2011-ben jelentek meg az első mémek az arcával. Emlékszik arra a pillanatra, amikor először találkozott egy ilyen képpel?
Kezdetben egy fotós keresett meg, hogy készítene rólam egy próbasorozatot, mert hasonló karakterű embert keres. Örömmel fogadtam a meghívást, hízelgő, ha hatvan fölött fotómodellnek kérik az embert. Elmondta, hogy stockfotókat készít, vagyis viszonylag olcsón hozzáférhető képeket, amit reklámokhoz, cikkekhez, kiadványokhoz bárhol felhasználhatnak. Ebben semmi rosszat nem találtam. Miután elkészült az első néhány sorozat, rákerestem az interneten, hogy mire is használják fel a képeimet. Semmi kivetnivaló nem volt benne, amelyik képen orvos voltam, azt egy kórház weboldalán használták fel, amelyiken pedig egyetemi tanár, azt egy egyetemén. Kicsit később megismételtem a keresést: ekkor találkoztam először a mémekkel. Akkor még meg akartam állítani a folyamatot, de nem tudtam. Igazából amióta beleálltam a szerepbe – és vannak segítőim, menedzserem –, azóta próbálok változtatni ezen az eredetileg vegyes képen. Igyekszem elnyomni a negatív dolgokat, és csak a pozitívakkal foglalkozni. Ehhez az is hozzájárult, hogy az emberek elneveztek Haroldnak, és valamiféle fájdalmat látnak a mosolyomban. Ami nem igaz, mert alapjában véve egy vidám, elégedett ember vagyok. De azt hiszem, mindenkivel megesik, hogy a fájdalmát nem szívesen mutatná meg a világnak. Lehet, hogy ez az üzenet fogta meg az embereket. És persze az is lehet, hogy a fiatalok valamiféle nagypapaszerepet látnak belém. Mindenesetre elképesztő, hogy nyolcmilliárd ember él a világban, és én vagyok az egyetlen, akivel ilyesmi történik.
Sokan szólítják le a mindennapokban?
Naponta előfordul. Egy nagy boltba szoktam járni, és ott nagyon sokszor megállítanak. Földob és inspirál, ha látom, hogy egy fotóval mennyi örömet tudok szerezni másoknak. Boldoggá teszem a napjukat. Volt, hogy egy fiatalember odajött hozzám a Vígszínház előtt fotót kérni, és indiánszökellésben távozott. Külföldön még egy fokkal többen ismernek fel, főleg Dél-Amerikában és legutóbb Hongkongban. Az elején zavart, hogy szándékos erőfeszítés és cél nélkül értem el népszerűséget, és úgy lettem híres, hogy nem is akartam. Évekbe telt, mire el tudtam fogadni.
Mit élt át? Tehetetlenséget?
Az elején igen. Szerintem senki nincs hozzászokva, hogy viccelődni kezdenek az arcával. El kellett jutnom oda, hogy ha nem tudok tenni ellene, akkor el kell fogadnom. Utánanéztem a jogi lehetőségeknek, de minden zsákutca volt. Ha nagyon akarom, le lehet tiltani egy fotót, be is lehet záratni egy oldalt. De ami egyszer az internetre került, az ott is marad. Ha letiltanak egy oldalt, másnap három másik jelenik meg helyette, ugyanazzal a tartalommal. Abban bíztam, hogy minden csoda három napig tart, majd elfelejtkeznek rólam. Ehelyett megindult, mint egy lavina a hegyoldalon, csak nőtt és nőtt, majd megállíthatatlanná vált.
Hogyan derült ki, hogy Hide the Pain Harold igazából Arató András?
Valaki kinyomozta az elérhetőségemet. Egy orosz fiatalember, akit Timurnak hívnak, nem is orosz, hanem tatár, elkezdett e-mailekkel bombázni, hogy Oroszországban nagyon népszerű vagyok, de sokan nem gondolnak valós személynek, photoshopoltnak tartják a képet. Először nem reagáltam rá, de kitartó volt. Felírtam egy papírlapra oroszul, hogy élek, készítettünk egy fotót, és feltöltöttem egy orosz közösségimédia-oldalra. Ekkor indult el az egész. Azóta is egyfajta szerepjátszásnak tartom, létezik Arató András nyugdíjas villamosmérnök, és létezik Hide the Pain Harold, aki szépen tud vigyorogni, és akiért megőrülnek a fiatalok.
Hagyhatta volna saját magától függetlenül létezni a jelenséget, mégis úgy döntött, hogy megtölti élettel a karaktert, létrehozta a saját alteregóját.
Olyan oldalak jelentek meg, amelyek az én arcomat használták, és több százezres követőbázissal rendelkeztek. És semmi ráhatásom nem volt. Akkor döntöttem el, hogy a csudába is, megpróbálom. Csináltam egy angol nyelvű Facebook-oldalt Hide the Pain Haroldnak. Nem volt újdonság a közösségi média, a saját nevemen már korábban jelen voltam, és már 1996-ban volt saját weboldalam, amikor még csak éjszakai modemmel lehetett fölkapcsolódni a világhálóra méregdrágán és nagyon lassan.
A mémek miatt tanult meg angolul?
Már a gimnáziumban megtanultam. Akkor úgy gondoltam, hogy angolul kell tudni. Az orosz kötelező volt, és mellette németül is tanultam, erről a három nyelvről van papírom. Az oroszt nyugodtan kihúzhatnánk, bár amikor ott jártam, sok minden előjött, tudtam kommunikálni a rajongókkal. Egyébként bárhol járok, pár szót megtanulok, spanyolul azt, hogy „szeretnél készíteni velem egy fotót?”, de arabul és kínaiul is, kantoni nyelvjárásban megtanultam pár kifejezést.
Sokat utazik a mémeknek köszönhetően?
Nagyon sokat, és hál’ Istennek szeretek is utazni, mindig is szerettük. Korábban a feleségemmel turistaként Európa szinte összes országát bejártuk, kétszer voltunk egy hónapos amerikai túrán, egyszer a nyugati partot jártok végig, egyszer pedig az amerikai délt. De az inkább zenei túra volt, megszálltunk Nashville-ben, a blues hazájában, Memphis-ben, és a jazz szülőhelyén, New Orleans-ban. Az újonnan jött népszerűség kapcsán is rengeteg országban jártam. Jól érzem magam, mert stimulál, hogy fiatalok körében mozgok. Megállítja az öregedést, de legalábbis lassítja.
Melyik a legemlékezetesebb pillanata Hide the Pain Haroldként?
Villamosmérnök vagyok, és a szakmámban gyakran kellett előadást tartanom konferenciákon. Megesett, hogy a szünetben jöttek hozzám fotót készíteni, én pedig azt hittem, hogy azért, mert fantasztikus előadást tartottam, de hát a csudákat, Hide the Pain Harold érdekelte őket. Egyszer egy buliból mentünk hazafelé, és elvittük autóval egy hölgy ismerősünket is, kitettük az alig kivilágított utcán. Megvártuk, hogy beérjen az épületbe, a feleségem pedig szólt, hogy egy gyanús alak követi a hölgyet. Leszólította – mint utólag kiderült, meglátott az autóban, és megkérdezte, hogy ismer-e engem –, majd odajött. Hajnali kettőkor, az alig kivilágított utcán készítettünk egy fotót.
Nyugdíjasként került be ebbe a szubkultúrába. Milyen volt megismerkedni vele?
Nekem tetszett, nyitottnak tartom magam, és igazából semmi új nincs benne, csak a közeg, a médium változott. Régen vicceket meséltek egymásnak az emberek a kocsmában. Aztán megvették a Ludas Matyit, és nevettek a vicces rajzokon. Mióta az emberiség létezik, szeretünk rácsodálkozni az élet visszásságaira. Ehhez pedig hozzájárult az internet, aki ügyesen csinálja, rengeteg embert elérhet. És akár úgy is, hogy nem tesz semmit.
Mivel töltötte fel Hide the Pain Harold karakterét? Nevezhetjük filozófiának?
Szeretem annak nevezni. A lényege, hogy elég gyakran találkozunk az életben kisebb-nagyobb kellemetlenségekkel. Ezeken nem szabad fölkapni a vizet, tovább kell lépni, a legrosszabb esetben egy kis szomorkás mosollyal.
Készített már a saját arcával mémet?
Nem gyakran, de előfordult. Nem tudnám megmondani, hogy miről, de amikor valami nagyon a bögyömben van, előveszem a klasszikus bögrés képet, és ráírom, mi bánt.
Ha megnézzük, igazán riasztó a történet. Idegen emberek kezdik használni az arcát, mindenféléket írogatnak rá, aztán egy tatár fiatalember valahonnan kideríti a személyazonosságát. Innen mennyire nehéz eljutni oda, hogy az élére álljon a dolognak?
Nagyjából egybeesett a tatár fiatalember levele és hogy megtaláltam a hamis oldalakat több százezer követővel. Azt gondoltam, nincs más megoldás. Szokták mondani, hogy ha nem tudsz tenni ellene, akkor állj az élére. Megcsináltam és bejött. Azt kell mondanom, hogy életem legjobb döntése volt, mert rengeteg élményt és kalandot hozott, és nagyon sok értékes emberrel ismerkedhettem meg szerte a világban.
Ha jól tudom, családja budapesti, ennek ellenére Kőszegen született. Melyik vonal a fontosabb életében?
A családom történetében benne van a XX. század történelme, apukám Pozsonyban született, anyukám Szabadkán. Ők Debrecenben ismerkedtek meg, amikor Délvidéket visszacsatolták. Apukám jogász volt, az Igazságügyi Minisztériumban dolgozott. Amikor az oroszok 1944-ben körülzárták Budapestet, az állami intézményeket vidékre evakuálták, a minisztérium Szombathelyre költözött. Kőszeg kézenfekvő volt, mert nagypapám a kőszegi Evangélikus Leánygimnázium igazgatója volt. Egyébként érdekesség, hogy ebbe az iskolába költözött be a Szálasi-féle miniszterelnökség. És egyre több jel utal rá – nem csak a családi legendárium szerint –, hogy a Szent Koronát is az iskola tornatermében őrizték egy-két éjszaka, egy fedél alatt szüleimmel, és velem, még a magzati korban.
A háború után apukámat eltiltották a jogi hivatástól, nem tudott elhelyezkedni a szakmájában, viszont nagyon jó nyelvérzéke volt. Eleve sok nyelvet tudott, de megtanult oroszul is és utána tolmácsként dolgozott Budapesten.
Visszajár Kőszegre?
Nagyszüleim, dédszüleim mind ott vannak eltemetve. Persze nagyon sok új barátom van Kőszegen, a várjátékokra örömmel megyek minden évben. Eljátsszuk az 1532-es várostromot, amikor Jurisics Miklós megállította a Bécs felé tartó török sereget. A szervezők összekapcsolták a herald nevű foglalkozást, ami címerhordozót jelent, és a Harold nevű karakteremet: a történet szerint én vagyok Jurisics címerhordozója, aki azt a feladatot kapta, hogy menjen el Ferenc császárhoz Bécsbe, és kérjen segítséget. Átvágom magam a török seregen, elmegyek, visszajövök és jelentem, hogy a császár velünk van, imádkozik értünk, de pénzt, fegyvert, paripát nem tud adni. Eljátsszuk nagy-nagy kardvívásokkal, lövöldözésekkel a várostromot, ami egyébként döntetlennel végződött, a felek megegyeztek, a törökök kitűzhették a lófarkas zászlót, de a vár a védők kezén maradt.
Világítástechnikai szakembereként dolgozott. Honnan jött az indíttatás?
Talán családi gyökerei vannak, nagyapám matematika–fizika szakos tanár volt, elvitt magával a szertárba, és rácsodálkoztunk mindenféle kütyüre, maga is csinált kísérleti eszközöket. Apukám és az egyik testvére jogász volt, a harmadik fivér pedig mérnök. Először vegyész szerettem volna lenni, a végén a villamosmérnökire jelentkeztem, ott tanultunk világítástechnikát, és az ottani előadó elhívott a Magyar Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet fénytechnikai osztályára dolgozni. Abban az időben, az állami tervutasításos rendszerben csak olyan terméket lehetett forgalomba hozni, amelyeket biztonsági szempontból megvizsgált és jóváhagyott egy állami szerv. A mi osztályunk minden olyan dolgot ellenőrzött, aminek köze volt a fényhez: az asztali lámpától kezdve a vetítőgépig. Nagyon szerettem a labormunkát, a fénymérést, jól felszerelt intézményben dolgoztunk. Az utódja ma is létezik, már beleolvadt egy nemzetközi cégbe. Nemrégiben megnéztem a labort, és még voltak olyan műszerek, amiket annak idején én is kezeltem.
Villamosmérnökként gazdag pályát tudhat magáénak: a Világítástechnikai kislexikon szerkesztője, a Világítástechnika című kiadvány szerzője, társszerzője a Közvilágítási kézikönyvnek. Alelnöke lett a Világtechnikai Társaságnak, Urbanek János- és Déri Miksa-díjas. Egy teljes karriert koronázott meg a mémmé válás?
Egyetemi jegyzeteket is írtam, máig abból tanulnak az Óbudai Egyetemen. De a két pályát össze sem lehet hasonlítani, ég és föld a kettő. Talán ezzel magyarázható, hogy a fiatalok nem egy értéktelen celebnek tartanak, hanem valahol átjön, hogy mérnökként sem voltam utolsó. Nincs azzal bajom, hogy elsősorban nem villamosmérnökként ismernek, sőt a kollégáim büszkén szokták mondani, hogy én vagyok az egyetlen, világszerte ismert magyar világítástechnikus.
Az elején kifejezetten zavart, hogy nincs hozzáadott érték a mémmé válásban. Sőt, néha most is. Ugyan elég sok munkát beletettem ahhoz, hogy a jelenlegi kép alakuljon ki, de nem volt negatív élményem. Érdekes módon nálam nehezebben tudták elfogadni a családtagjaim. A saját fiamnak tartott a legtovább. Akkor változott meg a véleménye, amikor a színpadon látott Nyíregyházán a Spamalot, avagy a Gyaloggalopp musical előadásán. Mindig színházkedvelő ember voltam, és az iskolában is játszottunk, de soha nem fogott meg a függöny backstage felőli oldala. De a Spamalotot nagyon szerettem, egyetlen baj vele, hogy budapesti vagyok. A kéthetes, intenzív próbaidőszak alatt leköltöztem Nyíregyházára, mert a tömegközlekedés arrafelé nagyon rossz. Egy kicsit macerás volt, de nagyon szerettem és nagyon hiányzik.
A mém sikerét a jellegzetes mosolynak köszönheti. Korábban nem érkezett visszajelzés erről a vonásáról?
Visszajelzés nem, de engem zavart ez a beidegződés. Nagyon sokszor olyankor is mosolyogtam, amikor nem kellett volna. Komoly, üzleti tárgyalásokon vagy munkamegbeszéléseken. Sokkal jobban szeretem az olyan képeket, amelyeken komoly vagyok. Szerencsére készült olyan rövidfilm is, ahol nem vicces szerepet játszom. Szeretem is a komoly dolgokat – nagyon szívesen vállalok el olyasmit, aminek köze van a társadalmi felelősségvállaláshoz.
Nyugdíjasévei alatt tanult meg olajfestményeket készíteni.
A feleségemmel két nap különbséggel mentünk nyugdíjba, ő mindig szeretett volna festeni. Találtam egy szakkört egy művelődési házban, ahova jelentkezett, már több mint tíz éve oda jár, én pedig minden alkalommal elkísértem, nyáron pedig alkotótáborokba járunk: én is beálltam alkotni. De nem fogott meg igazán az alkotóművészet. Az zavar, hogy a végén egy tárgy keletkezik, amit el kell helyezni. A tibeti szerzetesek hetekig, hónapokig dolgoznak egy-egy mandalával, gyönyörű mintákkal készítik el, majd a végén szétrombolják. Ez az ideálom. De az egyik ilyen kurzuson generáltam mesterséges intelligenciával egy képet a csodaszarvasról, egy kicsit átvariáltam, majd megfestettem. Ez odáig fajult, hogy ősszel háromrészes előadást tartottam az Eötvös10 Művelődési Házban a mesterséges intelligencia és a művészet kapcsolatáról.
Van kedvenc méme saját magáról?
Ezek nem is mémek, az első időkben születtek. Azok tetszenek a legjobban, amikor jól ismert fényképet vagy festményt alakítanak át: például a híres fotóra, ahol a New York-i felhőkarcoló építése közben a munkások a gerendán ülve ebédelnek, rárakták az arcomat. Vagy az amerikai Mount Rushmore elnöki arcaival megtették, hogy mind a négy elnök én vagyok. És a Sixtus-kápolna freskóján, az Ádám teremtésén is én lettem Ádám és az összes angyalka.
A beszélgetés teljes változata a Magyar Kultúra magazin humor témájú lapszámában olvasható (2024/2).
