Ön hatvanon túl is energikus, fiatalos ember. Annak idején fiatal papként bátran egész életre szóló, ráadásul kockázatos döntést hozott. Ilyen volt. Ilyen most is? Könnyen hoz nagy döntéseket? A meggondolatlanság vagy a vakmerőség sem áll távol öntől, ha szent ügyről van szó?
A „nagyfőnök”, azaz Jézus bátorságra tanított. Gondoljunk bele, mit kockáztatott, amikor „zöldmezős beruházásként” embernek született, a földre jött. Nagy Szent Teréz szerint is az első erény a bátorság. Ijedős, félénk lelkek nem képesek isteni küldetést teljesíteni.
Más elhatározni, hogy bátrak leszünk, és más valóban bátran viselkedni, amikor veszélyes helyzetbe kerülünk. Az utóbbihoz kell valami plusz, amit senki sem tud teljesen szabályozni.
A keresztény ember nem arról ismerszik meg, hogy hősködik, hanem hogy mindent kockára téve azért akar tenni, ami Isten terve. És ebben számíthat Isten segítségére. Ő ugyanis nem kér lehetetlent, és mindig hozzájárul a sikerhez; támogatja azt, aki az ő szolgálatára szegődik. Így van ez a házassággal és a gyerekneveléssel is. Nem könnyű, de sikerülhet.
Az elmúlt évtizedekben milyen példáit tapasztalta az isteni gondoskodásnak?
Közvetlenül az indulásunk után, 1993-ban a kolostor megtelt, és már a csilláron is gyerekek lógtak, de semmi esélyünk nem ígérkezett újabb ingatlant szerezni, mert nem volt hozzá pénzünk. Arra járt akkoriban egy svájci házaspár, és elcsodálkozott a sok gyereken. Eljöttek misére, és én meghívtam őket utána ebédelni. Közben próbáltunk beszélgetni, de közös nyelv híján nemigen ment, ezért kézzel-lábbal mutogattunk. Ám amikor ebéd után kikísértem őket, a bejárat előtt egy nagyon szegény, rongyos asszony várt a három gyerekével, én pedig, helyünk nem lévén, kénytelen voltam neki nemet mondani.
A svájciak a „szemléltető oktatás” láttán értetlenül kérdezték, hogy miért nem segítek neki. Előzőleg körbevezettem őket a kolostorban, ezért visszautaltam az ottani helyzetre: minden ágy foglalt, egyetlen új gyerek sem fér már be. Hát miért nem veszek akkor újabb ingatlant, kérdezték, és közben a szomszéd ház egyik eladásra meghirdetett lakására, az ablakába kitett táblára mutogattak. Valahogy sikerült megértetnem velük, hogy nincs rá pénzünk, de aztán addig unszoltak, hogy végül felhívtam a tulajdonost, és megtudtam tőle, hogy tizenötezer márka a lakás ára. Egy hét múlva harmincezer márka érkezett a házaspártól, így aztán nagy hirtelen két lakást is tudtam venni: egyet lányoknak, egyet fiúknak. Mivel nem hagyták meg a címüket, nem tudtam nekik köszönetet mondani, de lélekben azóta is mindennap megteszem, és imádkozom értük.
Mint az Erdélyi Magyar Televízió Mesterfogás című műsorában áprilisban elmondta, kezdetben egyáltalán nem érezte úgy, hogy a papi hivatásához tartozna gyermekek gyámolítása, de annyira nagy volt a szükség, hogy végül beleállt a feladatba. Vajon átvállalhatja-e egyetlen szerzetes családok ezreinek kötelességeit? Egyáltalán lehet ilyesmi egy pap dolga? Valamikor a 70-es, 80-as években nagy ügy támadt abból az Egyesült Államokban, hogy egy katolikus pap örökbe akart fogadni egy árván maradt fiút, és csak nagy nehezen, az egyházmegye tiltakozásával dacolva, az ügyet bíróság elé víve sikerült kiharcolnia, hogy megtehesse. Pedig ott egyetlen gyermekről volt szó! Hogyhogy ön papként ennyi gyermekért felel, még bírja idegekkel, és nem álmatlanok az éjszakái?
Békeidőben valóban nem lett volna papi feladat, amibe belevágtam, de akkor, az 1990-es évek első felében éppen összeomlott a román társadalom, és minden utcasarkon szegény gyerekek koldultak. Ha novemberben egy folyó mellett halad el az ember, eszébe sem jut, hogy fürdőruhára vetkőzzön, és a vízbe vesse magát, de ha észreveszi, hogy valaki fuldoklik és segítségért kiált, egy másodpercig sem gondolkodik azon, hogy mi a kötelessége. Egyszerűen nem mondhattam azt, hogy nincs erre időm, lehetőségem, mert akkor a saját szememben is hiteltelenné váltam volna. És az egyházmegye vezetői egyetértettek velem, mert ugyanazt látták, amit én, és hozzám hasonlóan sürgető kötelességünknek tartották, hogy mi, egyháziak tegyünk a társadalom legszegényebb rétegéhez tartozókért. Én pedig, mivel tudtam, hogy Isten akarata, amit teszek, bíztam abban, hogy kapok hozzá erőt, egészséget, jó idegrendszert is. És ebben mindmáig nem is kellett csalódnom.
Türelmes, hosszan tűrő és szelíd, mint jó szerzeteshez illik, vagy könnyen felfortyan, ha értetlenségbe, akadályozó, gáncsoskodó emberekbe ütközik?
Ezzel úgy vagyok, mint Vuk, amikor azt kérdezték tőle, hogy kacsát, libát vagy tyúkot akar enni. Mire ő úgy válaszolt, hogy miért kell választani. Egy papnak nem ilyennek vagy olyannak kell lennie, hanem ilyennek is, olyannak is, mikor mire van szükség. Mindenhez értenie kell, minden helyzetben fel kell magát találnia.
Sokszor kritizálják a papokat, amikor a családoknak eligazítást próbálnak adni, mondván, mit tudhatják ők. Önhöz sok család fordul segítségért, elég eredményes a házassági válságok kezelése terén. Mi ennek a titka? Honnan tudja, hogy egy-egy rázós helyzetben mik a jó szavak, mi a leghatékonyabb segítség? Mi garantálja, hogy nem fog ártani azzal, amivel használni akar?
Már a teológián is megpróbáltak erre felkészíteni, és az elmúlt 35 év tapasztalataiból is sokat okultam. Mindig csak azt mondom, amit az evangéliumokban olvastam. A problémák megnagyításának nem vagyok híve. Hiszek abban, hogy Isten nem teremt olyan helyzetet, amelyből nincs kiút, nem irányít vakvágányra, zsákutcába. Múltkor felkeresett egy asszony, hogy elhagyta a férje. Az arca szétsírva, a külseje rendezetlen. Azt kérdeztem tőle: néztél mostanában tükörbe? Kicsit szedd össze magadat, menj fodrászhoz, és sportolj legalább egy órát naponta. Hódítsd vissza a férjedet! Küzdj! Nem jár neked alanyi jogon egy férj. Ne omolj össze, ne bőgj, hanem tegyél a kapcsolatotokért. Tanulj például új recepteket, fejleszd a szakácstudományodat! Édesgesd vissza!
Szóval azt mondtam annak az asszonynak, hogy a férfit meg kell tartani. Ha elengedjük a gyeplőt, a lovak szétszaladnak. Ha rosszul is esett neki, amit tanácsoltam, szerintem hasznára volt. Ha elkezd önmagán dolgozni, nagyobb eséllyel kapja vissza a férjét.
Egy férfi is hozzám fordult nemrég, mégpedig azzal, hogy a felesége a három gyermekükkel együtt elköltözött otthonról, és már látogatóba is csak ritkán jön velük. Három szép gyereked van, és így becsülted meg őket? – ripakodtam rá. Mások Bukarestbe járnak, hogy lombikbabájuk születhessen, és még úgy sem sikerül, te pedig így bánsz a legnagyobb kincseiddel? Takarítsd ki a házat, ragyogjon minden, süteménnyel várd őket meg a feleségedet, amikor meglátogatnak. Legyél kedves, és ne erőszakkal, veszekedéssel, durva paraszt módjára viselkedj velük, mint eddig.
Ilyen esetekben nem vagyok a polkorrekt beszédmód híve. Szerintem az orvos is akkor jár el helyesen, ha ráijeszt az iszákosra, hogy meghal, ha így folytatja, és a szivarozónak is megmondja, hogy a saját sírját ássa. A koronavírus-járvány legnehezebb heteiben időnként nekem szegezték a kérdést: Csaba testvér nem hisz az Istenben, hogy beoltatta magát? Én pedig visszakérdeztem: ha kidurran az autó kereke, maga nem cseréli ki? Ahelyett is imádkozik, hogy segítsen az Isten? Nem véletlenül kaptunk észt és szabad akaratot.
Sok nagyszülő szeretné az unokái életét befolyásolni, vagy legalábbis jelen lenni benne, de a fiatalok nem mindig veszik ezt jó néven. Míg az idősek tisztelete korábban általános és magától értetődő volt, ma már sokszor lehurrogják őket, és amiatt kell szenvedniük, hogy senki nem kíváncsi rájuk, nem nyitja rájuk az ajtót, nem számítanak. Mit tehet egy pap annak érdekében, hogy a generációk közötti kapcsolat szeretetteljesebb, elevenebb legyen?
A papok néha csodálkoznak, hogy kiürül a templom, amikor prédikálnak, pedig ha Szent István kardjához hasonló, azaz hosszú és lapos a beszédük, ez teljesen érthető. Én értem, hogy az idősek át akarják adni az értékeiket a fiataloknak, de nem szabadna ezzel végtelenül hosszú bölcselkedések, kioktatások formájában próbálkozniuk. A virág a fény felé hajlik, és nem becsületből, hanem mert az vonzza, az élteti. Ezt szülőknek, nagyszülőknek, tanároknak és papoknak egyaránt jó lenne megszívlelniük. Azt hiszem, a probléma, amit felvetett, nem csak az időseket érinti. A felgyorsult világban mindenki: szülők és gyerekek, feleség és férj, testvér és testvér egyaránt könnyen eltávolodnak egymástól. De a járvány talán kicsit lelassított bennünket.
Egy biztos: a nyafogás senkin sem fog segíteni. Ha azt tapasztaljuk, hogy az éttermünkbe senki sem jön, talán frissíteni kellene az étlapot. Újítsuk meg a választékot, és változtassunk a dizájnon. A létért, mint már mondtam, keservesen meg kell küzdeni. Ez pártokra és államokra is érvényes szabály. Országot, iskolát egyaránt tönkretesz, ha megszűnik a verseny.
Isteni akarat lenne, hogy versenyeznünk kell egymással?
Isten azt akarja, hogy éljünk az ajándékaival, szaporítsuk a tőle kapott talentumokat, ki-ki amennyit kapott. Csak egyvalamit nem szabad: elásni, semmit sem kezdeni vele, nem tanulni, nem küzdeni. Jézus kiszáradásra ítélte a terméketlen fügefát. Maradandó gyümölcsöket kellene teremnünk. Például annak az írónak, akit nem olvasnak, sok-sok álmatlan éjszakát és töprengést kívánok, hogy képes legyen kitalálni, miként írhatna jobbat.
Ön, aki a gyerekek helyes pályára állításának eredményes munkása lett az elmúlt évtizedekben, hogyan reagál, ha az új nemzedékeket, a helyüket kereső fiatalokat szidják, a jó szándékukat kétségbe vonják, és sommásan elítélik, lustának, tiszteletlennek, önfejűnek mondják őket? Miért kell annyiszor a környezetük értetlenségétől szenvedniük?
Isten nem teremt selejtet. Egy mai gyerek semmivel sincs rosszabb anyagból, mint egy Szent István vagy egy Jézus korában élő. Mindegyik egy kis csoda, akibe a Jóisten apait-anyait beletett. Ezért a pedagógusoknak, a szülőknek és az egész társadalomnak bátorítaniuk kell őket. Ki kell venni a hónuk alól az úszógumit, hogy megtanuljanak úszni. És ha nem tanulnak, nem az a megoldás, hogy pszichológushoz meg fejlesztőpedagógushoz küldjük őket. Hanem az, hogy megtanítjuk őket küzdeni. Én például tőlünk már százötven gyereket beírattam bokszolni.
Nem borzasztja el, hogy ott beverhetik az orrukat?
Azért küldtem őket oda, hogy megtanulják magukat megvédeni. És mivel jó edzőik vannak, a román bajnokságban már lett közülük egy aranyérmesünk, nyolc ezüstérmesünk és sok bronzérmesünk. Régi sportolók mondják nekem, hogy amiket a mai gyerekek bírnak, ők a maguk idejében nem tudták volna teljesíteni. Tehát a mai gyerekek legalább ugyanarra egész biztosan képesek, mint a korábbi nemzedékek. Szerintem nem kell őket kímélni. Hosszú Katinka eljött hozzánk, és elmondta, hogy napi 12 órát edz, ebből nyolc óra hosszat a vízben. Ugye, így már jobban érthető, hogy mitől van neki annyi érme? Képzelje el, mire lenne képes egy újságíró, ha napi 12 órán át foglalkozna a hivatásával. Vagy hogy egy papot milyen szívesen hallgatnának, ha mindennap 12 órát szánna a tudása gyarapítására és a lelki fejlődésére.
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkájára évtizedek óta szükség van, holott önnél senki sem tud szebben beszélni a családi élet szépségéről, éltető erejéről, meg arról, hogy az egészséges társadalom működésének alapfeltétele a család. Ehelyett azonban mintha manapság már természetes lenne, hogy a házasságok csak egy ideig, néha épp hogy néhány évig tartanak, máskor meg akár évtizedek múltán is felbomlanak. Ma már teljes nemzedékek tapasztalata, hogy a válás gyakori, hogy a nevelőapukák és -anyukák ötévenként váltják egymást, tehát a család elvesztette a stabil pozícióját, biztos hátteret jelentő voltát. Milyen az a család, amelyet ön ideálisnak lát, és amelyért a hívei körében küzdeni próbál?
Nem szabad a házastársamtól várnom a boldogságomat, ez a legfőbb. Sem a kollégámtól, sem a focicsapatomtól. Hiszen én a végtelen után szomjazom. Csak Istentől remélhetem a boldogságomat, minden más bálvány. Mindenkiben csalódhatsz, csak benne nem. Háromszáz munkatársam van, akikkel napról napra együtt hozunk létre, tartunk fenn valami szépet. Akkor lesz jobb világ, ha a családot is valami általunk létrehozott közös jóként fogjuk fel, és a továbbélése érdekében időről időre szívesen lenyeljük a békát: elfogadjuk, hogy a feleségemnek vagy a férjemnek lehet rossz napja, és hozzátartozik a közös életünkhöz, hogy néha el kell viselnünk a szeszélyeit. Az a tapasztalatom, hogy aki Istennel békében él, annak minden jobban megy. Nyugodtabb, eredményesebb, a céljait könnyebben megvalósító ember.
Fotók: Lettner Kriszta
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/2. számában olvasható.
#család
