A Fesztiválzenekar több mint tíz éve indította el a Midnight music névre keresztelt koncertsorozatot, amelynek üdítő frissessége máig megmaradt. A zenekarban elhelyezett babzsákokon elfekve hallgathatunk klasszikus zenét a karmester magyarázataival. Kötetlen, szerethető és élvezetes. Ez varázsszó azok számára is, akik egyébként ritkán járnak koncerttermekbe.
A szombat éjszakai koncertre időben érkezem, hogy lehetőleg ne a rezesek közé üljek. Amikor belépek a terembe, még bőven akad üres babzsák, ám mivel a zenekar – szokatlan felállásban – körben ül, és a kották még nincsenek a pultokon, fogalmam sincs, hogyan helyezkedjek. Igyekszem a vonósok között keresni egy tetszetős helyet, majd amikor hegedűsök ülnek le a jobbomon található székekre, örömmel konstatálom, hogy sikerült. Azonban amikor a balomon egy zenész megjegyzi: majd igyekszem nem túl hangosan fújni, már érzem, nem felhőtlen az öröm, egy tubás mellé ültem.
– Rachmaninov, bár kivándorolt Amerikába, nagyon orosz zenét írt – kezdi Fischer Iván. – Sok orosz zenészt ismerek. Borisz – az egyik jó barátom – mondta, hogy szörnyűek vagytok ti, nyugatiak, mert olyan racionálisak vagytok. Nekünk hinni kell valamiben. Ma orosz zenét fogunk játszani, tehát ezt érezni kell.
A karmester arról is beszél, hogy Rachmaninov miért zseniális. – Ritka az a zeneszerző, aki néhány hanggal ilyen mélyen megüti az embereket. Ez a második szimfónia is egy-két hanggal indul, de azonnal érezni a hideg, komor hangulatot, mélyponton vagyunk, a hegedűk fájdalmasan felelnek egymásnak. Rachmaninov gyönyörű zenéket írt, egyszerű anyagból gyúrt nagyon mélyérzésű dolgokat.
Közben a zenekar megmutatja Rachmaninov különleges, szöveg nélküli dalát, a Vocalise-t, amit egy választott magánhangzóval szoktak előadni az énekesek, ezúttal azonban a dallamot a hegedűk „éneklik”. – Valaki kérdezte egyszer tőlem, milyen zenét javaslok szerelmi bánatra, és én ezt a darabot mondtam, mert kutyaharapást szőrivel – jegyzi meg Fischer Iván. – Nincs kotta? Nem is kell kotta, mindenki tudja kívülről – teszi hozzá a kottákat rendezgető zenészeknek.
– A filmzene nagyon hasonlít Rachmaninovhoz, csak a sorrend más. Nem Rachmaninov lopott a filmzenékből, hanem az egész filmzenekultúra úgy, ahogy van, őt utánozza. A karmester azt is leszögezi, hogy a mai este célja, hogy a lehető legromantikusabb zenéket játsszák el. A szimfónia harmadik, lassú tétele valóban színtiszta filmzene. – Gyönyörű, végtelen klarinétdallam, amit a zenekar halkan kísér, szinte áttetsző zene. Arra kérek mindenkit, hogy ne köhögjön, ne krákogjon. Lehet levegőt venni, de semmi más – összegzi némi kuncogástól kísérve az elvárt viselkedést Fischer Iván, és hozzáteszi azt is, hogy sok zenekar itt crescendót játszik, meg hasonló zavaró szörnyűségeket, miközben ezt olyan halkan kell előadni, hogy inkább csak sejtjük a zenét, nem is halljuk.
Arról is beszél, hogy Dosztojevszkij A kamasz című regényében Makar Ivanovics különös, idős nagybácsi, akinek a meséiben soha semmi érdekes nem történik, de mindig olyan meghatóak. – Na, ez egy ilyen rész, semmi érdekes nem lesz benne, de nagyon megható lesz. Látom magam előtt a történetet – teszi hozzá.
És itt egy hosszas, lelkes elbeszélés következik egy Mary nevű nőről, aki nagy elhatározásra jut. – Felveszi a sálat, egy nagy poncsót, és elindul, felugrik a lovára, megy, megy, megy – a zenekar ezt már ismeri, mert így szoktuk próbálni –, vágtat a lovon, föl a hegyekbe, egyre nehezebben halad, leugrik a lóról, mennek föl-le dombokon, szirteken. Leesik a kendő Mary fejéről, lobog a hosszú, szőke haja, rohan, repül utána a szoknya. Fischer Iván olyan átéléssel mesél, hogy a közönség sóhajtva, kuncogva követi az elbeszélést. – Egyszer csak meglátjuk a hegycsúcsot, és ott áll Joe keskeny, összehúzott szemmel, kalappal a fején, bőrdzsekiben, lóg a szivar a szájából. Mary rohan-rohan, és a végén odaér. Na, most ezt fogjuk előadni – zárja a felvezetést. – Aztán gyönyörű kis szólók jönnek a zenekarban, az érkezés utáni együttlét, tessék kitalálni, mi történik a filmben. Amikor leinti a zenészeket, hozzáteszi: most ki van írva, hogy konyec filma.
Aztán kiderül, hogy az orosz romantikából is megárt a sok, ezért inkább egy kínai dal következik. – Nemsokára indulunk Kínába, és megmutatjuk, mi az, amitől a kínaiak szoktak teljesen elolvadni. A kórussá alakult zenekar ülve énekel, a végén pedig Fischer Iván búcsúzik: mindenkinek azzal kívánok jó éjszakát, hogy ezentúl a moziban gondoljanak arra, hogy minden filmzene Rachmaninovtól származik.
Fotók: BFZ / Stiller Ákos
