Abszurd Céline módra - BOHÓCBANDA

De legyünk igazságosak, Céline (1894-1961) elsősorban nagyhírű, Utazás az éjszaka mélyére című (magyarul két fordításban is létező) regényével robbant be 1932-ben az irodalmi köztudatba. A kezdeteket egyrészről forradalmi hangot emlegető lelkes támogatás övezte, másrészről heves támadások érték, de talán egyetlen olyan kritikus sem volt, aki emberként méltatta volna az orvosból lett írót. Egy 1958-as interjú riportere például szerét ejti, hogy részletesen leírja a kapuba elé baktató Céline mocskos, taszító külsejét, folytonos, mindenkit lenéző zsörtölődését, majd a végén nemes egyszerűséggel "érinthetetlen Quasimodónak" titulálja.

 

Céline tagadhatatlanul a stílus, a technika mestere - és ez azért elég szép elismerés ahhoz képest, hogy az Utazást, saját bevallása szerint, csupán megélhetési okokból adta közre. Patetikusan burleszk jelenetei mögött nem érdemes húsbavágó mondanivalót keresgélni, mert Céline szerint "nincs közönségesebb dolog a mély gondolatoknál". A lényeg az érzelem, a benyomás, így éli meg ő, és így kell megélni az olvasónak ezeket a regényeket, amelyeket legnagyobbrészt valós élményei táplálnak. Az Utazás az első világháború szörnyűségeiből indul, ahol a fiatal önkéntes súlyos sebesülést szenvedett, ehhez jönnek a gyarmati tapasztalatok, a most harmadikként megjelent Bohócbanda mögött pedig az 1914-15-ös londoni kószálások állnak.

 

Az ajánló kissé meglepő: "A Bohócbanda Céline talán legderűsebb könyve." Némi kételkedéssel áll ehhez a kijelentéshez az ember, de meg kell állapítsuk, ez igaz, a regényben valóban vannak jelenetek, amelyek minimum mosolyra fakasztanak, csak el kell jutni odáig, nevezetesen a 14-15. fejezetig (a 17-ből), ahol is marokszámra szívnak valami kétes eredetű gyógyfüves cigarettát a londoni uzsorás- és stricivilág színes, maskarás szereplői, majd az abszurd, orgiaszerű jelenet krimibe illő fordulatot vesz. A hallucináció lendülete végig megmarad, és sok mindenre választ ad visszamenőleg is. Apokaliptikus képek a XX. század (makro- és mikrokozmikus) valóságából (Brueghel- és Bosch-villanásokkal), mozgókép kockánként, de nem lassított felvétel, csak darabos és szaggatott, az íráskép és -mód is ezt sugallja: az a rengeteg, sokat vitatott három pont, az indokolatlan felkiáltójelek, teljes bekezdések szólnak hozzánk ezen az emelt hangon.

 

A magyar szöveg egészében érzékelhető, hogy valamiféle szabálytalan, akadémiapukkasztó franciaságról lehet itt szó, ugyanakkor a tartalmi és nyelvi átváltás a legjobb indulattal is csak hozzávetőleges. Nyilván nehéz olyan fordítói módszert találni, amely képes mind a szokatlan mondatszerkezeteket, mind pedig a megfelelő társadalmi réteg zsargonját híven visszaadni; előbbire remek megoldásnak tűnik az ikes igék "igénytelenebb" ragozása, a szókincs terén viszont komoly ellentmondások vannak: Szávai János egy idő után rátalál a zaftosabb jelzőkre és indulatszavakra, de csak számos elfinomkodott kifejezés után (kaka, macsek, az első világháború csataterén a katona "maga alá pissent", a cseléd "cselcsi", sőt, a fukar "fuki"). Számtalan mondatban egyáltalán nem derül ki, példának okáért, a tárgy (a francia eredetiben tiszta ügy, ellenőriztük), ami adhat némi félreértésre okot, és erősen megnehezíti az amúgy sem könnyed Céline magyar olvasatát. Tartalmi szempontból sem ártott volna az egybevetés az eredetivel, de az elütések és a francia tulajdonnevek itt-ott helytelen toldalékolásának kiküszöbölése érdekében egy utolsó átolvasás sem.

 

A kötet ugyanakkor hiánypótló, Céline-t ismerni kell, de magyarul, egyelőre, nem árt fenntartásokkal kezelni.