A beszélgetésünk munkacíméül azt adtam, hogy A Kaposfest lelke. Valami nehezen megfejthetőt érzékelek itt ugyanis. A koncertek forró hangulatúak, a fellépő művészek az udvariassági körökön túl is dicsérik a hallgatóságot: az odaadó figyelmét, a ragaszkodását, a háláját. A tetszésnyilvánítások egész biztosan nem formálisak, nem csupán udvariasságból fakadnak. Ám ez a nagy lelkesedés néha nekem már-már túlzásnak tűnik. Mi az önök története a Kaposfesttel? Mit szeretnek benne leginkább, miért hűségesek hozzá?
Farkas Márta: A fő helyszínének, a Szivárvány palotának biztosan van köze a „titokhoz”. Nem túl nagy ugyanis, ezért a színpad és rajta a művészek közel vannak a közönséghez. Már 13 éve is megfigyeltem, hogy ki-kimosolyogtak ránk, és ez egy nézőnek jólesik. A Szivárvány palotában a muzsikusok rezdüléseit is érzékelni lehet, látjuk-halljuk, ahogyan egymáshoz szólnak, összedolgoznak. Koncert után pedig ott ülhetnek valamelyik utcai padon, vagy ugyanazon a teraszon, ahol mi. És ennek varázsa van.
Farkas Mária: Bennem is elevenek még a 13 évvel ezelőtti első Kaposfest emlékei. Például amikor a református templomban vagy a zeneiskolában egy más alkalommal a színpadon látott művész ült mellettem a padban. Ez a közvetlenség, közelség azóta is jellemző a Kaposfestre. Tegnap például Kristóf Réka opera-énekesnő ült oda hozzánk a Dorottya étteremben, és a legtermészetesebb módon kezdtünk beszélgetni.
Márta: Egy korábbi fesztiválon meg José Gallardo zongoraművész kvaterkázott a Szivárvány előtti szökőkútnál. Ehhez képest más koncerteken, fesztiválokon a művész távoli, magasabb szférákban létező lény, akivel az átlagember nem igazán kerülhet kapcsolatba. Ennek az oldottságnak a megalapozói még Kokas Katalin és a férje, Kelemen Barnabás, a fesztiválalapítók voltak. Mindketten kaposvári kötődésűek, ahogyan korábban a közönség több mint fele is helyi lakos volt. Ez is számít: hogy egy Kaposvár méretű város eleve családias.
Melyek lennének azok a jelzők, amelyek önök szerint a leginkább illenek erre a fesztiválra?
Márta: Az, hogy örömtől sugárzó, biztosan a jelzők között lenne. És az is lényeges, hogy magas színvonalú.
Mária: Én jelzőként is a közvetlenséget hangsúlyoznám. A nézőtér és a színpad közvetlen kapcsolatát.
Márta: Számomra Baráti Kristóf és Várdai István, a művészeti vezetők fellépéseinek mindig kivételes aurájuk van. És annak még inkább, ha együtt játszanak. Ön mit szólt most ahhoz, hogy Elisabeth Leonskaja zongoraművész mennyire meghatódott, amikor újra meg újra visszatapsoltuk? Pedig azt hinné az ember, hogy már nagyon hozzá van szokva az ilyesmihez. Úgy látszik, ő is megérezte, hogy Kaposvár más.
Mit kapnak a Kaposfesttől évről évre, függetlenül az aktuális programtól, fellépőktől?
Márta: Ez a fesztivál olyan élmény, amit évről évre várunk, hogy töltekezhessünk. És olyan jó, hogy amint vége, már várhatjuk a következőt! A nyugalom napjait, hetét hozza el az életünkbe. Ilyenkor se munka, se család, hanem minden percünket a zene tölti ki.
Mária: Felhőtlenül kikapcsolódhatunk, és minden más, mint máskor. Mi pedig boldogan vetjük bele magunkat az eseményekbe, megyünk koncertről koncertre.
Hogyan függ össze a fesztiválhoz való viszonyuk a lokálpatriotizmusukkal? A Kaposfest mely jellegzetességeire különösen is büszkék? A városuk és a fesztivál karaktere hogyan kapcsolódik egymáshoz?
Mária: A belvárost gyönyörűen felújították, ez azonnal szembetűnik mindenkinek. Aztán az vált még ki elismerést, hogy volt bátorságunk ide, az isten háta mögé egy ilyen fesztivált szervezni, és hinni a sikerében. A Szivárványt, ami nagyon lerobbant, direkt a Kaposfest céljára újították fel, és gyönyörű lett.
Márta: Amikor a fesztivál elindításáról annak idején döntés született, sokan gondolták úgy, hogy ennél rosszabb ötlet nem is létezhet, hiszen nyáron, tűző napban mindenki a Balatonnál fog pancsolni, Kaposvár meg majd kong az ürességtől. Nem is tévedhettek volna nagyobbat! Már az első nyitókoncert is telt házas volt, és a Kaposfest elképesztően felpezsdítette a város életét. Hiszen aki idejön, annak koszt és kvártély is kell, és például komoly kulináris igényei lehetnek. Úgy tapasztalom, a vendéglátósoknak abszolút sikerült felnőniük a feladathoz. De Kaposvárnak és környékének más kínálata is van: a múzeum, a Rippl-Rónai-villa, a Virág fürdő, a kirándulási és a sportlehetőségek mint kiegészítő programpontok mind adottak. A székesegyházunk felújítása csodálatosan sikerült, a főrestaurátora éppen mellettem ült valamelyik koncerten. A helyi szakemberek szerepe, az ő foglalkoztatásuk is fontos eleme az összképnek, és hozzátartozik a lokálpatriotizmushoz.
Sokan járnak ide már régóta hűségesen az ország legkülönbözőbb részeiből. Mit gondolnak-hallanak tőlük arról, hogy mi fogja meg itt őket, milyen kaposvári sajátosságokat tekintenek a leginkább vonzónak?
Márta: Itt nem kell autó, mert minden közel van, nem esik szét a társaság, mert kedvére sétálgathat, és biztosan nem fogja lekésni a következő hangversenyt. És az sem jelent gondot, hogy két program között mivel töltse el az ember az időt.
Hogyan változott Kaposvár a fesztivál hatására?
Mária: A Kaposfest a városlakók egy részének felkeltette a klasszikus zene iránti igényét, ez határozottan érzékelhető. Míg korábban az év nem fesztiválos hangversenyein csak lézengtek a nézők, most mindig tele van a palota, és népszerű a Szivárvány-bérlet.
Mit gondolnak, miért éppen Kaposváron lehet egy ilyen családias, 13 éve állandó programként jegyzett, tehát a város képéhez és önképéhez most már szervesen kötődő fesztivált újra meg újra megrendezni?
Márta: Korábban nem volt Magyarországon kamarazenei fesztivál, és ezt éppen két kaposvári kötődésű művész alapította. Kokas Katalinék az első öt évben remekül megalapozták az esemény népszerűségét, mert nagyon kedvelte őket a város. A Baráti–Várdai-páros pedig 2015-től ideális választás volt az örömzenei irány folytatásához. Amúgy pedig egyedi az egész Kaposfest úgy, ahogy van: klasszikus zenei eseménysorozat nyáron, egy kisváros közepén.
Mária: Én még egy fontos sajátosságára felhívnám a figyelmet. Arra, hogy az a csomó művész, akik hozzánk a világ minden tájáról eljön, nemegyszer itt ismerkedik össze, és játssza-gyakorolja össze a közös produkcióit, vagyis Kaposvár a „zenei olvasztótégelyük”.
Milyen kritikákat fogalmaznának meg a fesztivállal kapcsolatban? Hogyan fejlesztenék, milyen újdonságokat látnának szívesen a programban?
Márta: Nem vesszük magunknak a bátorságot, hogy kritizáljunk.
Mária: A Kaposfestnek éppen az a lényege, hogy a séf összeállítja számunkra a menüt, nekünk pedig nagyon ízlik. Tudjuk, hogy remek szakács, ezért maximálisan megbízunk benne. Ezért nem is értettem, amikor egy hölgy a napokban azzal jött nekem, hogy a múlt évi program jobb volt, mert több volt benne a fúvós hangszer. Milyen alapon mondja ezt? Honnét tudhatná ő jobban?
Miért vonzódnak a klasszikus zenéhez, és ezt a vonzalmukat hogyan erősítette a Kaposfest?
Márta: Eleve szerettük, mert mi még az a korosztály vagyunk, amelynek a számára alap volt, hogy zeneiskolába járatják a szülei, és otthon klasszikus zenét hallgat a család. De a Kaposfest kétségtelenül sokat csiszolt a zenei kultúránkon. Azzal pedig óriási lépést tett, hogy komolyzenei eseményeket kivitt az utcára, ahhoz hasonlóan, amikor a katolikus egyház a rendszerváltás után az oltáriszentséggel ki akart menni az emberek közé. Így, a téren, a szabadtéri színpadon való jelenlét révén ugyanis sokkal magától értetődőbb lehet, hogy ez fajta a zene is az életünk része: vonzó, választható lehetőség.
Mária: Számomra az a legnagyobb élmény, hogy régen hallott dallamok, művek a fesztiválon egyszer csak újra felcsendülnek. A négy évszakot például sokszor műsorra tűzték különböző változatokban, más-más előadókkal.
Melyek voltak az elmúlt 13 év legszebb kaposfestes pillanatai az önök számára?
Márta: Számomra a Pisztrángötös José Gallardóval, még valamikor 2015 előtt. Meg Händel Vízizenéje a téren.
Mária: Én pedig az Egy kiállítás képeitől kaptam sokat tavaly. És az is felejthetetlen emlék, amikor Gallardo valamikor régen argentin tangót játszott.
Mit gondolnak: mennyire kell érteni a klasszikus zenéhez, hogy valakiből rendszeres fesztivállátogató legyen? Egyáltalán zenei kérdés-e ez? Esetleg valami másból fakad? És ha igen, mi lenne az a más, az a rejtélyes plusz?
Márta: Lehet, hogy valaki botfülűnek tartja magát, de aztán Kaposváron egyszer csak észrevétlenül részévé válik a játéknak. Van rá esély, mert itt annyira töményen érik az érkezőt az élmények. A Kaposfesten valahogy elfogadóvá válik az ember, és emiatt meg tudja bocsátani az esetleges zenei hibákat. Meghatja, hogy a sok híres zenész a négy égtájról eljön ide hozzánk: a vendégünk lehet a kicsi Magyarországnak ebben a városkájában. És amikor ezt igazán átérzi az ember, egy kicsit már a szívében is a vendégeivé válnak.
Fotók: Mohai Balázs
