Görög katolikus lelkészi családba született, ahol a karácsonyi készülődés már november közepén elkezdődik. Mit jelent Önnek az adventi időszak?
A keleti egyházban – amelybe a görög katolikusok és az ortodox hívők tartoznak – november 15-én kezdődik a karácsonyt megelőző böjti időszak, amely december 25-ig tart. Édesapám egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei faluban, Homrogdon volt lelkész, édesanyám zongorát tanított a környéken. Más világ volt, páréves lehettem, mikor bevezették a faluba a villanyt. Az adventi készülődés nagyon fontos volt számunkra,
már novemberben vártuk, hogy elkezdhessük énekelni a karácsonyi kántáló énekeket, amikkel aztán december 24-én – ha esett, ha fújt – végigmentünk az egész falun.
Gyereket próbáló feladat volt egy nyolcszáz fős falu minden házába ellátogatni, mert a római katolikusok éppúgy elvárták, hogy menjünk. Az énekek közt voltak nagyon ismertek: a Mennyből az angyal, a Kiskarácsony, nagykarácsony... De voltak speciális görög katolikus énekek, amelyeket főként Kárpátaljáról vettünk át a hitünk révén.
Erősen emlékszem arra is, hogy a faluban a cigányok gyönyörűen énekeltek. A karácsonyi kántálást mindig nálunk, a paplakban kezdték Szenteste délutánján. Alig vártuk, hogy megérkezzenek. Nem csak gyerekek, hanem felnőttek is jöttek, húszan-huszonöten. Az akkor felcsendülő Száraz szénán, kemény szalmán cigányéneket a Szent Efrém Férfikarral a mai napig énekeljük szerte a világban. Abban a rettenetes téli hidegben, az eluralkodó sötétségben nagyon nehéz volt reggelente kikelni az ágyból, pláne, ha a cserépkályha is kihűlt. De örömmel töltött el a várakozás izgalma.
Természetes volt akkoriban is, hogy az ünnep meghatározó része a zene?
Szerintem azok is így érezték, akik később nem léptek zenei pályára. A városiasodott világunkban magától értetődő, hogy ha akarok, zenét hallgatok. De akkoriban zenét többnyire akkor hallottunk, ha valaki énekelt vagy játszott. Létezett persze rádió, a Magyar rádió adását és a Szabad Európát lehetett fogni, akadt egy-két régi gramofon is, de lényegesen korlátozottabbak voltak a lehetőségeink. Ez számomra annyira meghatározó volt, hogy sikerült továbbadnom a Budapesten élő családomnak is. Nálunk és a fiaimnál is a legfontosabb dolog, hogy elkezdünk készülni a kántáló énekekkel.
Ez ma is közösségi élmény?
Egészen másként, de igen. A faluban is a családi éneklés volt az alapja, mondogattuk Anyukának, hogy jó lenne, ha kezdhetnénk énekelni, számoltuk vissza a napokat november 15-ig, míg belefoghattunk a gyakorlásba. Karácsonykor együtt énekeltünk a templomban, majd szétrepedtek a falak.
Régen az emberek sokkal felszabadultabban, gátlások nélkül énekeltek. Nem volt olyan, hogy „nekem nincs olyan jó hangom, majd tátogok.”
Persze, nincs olyan jó hangja, mint a Pistunak, akinek még a szomszéd falu is csodájára jár, ellenben Maris néni főz a legjobban. S ha az mondták: valaki kezdje meg az éneket, nem Maris nénit kérték meg, de ő is örömmel csatlakozott hozzá. Mindenki részt vett az éneklésben.
Emlékszik gyermekkorából fehér karácsonyokra?
Hogyne! Hatalmas havak voltak, a dimbes-dombos vidéken megesett, hogy a fából készült kerítés teteje sem látszott ki a hó alól. Ahogy nőttem, egyre kevesebb ilyen havazásra emlékszem, de a hatvanas években nem volt ritka. Csonttá fagyott utak, kezek, pirospozsgás arcok… Emlékszem, mikor Miskolcra kerültem a sok fakó városi gyerek közé, nagyon szégyelltem a pirospozsgás arcomat.
Van különösen emlékezetes karácsonyi élménye?
A falusi miliő meghatározó volt. Az ott élők a világban sok mindenről nem tudtak, de volt egy saját kultúrájuk, amelyet éltettek. A helybeli nénik közül néhány olvasni sem tudott. Tanítok a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán, és ott szoktam mondani a kántor szakosoknak, hogy gondolják végig: ezek a tudatlannak tartott falusi asszonyok nyolc-kilencszáz verset tudtak fejből. Mi vajon hányat tudnánk ketten együtt? A falusi, szájhagyományra épülő kultúrában megmaradtak a kereszténységre visszautaló nyomok, és ez ejtette rabul Bartókot, Kodályt, Lajthát. Hogy azoknak az embereknek, akik nem erre esküdtek föl, hanem földművelők, mesteremberek, ilyen lényeges a kultúra.
Szerintem a kultúra – és az éneklés – a legfontosabb ahhoz, hogy az ember lelke egészséges maradjon.
A kultúra nem azt jelenti, hogy elmegyek egy koncertre vagy bekapcsolom a tévét. Mindenütt fantasztikus dolgokra bukkanhatunk, de a zene lényege, hogy én is részt vehetek benne. Az idén tizennyolc éves Szent Efrémmel rengeteg ifjúsági koncertet adunk, és mindenütt hihetetlen népszerű, amikor közösen éneklünk. Az emberek igenis szeretnek énekelni, és ha kapnak egy kis felszabadító biztatást, egy zöld lámpát, akkor átélik ennek örömét.
Az éneklést már említette, de mi az, ami nélkül még elképzelhetetlen Önnek az ünnep?
A hagyományos karácsonyi menü nélkül. Az advent hosszú böjtje után nagyon vártuk az ünnepi vacsorát. Szenteste még nem lehetett húst enni, ezért a csereháti görög katolikusoknál fokhagymás kaláccsal indult az étkezés. A folyóparti településeken utána általában halat ettek, mi inkább zöldséget rántottunk. Utána következett a bobajka, azaz a mákos vagy diós guba. Gyerekeknek ez volt a vacsora legfantasztikusabb része. Aztán – nem kezdésként – lehetett enni káposztalevest. Másnap következett a hurka, kolbász… Mai napig ugyanezt esszük itt, Kelenföldön, sőt, az unokáimnál is ez a menü. Amíg édesapám élt, jártunk haza a faluba. A fiaim még kettő- és hétévesek sem voltak, amikor ez megszűnt, mégis számukra is fontos hagyomány. És tényleg nagyon finom, ezt már a családba házasodott feleségek is tanúsítják.
Állítanak karácsonyfát?
Otthon mindig plafonig érő fánk volt, de azért vidéken, a fenyvesekkel ölelt részen ez kevésbé volt misztikus, mint itt, Budapesten. Én a kicsi fákat szeretem, ezért ilyet állítunk. Nálunk nem volt divat a közös fadíszítés, a gyerekeimmel is mindig sétáltam délután, míg a Jézuska meghozta a karácsonyfát. Aztán elénekeltünk közösen öt-hat dalt, alkalmanként odaültem a zongorához, lekísértem, majd jött az ajándékbontogatás.
Tartanak éjféli misét?
Nem így hívják, de igen, van mise karácsony éjszakáján. Jézus születését sajátságos szertartással ünneplejük, általában este tízkor vagy tizenegykor kezdődik. Nálunk – görög katolikusoknál – nincs hangszer a templomban, ezért csak a hangunkat „vehetjük elő”.
Idén mennyire lesz rendhagyó a karácsony?
Abban reménykedem, és azért imádkozom – mint bizonyára mindenki –, hogy együtt lehessünk idén is. Édesanyám 93 éves, karácsonykor mindig eljön hozzánk Miskolcról, és a karácsony legnagyobb öröme, hogy együtt van a család. Hátha idén is így lesz!
Kiemelt fotó: Szent Efrém Férfikar Facebook-oldala
