A mozi varázsának elengedhetetlen alkotórésze a többnyire alkalmi közösség. A televízió, a videó, majd az internet elterjedésének folyamata a filmnézést eseményből mind hétköznapibb és individuálisabb fogyasztássá tette, a közösségi filmnézés vonzereje sokat kopott. Ma már az a tét, túlélheti-e a mozitermi közösség a filmmegosztók, filmcsatornák vagy éppen a TikTok-nemzedék figyelemvadász felvételeinek idejét. A fesztiválok, filmes események újraéledt sikere ugyanakkor azt mutatja, a nézők a Covid mozigyilkos időszaka után is visszatérnek a vetítésekre, ha kellően izgalmas a kínálat.
A technikai eszközökkel történő képi ábrázolás története párhuzamosan haladt a modern nemzet fogalmának kialakulásával. Az első fotók (dagerrotípiák) a reformkorban készültek, az első filmfelvételek pedig a honfoglalás ezredik évfordulójának nagyszabású állami rendezvényeit örökítették meg 1896 tavaszától.
A Lumière-felvételek várbeli képeit napjainkig láthatjuk, a magyar próbálkozásról azonban csak a visszaemlékezések tudósítanak. Azok ugyanis a technikai járatlanság miatt bemutathatatlanok lettek: lemaradtak a fejek. A kudarcot követően a Sziklai-testvérek – az anyagi fedezetet biztosító építész Zsigmond és a vállalkozó kedvű, lelkes ötletgazda és operatőr Arnold – nemcsak a filmkészítéssel, hanem vetítőhelyiségük üzemeltetésével is kénytelenek voltak felhagyni. Noha bízvást számíthattak arra, hogy a millennium fő eseményei útjába eső újdonság, az első magyar mozgóképszínház (Ikonograf, Andrássy út 41.) anyagi siker lesz, 1896 júliusában egyhavi, irdatlanul veszteséges működés után felszámolták vállalkozásukat.
A filmgyártás első közösségivé tétele, társadalmasítása 1919-ben történt, és olyan kaliberű alkotók vettek részt benne, mint Korda Sándor, Balogh Béla, Kertész Mihály vagy Janovics Jenő. Az ekkor időszűke miatt javarészt elvben végrehajtott állami irányítás struktúráját az 1948-as második államosítás nem csupán szimbolikus dátumával (március 21.), de szervezeti felépítésében is követte.
A filmet az agitáció eszközének tekintették. Megalapították a Vörös Riport filmhíradót és a Vörös Film elnevezésű lapot, illetve Jön az öcsém címmel Kertész Mihály is készített egy rövid propagandafilmet. Kópiája a kommün bukását követő betiltás révén a rendőrség raktárában maradt fenn, és lett egyike annak a három magyarországi Kertész-alkotásnak, amelyet napjainkig láthatunk (A tolonc, 1925; Az utolsó hajnal, 1917).
A címadó Farkas Antal-vers inzertjei tagolják a vázlatos sztorit: egy szegény munkáscsalád (Kürti József, Kovács Ilonka, Szécsi Ferkó) életképeit a szibériai fogságában kommunistává lett fivér (Beregi Oszkár) megvilágosodásának és hazatérésének képei váltják. Utópisztikus zárása minimum elgondolkodtató: az egykori munkáscsalád nagypolgári lakásból, elegáns ruhát viselve üdvözli a lelkesen vonuló katonákat, talán megelőlegezve a forradalom győzelmével járó jólétet. Éles ellentétben állt a kép a végsőkig lerongyolódott, kimerült, spanyolnátha tizedelte ország mindennapjaival. A javarészt vörösre virazsírozott képsorok ijesztő, véres asszociációkat, a Vörös Riport tudósításai pedig lelkesítés helyett inkább félelmet keltettek. Kertésznek ez az utolsó magyarországi munkája szemlátomást rohamtempóban készült. Karrierje később, már az Egyesült Államokban, Michael Curtiz néven teljesedett ki, amit Oscar-díja koronázott meg (Casablanca, 1943).
A Horthy-korszak melodrámái közül mind színvonalával, mind a közjót, a jövőt szem előtt tartó hevületével kiemelkedik A harmincadik (Cserépy László, 1942). A kis bányászfalunak nincs iskolája, a gyerekeknek fagyban, hőségben kilométereket kell gyalogolniuk. Haday bányamester (Somlay Artúr) és barátai megszerzik az építési engedélyt, és megérkezik Nagy Gábor (Páger Antal) tanító is. A pályakezdő pedagógus a furmányos fuvaros és kereskedő, Varga (Juhász József) és a kétkezi munkások segítségével nagy lendülettel, lelkesedéssel tanteremmé alakít egy gépházat. Laskó főmérnök (Fáy Béla) viszont – egy, a minimális osztálylétszámot harmincban meghatározó paragrafusra hivatkozva – tönkreteszi a frissen ácsolt padokat, és hazazavarja a tanulókat. Varga találja meg a megoldást: egy sokgyerekes család befogadásával meglesz a kellő létszám, folytatódhat a tanulás.
Az 1948-as filmipari államosítás mindenre – mozitermek, forgalmazás – kiterjedt, és mert tartós maradt, mélyreható sérelmeket okozott.
Kései elégtétel volt a világhírű rendezőnek, hogy a 2007-ben bezárt mozit 2012-ben, édesapjáról elnevezve újranyitották. A Makk Kálmán Mozi napjainkban is üzemel.
Az 1950-es évek a közösségi életet preferálta és propagálta, ám a közösség fogalmával súlyosan, diktatórikusan visszaélt, amit Makk Károly már pályája elején megtapasztalt. 1949-ben a Színiakadémia filmrendező hallgatóit megbízták, készítsenek egész estés filmet az úttörőmozgalom vonzóvá tételére. A forgatókönyvet Makk mellett Bacsó Péter, Banovich Tamás, Fehér Imre írta. A rendező, Makk így emlékezett: „[…] pechünkre közbejött a szocialista realizmus. Révai József lett a kulturális miniszter, és az Úttörők volt az első olyan film, amelyet ők kézbe vettek.” A filmet leállították, később anyaga elveszett.
Az időszak állam/erőszakszervezet vs. közösség ellentétét körüljáró történetei is ehhez az időszakhoz kötődnek. Ezeket a pártállam tabusította, s a három T ingadozásai függvényében, az átmeneti enyhülés (1960–70-es évek eleje), majd a puha diktatúra (1980-as évek közepétől) idején lehetett filmre vinni. Néhány előzmény (Párbeszéd, Herskó János, 1963; Nyár a hegyen, Bacsó Péter 1967; Szerelem, Makk Károly, 1971) után került a mozikba Kovács András A ménesgazda (1978) című megrendítő, empatikus, a társadalmi erőszakot emberi konfliktusokban kibontó játékfilmje.
Ember Juditot tanára, Herskó János a legtitkosabb magyar filmrendezőnek nevezte: csaknem valamennyi filmjét betiltották. Pócspetri (1982, betiltva, bemutató: 1989) című interjúfilmje témájával 1973-ban találkozott, ekkor került kezébe Déry Tibor Pócspetriről szóló, a kort kiszolgáló tudósítása a Csillag 1948-as évfolyamában. A Pócspetri jelentősége abban áll, hogy sikerült rögzítenie a hatalmi harcában kegyetlen, véres diktatúra születésének pillanatát az első koncepciós per történetének filmre vitelével.
Kádár rendszerének elfogadása a levert forradalom után szinte azonnal megkezdődött. Az 1957. május elsejére készült Új tavaszi seregszemle című színes, 15 perces híradó-különkiadás játékfilmes jelenetekben mutatja a boldog, vidám ország lakosait: májusfaállítás, férfias pálinkázás, rezesbanda-vonulás, szexi (igen, a virágszedés közben hajolgató leány sok szoknyája alá kandikálunk pajkosan!) néptáncosok. Az élmunkásokat az államhatalmat védő munkásőrök és az ifjúkommunisták követik, ők vezetnek a budapesti ünnepi felvonulásra. Emblematikus helyszínen, a Köztársaság téren fogadnak örök hűséget a párt zászlajának. A nagygyűlés előtt Kádár a nép közé megy.
Az obligát Tanácsköztársaság-veterán, Veres (sic!) Hadsereg-visszaemlékezése után a fiatalok szebb jövőjének letéteményesei a ringlispílen és egyéb játékszereken szórakoznak. A „melósokkal” ünnepel Biszku Béla és Marosán György, elengedhetetlen kellékek a cigánybanda, a söröskancsó. „Így válaszolt a magyar nép barátnak és ellenségnek 1957. május elsején” – zárja a narrátor a seregszemlét.
Az 1945 utáni „fényes jövő”-t a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NÉKOSZ) mozgalommal való elbánás példázza. Az 1939-ben a népi írók indította mozgalom 1948-ra behálózta az országot, és a korszak megújulásképes frissességét jellemző „fényes szelek ideje” leírás is a NÉKOSZ-indulóból származik.
Hasonlóan autonóm, a közösséget a személyiség fejlesztése elengedhetetlen eszközének tartó, a felzárkóztatást célul tűző, nemzeti kötődésű kollégiumrendszer sehol nem jött létre a keleti blokkban. Nálunk is alig három évig létezett. Fő pártfogójuk, Rajk László letartóztatása után egy hónappal Horváth Márton, a magyar szocialista realizmus egyik „atyja”, hírhedt cenzor – ekkor az MDP Politikai Bizottságának póttagja – bejelentette a kollégiumok feloszlatását.
A NÉKOSZ-mozgalom ihlette többek között Jancsó Miklós Fényes szelek (1969) című paraboláját, ami a hatalom megszerzésének és megtartásának módozatait analizálja.
A kamera (Somló Tamás) folyamatos mozgásban van, ahogy a főszereplő agitátorok is. Vezetőjük, a lobogó vörös inges Laci (Balázsovits Lajos) a meggyőzés, a demokratikus párbeszéd híve, társaival vitára hívja a piarista líceum szürke egyenruhás tanulóit. Jutka és Teri, a két szektás lány (Drahota Andrea, Kovács Kati) magukhoz ragadják a hatalmat, a fiatalok törni-zúzni kezdenek. A két lányt kizárja ugyan a központi vezetés, az alapkérdés azonban nyitva marad: „Ahhoz, hogy mi csináljuk a történelmet, a hatalmat meg kell tartani. Talán mindenáron meg kell tartani.”
A Felmegyek a miniszterhez (Bán Frigyes, 1961) remek karakterekkel, kiváló színészi játékkal igyekszik élét venni az erőszakos TSZ-szervezések keltette ellenkezésnek. Rendes (fiktív) község téesze a büszke 100% nevet vette fel, mert náluk mindenki tag a „közös”-ben. A termelőszövetkezet első halottja („A szocializmus világossága fényeskedjék neki!”), Balogh Bódog (Páger Antal) volt a hiányzó egy százalék. Az esperes (Tompa Sándor) és a politikai instruktor (Horváth József) kölcsönös jóindulatának frázisait hallva Bódog inkább feltámad: „Én csak annyit mondok, emberek, hogy vasvellával nem lehet szilvát aszalni.” A közelgő ünnepség botrányát elkerülendő őt küldik Pestre, a szövetkezeti kongresszusra. Bódog addig ügyeskedik, míg papírt nem szerez a minisztertől (Szirtes Ádám), joga van nem belépni. Az ünnepségre látogató miniszter a saját fontosságát hangsúlyozó esperes üdvözlő szövegére („Szeretettel köszöntöm miniszter elvtársat a népi államot eszmeileg támogató anyaszentegyház nevében”) viccesen replikázik a hatalom pozíciójából: „Köszönöm az anyaszentegyházat anyagilag támogató népi állam nevében.” Jót nevet Bódog turpisságán, és kijelenti: az egy százalék nem tétel. Bódog addigra maga is hajlana a tagságra, de már hiába akar belépni, nem engedik. Nyugodtan mehet megint a miniszterhez – tanácsolja a TSZ vezetése.
A közös nemzeti büszkeségre alapozó, sporttematikájú dokumentumfilmek (Aranycsapat, Surányi András, 1982; Puskás Hungary, Almási Tamás, 2009; Czibor, a rongylábú, Koltay Gábor, 2022; A nemzet aranyai, Zákonyi S. Tamás, 2023) elvétve tartalmaznak társadalomkritikát. Kósa Ferenc Balczó András-portréja (Küldetés, 1977) a kivétel. Minden idők egyik legsikeresebb öttusázója a „magyar átkot”, a „vertnek születtünk” borúlátását kívánta cáfolni életútjával. Megmutatni, hogy győzni is lehet. „A feladat nem önmagunkért, hanem a közösségért küzdeni” – vallotta a sportoló. A korabeli kritika felrótta Kósának a társadalombírálatra irányuló kíméletlen és célzottan provokatív kérdéseit, amelyek úgyszólván a kamera előtt roppantották össze a mélyponton lévő, érzékeny Balczót.
Boronyák Rita összeállítása a Nemzeti Filmintézet – Filmarchívummal együttműködésben jött létre. Több említett film is elérhető kiváló minőségben, felújítva a Filmio kínálatában.
