aztán a film elején megszólalt a gitár, közeledett a távolból egy busz a szereplőkkel, és ezek a könnyeden teátrális sivatagi körülmények a 2000 évnyi homállyal fedett, mégis örökös érdeklődést kiváltó történetbe úgy vontak be, hogy egész más emberként tekintettem a világra hazafelé menet egy kék Trabantban 1984-ben – emlékszik vissza a rendező a fiatalkori Jézus Krisztus szupersztár-filmélményére. – Most 2022 van. A világ is megváltozott – és én is. A Petrocellit már nem is adja a tévé. Vajon mi a helyzet ma ezzel a különös történettel? Mi a szerepe ma mindannak, amire hivatkozva szöggel és kalapáccsal a kézben követünk el nap mint nap bűnöket? Ha valaki valóban a vízen jár, lényegileg már észre sem vesszük, maximum készítünk róla pár képet a telefonunkkal – veti fel Szabó Máté.
A Passió szenvedéstörténet, ugyanakkor Andrew Lloyd Webber művében olyan szenvedély történetét ismerjük meg, ami által a külső szemlélő óhatatlanul részese lesz, ezáltal részesül is mindabból a zenei ihletettségből, amelynek az alapjához mindannyiunknak van közünk. Egy útszéli kőkereszt mellett elhaladva, a templomban, az álmainkban, egy múzeumban egy festmény előtt vagy ha csak széttárjuk a kezünket, és szembefordulunk a világgal, óhatatlanul szembejön velünk egy lehetőség, amit azonban csupán kívülről szemlélünk ahelyett, hogy a részesévé válnánk. Hiszen nem egyszerű. A világ kalapácsot és szögeket ad a kezünkbe. Néha pedig egy színházjegyet…
– A zenei anyag rendkívül erős, és ez nagyon ihlető erejű, főleg egy olyan erőforrásokkal rendelkező színháznak, mint a Miskolci Nemzeti Színház. Van abban valami, hogy épp most „találkozott” ezzel a színházzal ez a mű. Ezt pedig érdemes látni és hallani – zárta gondolatait Szabó Máté.
Fotók: Éder Vera
