„A zene kapaszkodó volt a biztonságba, a harmóniába és a szépségbe"

Azt mondják, hogy a termékeny élet a boldog gyermekkorban gyökerezik.

Szerencsés helyre születtem. A szüleim, bár nem voltak hivatásos muzsikusok, igen komoly színvonalon zongoráztak, szerették a klasszikus zenét. Emellett mindkettejüknek volt érzéke a festészethez. Az édesanyám be is iratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, nagy nevű mestereknél tanult, de egy betegség miatt abba kellett hagynia, később pedig jött a három gyerek.

A családon kívül a másik szerencsés adottság a szülővárosom, Sopron volt: történelmi, egyetemi város, pezsgő kulturális, benne kimagasló zenei élettel. Működött egy nívós amatőr zenekar: tanár, pap, gyógyszerész, orvos, tisztviselő, aki szerette a zenét, és játszott valamilyen hangszeren, az mind ott volt a társaságban. Mi eljártunk ezekre a koncertekre, sőt az édesapám felkészített bennünket a műsorra, a zeneművek szerkezetéről és hasonlókról beszélt. Így amikor a koncertre beültünk, már tájékozottak voltunk. Amikor 1932-ben megszülettem, már volt egy bátyám és egy nővérem, a bátyám hegedült, a nővérem zongorázott. Felvetődött: ha triót alakítanánk, nekem csellóznom kellene. Boldogan vállaltam, mert nagyon tetszett a cselló a hangja, amelynek a színe, a hangterjedelme a legközelebb áll az emberéhez. Az irodalma meg az egész lelkülete roppant emberi. Beethoven is megkülönböztette egy kicsit, a töprengős, drámai gondolatokat legfőképp a cselló- vagy a zongoraszonátákba rejtette el. Talán csillogóbbak és virtuózabbak a hegedűszonáták, de a mélység inkább a csellódarabokban mutatkozik meg.

Eszerint a zene a családban állandóan terítéken volt, minden szempontból.

Abban az időben a Kossuth rádió nálunk elég gyengén jött, úgyhogy mi inkább Bécset hallgattuk. Azt a Bécset, ahonnan egy-két évvel azelőtt azt figyeltük: légitámadás várható, mert jön a 27 Liberátor. Olyankor iszonyatos bombázás volt Bécs és Bécsújhely körül, és azt bizony Sopronban is éreztük. Amikor Sopron kapta a szőnyegbombázásokat, az már a gyerekkori élmények legsötétebb része volt. A magas talajvíz miatt beázott pincébe kellett lemenni. Sok közvetlen ismerős esett a bombázások áldozatául. Nagyon lesújtott bennünket, úgyhogy a zene kapaszkodó volt a biztonságba, a harmóniába és a szépségbe.

Mindhárman hivatásos zenészek lettek?

Édesapám szerette volna, ha a bátyám orvosnak tanul. Pécsett el is kezdte az egyetemet. De odakerült Pécsre egy Zathureczky-tanítvány, egy olasz fiatalember, aki megnyerte a Bartók Hegedűversenyt. Több sem kellett a testvéremnek, nála folytatta a hegedűtanulmányokat, és felhagyott az orvosival. Azután ő maga is tanított, először Pécsett. Egyszer kihívták a Sibelius Akadémiára egy mintatanításra, és azonnal ott fogták Helsinkiben. Espooban is adott kurzusokat, az élete nagyobbik felét Finnországban töltötte. A nővérem pedig zeneiskolai zongoratanár lett Budapesten. Nagyon boldogok lettünk a zenével.

Tanár úr hogyan folytatta?

Három meghatározó zenei versennyel. Az 1948-as centenáriumi versenyen országos volt a kiírás, széles korhatárral, több hangszerre. Én 15 esztendős zeneiskolásként indultam és lettem abszolút győztes, méghozzá kalandos módon. Az utolsó fordulót Tatán rendezték, ahogy várakoztunk, valaki leverte a hangszeremet. A fogólap is letörött róla, nem lehetett játszani rajta. Nem voltam nagynövésű, egy háromnegyedes csellóm  volt. Az idősebbek felajánlották, hogy játsszam az övéken, de hát azok nagyok voltak nekem. Kerítettek egy asztalost, aki jött a szerszámaival, valamelyest megreparálta, majd egy fához kötözte a csellót, hogy gyorsabban száradjon az enyv szabad levegőn.

Reggel történt a baleset, de hosszú órák teltek el, mire megszáradt a hangszer. Este hét felé, amikor hivatalosan véget ért a verseny, üzentek: megvan-e még a fiatalember, és kész-e a csellója? Már nagyon fáradt voltam, mert egy kora hajnali vonattal kellett eljönnöm Sopronból, de ahogy a kezembe vettem a hangszert, óriási eltökéltség, sőt harci kedv ébredt bennem. Elkezdtem játszani, és tudtam, helyükre kerülnek a dolgok. De azért meglepett, hogy megnyertem a versenyt. Két év múlva az országos vonósnégyes-versenyen a Feld Kvartettel hoztuk el az első díjat, Debrecenben pedig az országos csellóversenyen lettem első.

Simán felvették a Zeneakadémiára?

Az is érdekesen alakult. A soproni tanárom elhozott Budapestre, és bemutatott az ő volt tanárának, Zsámboki Miklósnak, aki a magyar zenei élet egyik kiválósága volt.  Meghallgatott, megtetszettem neki. Ha elérkezik az idő – mondta –, azonnal jelentkezzem. Nyáron a Károlyi-kertben volt egy állami hangversenyzenekari koncert, amelyen Banda Ede szólócsellista játszott. Egy ismerős odavitt hozzá. Banda azzal fogadott, hogy már hallott rólam, jelentkezzem nála, amikor eljön az ideje. Sopronból a tanáromat elhelyezték, tanár nélkül maradtam. Így a hatodik gimnázium után a hetedik és a nyolcadik osztályt már a budapesti zenei gimnáziumban, a konzervatóriumban végeztem. Előbb felvételizni kellett, hogy bekerülhessek, hát játszottam. Odajött Friss Antal neves csellótanár, és közölte, kedden órám lesz! Körülbelül két év után, nyáron kaptam egy táviratot, hogy Friss Antalt kinevezték a Zeneakadémiára, és az osztálya megy vele – így kerültem az akadémiára.

Weiner Leót hogy ismerte meg?

Friss Antal összetalálkozott Weinerrel, aki a Király utcában lakott. Elpanaszolta, hogy Schubert-zongoratriókkal foglalkozik, de hiányzik hozzá egy szép hangú csellista. Friss megnyugtatta, küld egyet. Én lettem ez a szerencsés, mert amit tanulni lehetett Weinernél, az egy életre szóló iskola volt. Pedig nem volt igazán jó zongorista, a kicsi keze az oktávot is alig érte át. Viszont olyan érzéke, zenei meggyőződése és szép hangra való készsége volt a kezében is, ami legendássá tette. Ha Weiner odaült a zongora széléhez a növendék mellé, hálát adtam a Jóistennek, hogy nem lettem zongorista! Ha lement 5-6-10 taktus, már nagy dolog volt. Ekkor Weiner azt mondta: ez nem egészen így van. Ami azt jelentette, hogy egyáltalán nem így van. Még az is elképzelhető volt, hogy megkérdezte az illetőtől: „Mondta már valaki magának, hogy csúnyán muzsikál?” „Nem, tanár úr, ezt még senki sem mondta.” „Akkor én most mondom magának.”

Ezek a kicsit epés megjegyzések mindig az ügy érdekében hangzottak el. Ha előjátszott, elsőre nem sokkal tért el a tanítvány játékától, de nekiment még egyszer, harmadszor, hatodszor, huszadszor, és közben állandóan változott a darab. A változás azt demonstrálta, hogyan készül a csoda, ami majd egyszer hallható lesz a koncerten. Tudta, mi lenne zeneileg kerek és indokolt. Ilyen pillanatokban többet tanultunk, mint a főtárgytanártól. Rendkívül furcsa, leírhatatlan metódus volt, de nagyon bevált. Valamennyi, külföldön sikeres nagy magyar karmester Ormándytól Dorátin át Széll Györgyig, Fricsayig, Soltiig mind hozzá járt kamarazene órára, és nála „a” zenét tanulták meg. Előadó-művészeti szempontból a Zeneakadémia aranyfedezete így született meg, és azóta is gyarapodik. 

Mikor lett jó hangszere?

Először kamaszkoromban. Már haza lehetett látogatni Amerikából, megérkezett a régi soproni Scholz família világhírű csellista és műgyűjtő fia, Scholz János. Állítólag ő adta az ifjú Yo-yo Ma kezébe a csellót. Adott egy koncertet a városi zenekarral, amelyben én is játszottam. Látta, hogy a hangszer már kicsi nekem. Eszébe jutott, hogy amikor elhagyta Sopront, még maradt nála egy háromnegyedes mestercselló. Elhívott magához, játszanom kellett, és néhány évre kölcsönadta használatra.

A Bartók Vonósnégyes nemzetközi karrierje az 1964-es liege-i vonósnégyesverseny első díjával kezdődött. Felfigyeltek ránk az impresszáriók, mert az előző 9 évben nem adták ki az első díjat. Bekerültünk a nemzetközi koncertéletbe. Az Independent azt írta egyik londoni koncertünk után, hogy a kvartettet a világ a legjobb három vonósnégyese közé kell sorolni. Itthon is ráébredtek, ha ilyen magasan jegyzik a vonósnégyest, sokkal méltóbb hangszereken kellene muzsikáltunk. Vásároltak a kvartett számára instrumentumokat.

Egy nap bementem az Operaházba, felhívtak a színpadra, ahol le volt téve négy cselló. Próbáljam ki őket, előbb szólóban, majd a kollégákkal, hogyan stimmelnek össze a hangszínek. Majd válasszak. Életem egyik legboldogabb napja volt! Egy Montagna csellót választottam, ami az Amadeus Quartet általam is nagyra becsült csellistájáé volt. Mivel ő szert tett egy Stradivari-hangszerre, ezt eladta. Sajnos rövid ideig tartó öröm volt, mert három-négy hónap múlva már nem voltam tagja a Bartók Vonósnégyesnek. De ez egy másik történet.

Feldolgozta? Vagy még mindig ott a tüske a körme alatt?

Ahogyan történt, azt elég nehéz feldolgozni. Továbbra is kaptam külföldi meghívásokat, csakhogy nem csupán a frissen kapott csellót, a barna útlevelet is le kellett adni. Jöttek nekem szóló, egyéni meghívások, de az utolsó pillanatokig nem tudtam, hogy a kék civil passzportot megkapom-e, kijutok-e a koncertek helyszíneire. Ám ha mérlegre tesszük azt, hogy mennyi új dolog született ezután, egyebek között a betegségek miatt összeomló Új Budapest Vonósnégyes újjászervezése, a Budapesti Vonósok megalapítása – nincs ok a búslakodásra. 

Két évtizedig volt az Új Budapest Vonósnégyes tagja.

Szerencsés és sikeres összeállítás volt. Álmomban nem gondoltam, hogy még egyszer hasonszőrű kollégákkal játszom együtt. A csellista eredetileg Párkányi Tibor volt, együtt dolgoztunk az Operaház zenekarában. De egy komoly betegség miatt elbúcsúzott a kvartettől, én az ő helyét töltöttem be. Felívelőben voltunk, még irigyeket is szereztünk. A Hyperion lemezcég stábja egy-másfél évig figyelte a kvartettek szereplését Londonban. Nem fiatal, de nem is idős, tudása teljében lévő társaságot kerestek. Egyik koncertünk után váratlanul bejöttek, öt perc múlva úgy léptünk ki, hogy kezünkben volt egy nagyszabású felkérés Beethoven összes vonósnégyesének, Brahms kamarazenéjének és Bartók hat vonósnégyesének felvételére. Ez a munka szakadt meg a primárius, Kiss András váratlan betegségével és halálával. Nélküle már nem akartuk már tovább csinálni.

Tagja volt egy ugyancsak legendás mester, Végh Sándor vonósnégyesének.

Épp külföldről jöttem haza, de Amszterdamban valamiért nem szálltak föl a gépek. Kerestem egy telefont, hogy szóljak a feleségemnek, nehogy kimenjen a repülőtérre, mert egyelőre nem indulunk. Azt mondta, de jó, hogy hívtál, most telefonált Végh Sándor, szeretne veled beszélni. Azért keresett, mert közeledett a Bartók-centenárium, a vonósnégyese igen sok felkérést kapott. Ám a sorozatos betegségek miatt a kvartett ellehetetlenült. Nem volt mese, újjá kellett szervezni a vonósnégyest. Végh engem kért fel csellistának. Tudta, hogy épp nincs hangszerem, megvette azt, ami korábban a Milánói Scala szólócsellistájáé volt. Addig használhattam – három és  fél évig –, amíg együtt dolgoztunk. Végh másként volt kiváló mester, mint Weiner. Elmesélte, hogy olyan időben járt a Zeneakadémiára, amikor az egyik folyosón jött Bartók, a másikon Kodály, a harmadikon Waldbauer Imre. Azt is szokta mondani, hogy Waldbauer megtanította a makrokozmoszt, Weiner pedig a mikrokozmoszt. Igen érzékletes párhuzam.

A legszebb „férfikorba” ér a Budapest Vonósok Kamarazenekar, 45 éve alapította.

1977-ben semmissé vált, amit 20 év alatt a Bartók Vonósnégyesben felépítettem. Egy este az Erkel Színházban megjelent öt fiatalember, és előadták, hogy mostanában végeznek a Zeneakadémián, baráti segítségként egymást szokták kísérni. De szeretnének egy kamarazenekart létrehozni. Nem tudják, hogyan fogjanak hozzá. Mivel épp gödörben voltam, hát elkezdtem komolyan foglalkozni az ötlettel. Korábban is töprengtem azon, hogy némelyik szerző nagyon orkesztrálisan komponálja a művét. A kvartett persze igyekezett orkesztrális hangzást előidézni. Mégis mindig hiányzott valami nagy háttér, úgyhogy sokszor eszembe jutott egy kamarazenekar. Hirtelen nagyon közel jött a dolog, tudtam, hogy mind nagyon tehetségesek, elkezdtünk hát dolgozni.

Az első komolyabb lehetőségünk egy ifjúsági verseny volt Bécsben. Elmentünk Bécsbe, ám kiderült, hogy a hivatalnokok elmulasztottak nevezni bennünket. Elkeseredtünk, de azt mondtam, ha már itt vagyunk, a Judenplatzon szoktak térzenét adni, a szép őszi időben játsszunk el egy műsort. És mit tesz Isten? Egy londoni impresszárió a szállodájából arra ment a versenyt hallgatni, amelyen mi nem szerepelhettünk! Ott ragadt a téren, és azt ígérte, ha lesz meghívásunk Angliába, ő koncerteket szervez számunkra. Végül is nem hiába muzsikáltunk. 1982-ben Belgrádban egy magas színvonalú versenyen a Royal College of Music ifjúsági kamarazenekarával megosztva az első helyre kerültünk. A kapcsolataim révén azután gyakran megfordultunk külföldön, New Yorktól Kiotóig, Bécstől Rio de Janeiróig. Az együttest elismerték a Bartók–Pásztory-díjjal. Játszottunk protokolleseményeken, például az ország EU-csatlakozása kapcsán.

Öt kontinensen több mint hatezer koncerten lépett fel. Az sosem fordult meg a fejében, hiszen adódhatott rá alkalom, hogy külföldön folytassa a pályát?

1956-ban Sopronban jött egy autó az egyetemről, felajánlották, hogy átvisznek bennünket Ausztriába. Akkor is azt gondoltam: itt születtünk, itt élünk. Most nagyon nehéz az élet, de vállalni kell. Nekünk kell megjavítani a lehetőségeket. A személyes életem nem volt könnyű, de zenei szempontból minden idekötött, és az nagyon jó volt.

Fotó: Szász Marcell