A címe szerint is legfontosabb, legközvetlenebb kiindulás az Irodalmi alakok lexikona (1992). A költő, műfordító, szerkesztő Tótfalusi István páratlanul széles körű olvasottságának, irodalmi hősöket jó érzékkel, tömören karakterizáló készségének s bizonyos pedagógiai, irodalomnépszerűsítő elköteleződésének engedve, vérbeli könyves emberként az Argumentum Kiadónál hozza tető alá az Irodalmi alakok nagy lexikonát. Az 1. kötet a Mítoszok és mondák szereplővilágába enged bepillantást, az idei esztendő folyamán megjelenő 3. kötet a Világirodalom alak-feltérképezését tűzte ki célul. A 2. kötet ? Magyar irodalom ? literatúránk verses epikáját, prózáját és drámatermését pásztázza, az alakok felől közelítve, lexikális elrendezésben.
A nemzetközi ismeretterjesztő piacon sincs sok hasonló kiadvány. Az Irodalmi alakok nagy lexikona a szó legnemesebb értelmében vett segédkönyv, amely nem a művek elolvasását kívánja ?megtakarítani? használójának, hanem a gyors, pontos, ésszerű, továbblendítő tájékozódást szolgálja. A személyi szócikkek összefogottan, de meglehetős részletességgel informálnak. Néha átlendülnek műelemzés-kezdeménybe (Gelléri Andor Endre: A nagymosoda ? Taube stb.). Olykor felérnek egy történelmi kisesszével, bár természetesen egy műalkotás megformált hőse nem azonos a tényleges történelmi szereplővel. Tótfalusi ennek megfelelően készítette el a historikus címszavakat, Balassi Menyhárttól Mátyás királyon át Valentinianus császárig (nota bene: magyar alkotásnak természetesen nem csupán magyar szereplője lehet). Gondoljuk csak el, mennyire más az Egri csillagok Török Bálintja, mint a történelmi személy, akit takarékosan ?ellentmondásos életútúnak? nevez a szerző, de a regényfigurára koncentrál. (Érzésünk szerint Tótfalusi István a később még érintendő műválasztásban ? ahol lehetett ? kerülte valóság és fikció egymásra mintázódásainak alkotásait. Így, némi meglepetésünkre, nincs például Kossuth vagy Széchenyi címszó. Azért sincs, mert Németh Lászlótól nem a Széchenyi ? hanem bizony néhány kisebb kaliberű dráma ?, Illyés Gyulától nem a kézenfekvőbb Fáklyaláng, hanem az Ozorai példa került be. Görgey-szócikk ennek ellenére található, épp a másodikként említett Illyés-dráma okán).
 |
Regényesen érdekes olvasmány a pezsgő, színes, tartalmas szócikkek a művekre visszavetíthető sokasága. Kiváló stílusú, az olvasáshoz kedvet csináló, ugyanakkor a maga módján tartózkodó, a túlstilizálástól, figurális anekdotázástól mentes valamennyi alak-leírás. Az alapvető közlendő mellett finom kiegészítések is jelt adnak magukról (többek között a Fabulya név, Mándy Iván Fabulya feleségei című [kulcs]regényének ?fabulált? hátterébe is betekintést engedve).
A könyvhöz két függelék kapcsolódik, melyek elengedhetetlenül fontosak. Az egyik a Művek mutatója: ebben a műcímeket a szerző neve, a keletkezés évszáma, majd a kötetben elsődlegesen vagy utalással kereshető szereplők névsora követi. A másik a Szerzők mutatója, amely az életrajzi határdátumok adattára és műcím-felsorolás. A lexikonban (vállalt, több okból is szükségszerű leszűkítéssel) csak már elhunyt írók alkotásai, hősei kaptak helyet. Összességében Tótfalusi döntéseit ökonomikusnak, értékközpontúnak, józanul megfontoltnak, olvasóbarátnak nevezhetjük. A lexikon relatív vesztese a novellaműfaj, amely általában kevésbé nyomatékosan mutatja meg szereplőit, mint a nagyobb terjedelmű regény, elbeszélő költemény, vagy a majdnem mindig szereplőlistával indító színmű. Így aztán az oly sokszor mellőzött nagyok sorából ? mások mellett ? Tömörkény Istvánnak ezúttal is mellőztetés a sorsa.
Az elbeszélések (hőseinek) viszonylag kis számán kívül további, regényt vagy drámát is alkotó írók kimaradása: fájó pont. Nagy Lajos egyetlen regénye, novellája sem kapott figyelmet. Igaz, nála alighanem a Kiskunhalom jönne elsőként szóba, és ez a szociográfia ? mint a lexikonban lehetőleg szintén került valóságirodalom ? ismét az életrajzi alak/megformált alak kettősségének dilemmáját hozná elő. Nem lehetett könnyű a közelmúlt íróinak névsoráról dönteni. Bekerült, többek között, Kolozsvári Grandpierre Emil, Somogyi Tóth Sándor (könyvtári olvasási statisztikák máig egyes könyveik mellett szólnak) ? nem került be, többek között, Hernádi Gyula ? Az erőd karakterei illettek volna a lexikonba ?, Fekete István (de akkor nyomatékosan felvetődne az antropomorfizált állatalakok bemutatásának speciális kérdése. Ez lehet az egyik oka, hogy Lázár Ervin csak ?felnőtt mesével? ? A fehér tigris ? képviselteti magát. Holott az ifjúsági regények, gyerekkönyvek hősei fel-feltünedeznek).
A fentiekben épp csak jelezhettük, hogy a látszólag egyszerű feladat nem csupán lajstromozást és figura-csarnokot jelent. Sok nehézséget, buktatót kellett legyűrni. Ez a kiadói felelős szerkesztő, Tóth Magdaléna segítségével sikerült is. Koncepcionálisan az eddig közreadott két vaskos kötet ugyanúgy remekül megállja a helyét, mint extenzitás dolgában. Ha keresünk egy nevet, ritkán maradunk hoppon. Inkább hökkent meg, hogy a szerzői figyelem irodalmunk margóit is bejárta.
Mondják, lexikon (vagy akármely könyv) sosem lehet hibátlan. A sajtóhibákat alig tenném szóvá (Molnár Ferenc Lilioma polgári nevén Závoczki Endre ? az utaló címszóban Závodszky lett; Bálint Tibor tollából a Zokogó majom nem 1960-ban, hanem 1969-ben eredt ? egy 0 9-esre cserélődött tehát stb.). A kevés komolyabb vétés egyike, hogy Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcijának keletkezését a lexikon 1934 és 1937 közé helyezi. Azonban a nagyelbeszéléssel kezdett regényciklus (a ciklikusság nyomatékosítása a szócikkből felejtődött ki) sokkal hosszabb ideig, 1913 és 1941 között készült.
Elsőrangú forrás, időtöltő, emlékezetfrissítő, eligazító böngészde, rébuszkészítéshez, rejtvényfejtéshez segédlet az Irodalmi alakok nagy lexikona (az 1. kötet ugyanúgy, bár más tájakra invitálva, mint a 2., s lesz majd a 3. is). Akinek birtokában vannak Tótfalusi István említett kisebb alaklexikonai, meg ne váljon tőlük! A továbbfejlesztett vállalkozás gazdagabb kínálata nem esik egybe teljesen azzal, amit korábbi gyűjtemények magukba foglalnak.
