Ádám-Évától Bartókig - I. KAPOSVÁRI NEMZETKÖZI KAMARAZENEI FESZTIVÁL

A városközpont 1,1 milliárd forintból újul meg nagyon látványosan. Még mindig folynak a munkálatok, ám a városbelső tíz év alatt teljesen átalakult. De a több mint egymilliárdból én biztosan kihasítanék 50 milliót, hogy felújítsam az országszerte is unikumnak számító szecessziós épületet, a Kontrássy utcában porladozó Ádám-Éva házat. A csipkés oromzat lassan elenyészik, mint a két, nagy ablakot körülölelő Ádám és Éva figura is. Egyik legértékesebb épületük a belvárosban a legelhanyagoltabb jelenleg. Remélem, nem kerüli el az uniós támogatás.

A Fő utcán egymást érik a csemegék, a szép házak közé csak néhány szocialista klocni-borzalmat ékeltek. Rippl-Rónai bronz szamaras kordéja az utca egyik látványossága és a gyerekek öröme, akik felmásznak a ló hátára, Rippl-Rónai ölébe. Ezt a bronzszobrot sok más követi, az utcából sorra nyiladozó kis tereken szobrok, Zsolnay-kút, a város szülöttének, Nagy Imrének alakja néz le ránk, az Európa téren Napkerék és szerencsét hozó Tótágas-szobor. A múzeumok kincseket őriznek, ismertebbeket, mint például a Rippl-Rónai Múzeum és persze villája a Róma-hegyen, ahonnan az említett csacsifogaton ereszkedett le a városba.

 

A Vaszary Képtár nyári kiállítása a meglepetés, és szégyen, hogy az. Tóth Menyhért képeit az Antal-Lusztig gyűjtemény bocsátotta rendelkezésre. A miskei szobafestő fiút véletlenül lökdösték barátai a főiskolára, ahol Vaszary-tanítvány volt. Hóna alá kapva diplomáját visszament Miskére majorannát és paprikát termeszteni, szobákat meszelni. Aztán a tehetség előtört. Néhány kiállítása volt itthon és külföldön, másokat nem engedélyeztek, mégis Érdemes művész lett valahogy, aztán posztumusz végre elismerték, Kossuth-díjat kapott. Képei besorolhatóak lennének a legnagyobb francia hullámba, annak több stílusába, mert sok mindent kipróbált, és mindenben rendkívüli, a párvonalas rajzoktól a szobrászatig, a szinte dimenziótlan, kevés színt, sok fehéret használó képektől a legexpresszívebb, vastag ecsethúzásokig, a szinte pontszerűen felépülő, bujább színekig mindenben teljesen egyénit alkotott. Aki teheti, nézze meg ezt a kiállítását vagy bárhol, bármelyik képét. Hagyatéka Kecskeméten van, ott nagy eséllyel találkozhatni elragadó műveivel. A magyar Van Goghnak nevezett festő méltatlanul kevéssé ismert, pedig egyike a legnagyobbaknak.

És újabb unikum, a Stühmer-kávéház. Védett nem csupán az épület, hanem a teljes berendezés, amely 1928-ból származik és érintetlen azóta is. Almazöld, enyhén konyhakredencre hajazó bájos cukrászpult, mellé ugyanilyen színű cserépkályha simul, a garnitúrák ahány, annyiféle, csodásan eklektikus, kényelmes régi fotelek, aranyozott tükör 1886-ból. A pincében újabb helyiségek bújnak meg, nyári, áporodott álmukat alusszák. Most a teraszon az élet, a szivarszoba és a többi kisterem télen fogadja vendégeit. Miniatúrák sorjáznak a falon, süppedő fotelek, régi tálalók, közel száz évet repülünk vissza az időben mai krémesünk mellett.

A séta után újra a koncerteké a terep. A szervezők csak egy nappal a koncert előtt eszméltek rá, hogy Bartók Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című darabja valóban azt jelenti, hogy két zongorát kell elhelyezni a színpadon, ez pedig a Református templomban nem lehetséges, így hát este újabb költözés, át a jóval kisebb zeneiskolába, a valamivel nagyobb színpadra. De az alig várt Bartókig még le kell küzdeni két 35 perces, nehéz, fárasztó, négytételes triót, amelyekből Chopiné (g-moll) izgalmasabb, Brahmsé (Asz-dúr kürttrió)  semmi eredetiség, viszont hosszú és figyelemmel allg bírható. Bőven elég lett volna a Chopin-mű az első részbe. Az előadókat kifogás nem érheti (José Gallardo, Mihail Ovrutszkij, Jan-Erik Gustaffson, valamint Rados Ferenc, Zempléni Szabolcs és Pekka Kuusisto remekül muzsikáltak. Ha nem is frenetikusan. Az a második részben következett: Schumann a-moll szonátájában Kelemen Barnabás elsöprő hegedűjátéka, dinamikája ragadta el a közönséget, ezúttal még a nagyszerű Gallardra is alig lehetett figyelni Kelemen szuggesztivitása mellett.

 

Rácz Zoltán

Majd jött a sakkozás: a bartóki kottában a mű elején pontosan megrajzolt rajz szerint kellett valahogy összepréselni egy miniatűr színpadon két versenyzongorát, néhány üstdobot és számos egyéb ütőhangszert, négy művészt és két lapozót, ez maga felért egy műsorszámmal. A zongoránál Anna Laakso és Kocsis Zoltán, az ütősök Holló Aurél és Rácz Zoltán. Eufória és eksztázis söpört végig a termen. Minket meggyőzött a szenvedélyes, nagyszerű előadás, Kocsist persze nem. Meg sem lepődtem, amikor a szűnni nem akaró tapsra úgy reagált, hogy nemcsak a kért ismétlés miatt játsszák el újra az első tételt, hanem mert ki kell javítaniuk a hibákat. Ezeket a hibákat csak ők hallották. Mi csak egy zseniális darabot és négy rendkívüli művész fergeteges játékát.