Mit ad önnek a Dűvő zenekarral való muzsikálás?
A Dűvő már több mint negyven éve része az életemnek, így erősen meghatározza mindennapjaimat. Nélküle nem az lennék, aki vagyok.
Hogyan jött létre az együttes?
A Nógrád Táncegyüttes kíséretére alakultunk 1979-ben, tehát nem koncertzenekarként kezdtük. Később bővítettük a repertoárunkat, és a közönségnek egyre inkább igénye támadt arra, hogy önállóan is muzsikáljunk.
Az évek során sok személyi változáson mentünk keresztül. Sajnos jó pár korábbi tag már elköltözött ebből a világból. A zenekar megálmodója, létrehozója Szabó Gáspár volt. Tőle származik a nevünk is. A dűvő zenei szakkifejezés. Arra utal, hogy két hangsúly van egy vonón, például amikor a brácsás vagy a bőgős húzza a húrokat. Szabó Gáspár egyébként nekem és az öcsémnek is a zenetanára volt. Kezdetben olyan amatőrök gyűltek köré, akiknek volt némi zenei tapasztalatuk. Oszvald Gyula hegedűsként és brácsásként kezdte. Orbán György már egy másik zenekarban is brácsázott, és akkor csatlakozott a Dűvőhöz, amikor a környékre nősült. Szabó István bőgőtanár volt a helyi Váczi Gyula Alapfokú Művészeti Iskolában, ahol én is tanítok, de sajnos már ő sincs közöttünk. 1979-ben egy pásztói zenész, Babják Gyula volt még a csapatban.
Mikor csatlakozott a Dűvőhöz?
Nagyon különleges módon kerültem a zenekarhoz, hivatalosan 1981. március 16-án. Előtte két évig a katonaságomat töltöttem, és az év február végén szereltem le. Akkor, a szocializmus békeidejében voltak olyan seregszemlék, amiket a későbbi tehetségkutatókhoz lehetne hasonlítani. Egy ilyen alkalmon vett részt a Nógrád Táncegyüttes, és a kíséretükhöz Szabolcs öcsém és én is csatlakoztunk, és így egy színpadra állhattunk a Dűvővel. A nagy hírű Őze János kapcsolt össze a néptáncmozgalommal. James alapító tagja is volt a táncegyüttesnek, és egyszer látott hegedülni a Folt Zenekarban, amely a hetvenes évek közepén beatstílusban zenélt. Ennek nyomán elhívott a Nógrád Táncegyüttes egyik próbájára, ahol rögtön különleges miliőbe csöppentem. A Dűvő azóta az otthonommá vált.
Miért kezdett el zenélni?
Szécsényfelfaluban nőttem fel, ahol édesapám volt a helyi zenész. Igazi polihisztornak tartották: hegedült, gitározott, és szaxofonon is játszott. Általa a testvéremmel, Szabolccsal együtt sokat muzsikálgattunk, például a termelőszövetkezet zárszámadásán, karácsonyi rendezvényeken és más falubéli programokon. Tehát gyermekkorom óta szerves része az életemnek a népzene, de akkor még csak a falum zenéjét ismertem. Később elkezdtünk a testvéremmel tanfolyamokra járni, hogy képezzük magunkat. Ezt hamarosan a népzenegyűjtés követte: számos helyre elutaztunk, például erdélyi zenészekhez.
Milyen többletet ad, hogy a mai napig együtt játszik a testvérével?
Nagyon szorosan kapcsolódunk egymáshoz. Szinte belelátunk a másik fejébe, szavak nélkül is megérezzük, hogy a másik épp mire gondol, bár jelentős köztünk a korkülönbség: ő 12 évvel fiatalabb nálam. A zenélést is később kezdte, de ez nem változtat azon, hogy egy tőről fakadunk. Támogattam abban, hogy muzsikáljon, úgymond népi impulzusokat kapott tőlem. Hamar megtetszett neki, és máig kitart mellette.
Önt az édesapja terelte erre az útra vagy magától kezdett el zenélni?
Édesapám kimondottan lokálisan volt tájékozott: csak a falunk zenéjét ismerte, a Kárpát-medence népzenéjével sohasem találkozott. Belső indíttatás vezetett arra, hogy zenélni kezdjek. A látóköröm bővítését mindmáig fontosnak tartom: igyekszem minél többrétű tudást szerezni a népzenéről. Gyakran megyünk Erdélybe, szeretjük azt a közeget; kellemes élmény tartalmas beszélgetéseket folytatni az ottani emberekkel. Még különlegesebb zenélni nekik. Sajnos sok régi zenésztől meg kellett válniuk, ezért kimondottan jó néven veszik, ha muzsikálunk, mert így visszaidézhetik a régi emlékeiket.
A Dűvőt világszerte sokfelé koncertezik. Hogyan fogadják külföldön a magyar népzenét?
Nincs egyetlen negatív élményem sem. Nem volt még példa arra, hogy egy koncertet ne tapssal köszöntek volna meg, és mindig örömet láttam a közönség arcán. Úgy gondolom, ez abból is fakad, hogy a magyar népzene – bár inkább úgy hivatkoznék rá, hogy a Kárpát-medence népzenéje – olyan kuriózum, ami máshol nem található meg Európában. Az Egyesült Államoktól Japánig mindenhol tisztelik a zenénket. Különlegesnek számít, virtuóz; hangulatos, egyedi atmoszférát teremt.
Melyek voltak a legkülönlegesebb helyszínek, ahol zenéltek?
Egy életre meghatároz minket, hogy gyakran zenélhetünk az Egyesült Államokban, Seattle-ben. Idén már huszonharmadik alkalommal jártunk kint. A Covid miatt két év szünetet kellett tartanunk, de előtte 22 éven keresztül mindig mentünk. Remélem, hogy ez folytatódni fog. Egzotikus helyeken is nagyszerű élmény játszani. Sok helyen voltunk Dél-Amerikában, például Argentínában, Uruguayban, Brazíliában, de a Puerto Ricó-i koncert is emlékezetes volt, főleg mert január 1-jén utaztunk oda, télből a nyárba, a mínuszokból a harminc-negyven fokos melegbe. A gyűjtéseket kell még kiemelnem, amikor kis közösségek zenészeit keressük fel. Nagyon meghatározó volt számomra, amikor először hallottam erdélyieket zenélni.
Hogyan vált annyira ismertté a zenekar, hogy külföldre is ki tudnak jutni?
Röviden csak annyit mondanék, hogy sok munka van benne. Persze azt mondjuk, hogy a zenélés nem munka. De azért vannak kötelességeink. Olyan részei a létezésünknek, amelyek mindenkitől komoly erőfeszítést igényelnek. Ha hosszabban kellene válaszolnom, azt mondanám, hogy az őszinteség az, ami a népzenét a többi más zenei stílus közül kiemeli. Mentes mindenféle mesterkéltségtől, torzítástól. Egyszerű, mégis színes. Nincs szükség arra, hogy feltupírozzuk, átalakítsuk, utólag sokat módosítsunk rajta, hanem önmagában is erős és csodálatos hatást tud kiváltani. Ha egy zenész teljes szívvel-lélekkel áll hozzá a muzsikáláshoz, akkor az őszinteség, ami egyrészt a zenekarból, másrészt a népzenéből árad, megfogja a közönséget. Számtalanszor kapjuk azt a visszajelzést, hogy egyedi, csak minket jellemző auránk van, ami, ha felmegyünk a színpadra, a nézőtérre sugárzik. Nem tudatosan generáljuk, igazából irányítani sem vagyunk képesek, ahogy kényszeríteni sem tudnánk magunkat arra, hogy ilyenek legyünk: magától jön.
Mennyit tesz hozzá a közönség a koncert sikeréhez?
Rengeteget. A koncertjeinken nem folyamatosan játszunk másfél órán keresztül, hanem különböző tömbökre bontjuk őket. Egy-egy blokkban más-más vidékek zenéjét mutatjuk be. Így koncert közben is kapunk visszajelzést a közönségtől, mivel általában minden blokk után megtapsolnak minket. Persze nem mindig hatalmas tömegnek játszunk, de ez nem okoz problémát. Van, amikor éppen a bensőséges, intim légkör doppingol bennünket, ami akkor alakul ki, ha nincsenek sokan. Csodálatos élmény, amikor a közönség megtapsolja a dalokat, és látjuk, hogy őszintén tör fel belőlük az öröm. Számomra ez a leginspirálóbb. Arra ösztönöz, hogy még jobban, még nagyobb átéléssel játsszam.
A repertoárjukhoz a Kárpát-medence minden etnikumának zenéje hozzátartozik. Miért fontos az önök számára ez a sokszínűség?
Szlovák, román, erdélyi és zsidó zenéket egyaránt játszunk. A szerb és a horvát stílus nem passzol hozzánk, az ő zenéjük más világ. Méhkerék a Viharsarok közelében, Dél-Magyarországon lévő román falu. Az első mesterem, Lovas Tivadar román muzsikát játszott, emiatt jó szívvel kötődöm a román zenéhez. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy szinte az összes etnikum zenéje megszínezi a lemezeinket. A Méhkeréken élő románok egyébként nagyon elmagyarosodtak, alig kapcsolódnak az anyaországuk kultúrájához. Emiatt a zenéjüket könnyebben illesztjük a miénkhez. Leginkább saját gyűjtéseinkből dolgozunk. Például elmegyünk a Szék nevű faluba, de mondhatnék más helységneveket is. A lényeg az, hogy egy-egy dalt mindig az adott falu vagy zenész repertoárjából rakunk össze. Az pedig már a mi jó ízlésünktől függ, hogy mennyire tudunk kellemes és egyedi hangzásvilágot teremteni együtt.
Hová járnak a legszívesebben népzenét gyűjteni?
Gyakran járunk Szászcsávásra, ami kis falu Marosvásárhely mellett. 1990-ben voltunk ott először. Megkerestük a helyi zenészeket, mert úgy hallottunk, hogy különleges dalaik vannak. Cigarettát, pálinkát, szappant vittünk nekik cserébe, hogy felvehessük, amit muzsikáltak. Náluk a faluban a zene volt a központi szórakozási forma, főleg amikor még televízió és rádió sem létezett. Megtanultuk a zenéiket, számunkra megfelelő hangzásvilágot alakítottuk és illesztettünk össze belőlük. A legutóbbi seattle-i koncertünkre elvittünk két szászcsávási roma zenészt, akikkel szintén a faluban ismerkedtünk meg. Előszeretettel visszajárunk népzenegyűjtés céljából Kolozsvár mellé, egy Méra nevezetű községbe is, ami a kalotaszegi zene bölcsője. Magyarpalatkán is rendszeresen megfordulunk, és sok zenei ihletet merítünk.
Jelentős motivációt jelent számomra, hogy a kisebbik fiam is tehetséges zenész. Attól, hogy továbbadhatom neki vagy a tanítványaimnak a népzene szeretetét, a muzsikálás örömét, sok erőt kapok. Illetve már annyira az életem részévé vált a zenélés, hogy hiányérzetem van, ha nem vehetem a kezembe a hangszert. Mindennap játszom valamit. Nemrég szívbillentyűműtétem volt, és a rehabilitációs osztályra is magammal vittem a hegedűmet. Örömet jelentett, hogy ezt a szobatársak és a nővérek is jó néven vették.
Akkor a zenének gyógyító ereje van?
Ebben teljesen biztos vagyok. Nemcsak én merem megerősíteni, hanem a közönségtől is ez a visszajelzés érkezik. Számos olyan ismerősöm van, aki csak hobbiból zenél, de olyan feltöltődés számára, ami semmi mással nem pótolható.
Terveznek új lemezt a közeljövőben?
Igen, már van egy dallistánk: olyanok, amiket szeretnénk stúdióban felvenni. A megújulás kimondottan fontos számunkra. Nem azért akarunk új lemezt csinálni, hogy valami plusz legyen a polcon, hanem azért, hogy felfrissítsük, megújítsuk a zenekart.
Tamásfalvi Hanna
Portréfotók: Kultúra.hu/Beliczay László
