Csaknem az összes magyarországi zenekarnál megfordult már Dobszay Péter. A 29 éves művész azt mondja: jó, ha egy karmester mindig szem előtt tartja, hogy a zenekar nélkül semmi. Úgy véli: a keresett eredetiség sokszor tévútra vezet, az elmélyült tanulás viszont meghozza eredményét. Decemberben a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral dolgozik, és visszatér hangszeréhez, az orgonához.
Azt szokták mondani, hogy ötvennél kezdődik egy karmester. De mit csinál addig?
Ha ötvenévesen karmesternek kell lenni, akkor húszévesen el kell kezdeni a vezénylést. Én tizenhat éves korom óta ezt teszem, az első négy évben kórussal dolgoztam, a huszadik születésnapom környékén − kilenc évvel ezelőtt − adtam az első zenekari koncertemet. Az azóta eltelt években folyamatosan vezényeltem, rengeteget. Óriási ajándék, hogy erre a kezdetektől fogva volt lehetőségem. Bizonyos értelemben az első kör végére értem. A szimfonikus repertoár törzsét egyszer végig tudtam vezényelni, és szinte az összes magyar zenekarnál bemutatkozhattam.
Az orgona egészen háttérbe szorult?
Ugyan van két állandó orgonista állásom a Dohány utcai Zsinagógában és a Gazdagréti Szent Angyalok Templomban, hetente négyszer ülök a hangszernél szolgálatban, nincs időm az orgonarepertoárom bővítésére, egyszerűen nem jutok el a billentyűkig. A felkészülési időm döntő részét a partitúrákkal töltöm, szóval mostanra eldőlt, hogy a karmesterség az elsődleges prioritás az életemben.
Sokszínű produkciókban dolgozik karmesterként, a romantikus repertoárt ugyanúgy vezényli, mint például a STUDIO 5 fiatal zeneszerzőinek kortárs műveit. Akad, amit különösen magáénak érez?
Őszintém mondom, mindegyiket. Ami az én szívemhez igazán közel áll, az Mozart, Beethoven, a romantika nagyjai közül Brahms, Dvořák és Mahler, a huszadik századi szerzők sorából Bartók és a kortárs zene. Azért mondom mégis, hogy
mindent szívesen vezénylek, mert ezek a tapasztalatok gazdagítanak.
Az operettben szerzett rutinom, amellyel csupán tapasztalatszerzésként foglalkoztam, az oratorikus és operavezénylésemet is árnyaltabbá tette, miként a nagyzenekari művekben hallatszik, hogy hosszan volt időm kortárs ensemble művekkel foglalatoskodni.
Szolnokon a kezdetektől dolgozik, egy ideig az együttes állandó karmestere volt. Szükséges, hogy már fiatalon sok időt töltsön egy zenekarnál, hosszú távú együttműködés során formálhassa a saját képére?
Szolnokon négy éven keresztül vezényeltem rendszeresen, ha lehetőségem adódik, most is dolgozom nálunk.
Szerintem a zenekarépítés a legizgalmasabb karmesteri feladat.
Vendégkarmesterként is lehet tapasztalatokat szerezni, új impulzusokat kapni és adni, rugalmasságot tanulni. De az ideálom, hogy egy karmester és egy zenekar közös zenei gondolkodása megkapja a maga idejét, ami lehet akár több évtized is, így megszülethet a közös zenei hangzás, esztétika.
Miért élvezi most mégis, hogy ezerfelé dolgozik?
Ahhoz, hogy az ember adni tudjon, előbb gyűjtenie kell. Ez most a tapasztalatgyűjtésről szól, és mire egy zenekarral odáig jutunk, hogy közös útra lépünk, ezeknek mind birtokában leszek. Másrészről a világlátást − zenekari és kulturális értelemben is − megspórolhatatlannak tartom. Ez bizonyára része lesz az életemnek akkor is, ha vezető karmestere leszek egy zenekarnak, pusztán mérséklődik olyannyira, hogy a lényegi és közös munkára időt hagyjon, s megfűszerezze azt.
Egy zenekar nem demokratikus intézmény. Mi kell ahhoz, hogy egy huszonéves karmestert elfogadjanak?
Amire minden karmesternek szüksége van, az egy helyes, határozott és emberségesen képviselt zenei elképzelés. Egy fiatal karmesternél elengedhetetlen, hogy mindig szem előtt tartsa: a karmester a zenekar nélkül semmi. Ha egy karmesterben mindig ott motoszkál ez a tudat, akkor nem lesz arrogáns, amely különösen egy fiatal karmester esetében lehet visszatetsző a tapasztalt zenekari művészek körében. Partnernek kell tekinteni a zenekart, és az építő kritikát jó szívvel fogadni. Ha egy idősebb kolléga tanácsot ad, azt érdemes meghallgatni, még akkor is, ha néha sérti a karmesteri egót.
Korszakonként és zeneszerzőként eltérő, mennyi jelölés van egy-egy kottában. Ön mit tart fontosnak a művek interpretálásakor, a kottahűséget vagy valamilyen egyéni előadásmódot?
Azt gondolom, egy karmesternek minél több kérdést kell megfogalmaznia maga számára a leírt hangokkal kapcsolatban. Elengedhetetlen a szerző zenei nyelvének, szándékainak megismerése,
és le kell vetkőzni azt a gondolatot, hogy szeretnék hozzáadni valamit, vagy szeretném magamat megmutatni.
A keresett eredetiség sokszor tévútra vezet, ha valaki ilyen elszánással vág bele, abból általában baj származik. Abban hiszek, hogy egy ihletett előadásban kikerülhetetlenül megjelenik az előadó személyisége.
Mit adott önnek a két évvel ezelőtti Solti Karmesterversenyen elért eredménye?
Nekem a verseny adta meg az utolsó lépcsőt ahhoz, hogy körbeérjek Magyarországon, és jóformán az összes hazai zenekarnál bemutatkozhassam. A koncertek mellett a hét havi intenzív felkészülés során szerzett tudás is sokat jelent.
Ön még a pályája elején jár, de nem tudom elképzelni, hogy akár csak nyolc-tíz év elteltével ugyanúgy vezényeljen. Érzi, hogy változik?
Nagyon is. Öt éve vagyok házas, van két kicsi gyermekem, a hivatalos egyetemi tanulmányaimat négy évvel ezelőtt fejeztem be, noha a tanulás biztosan a későbbiekben is része lesz az életemnek. Az elmúlt tíz év tanulságainak köszönhetően sok minden már reflexszerűen másként működik bennem.
Idén is számos koncertje lesz, mik jelentik a legfőbb kihívást a közeljövőben?
Decemberben a Nemzeti Filharmonikus Zenekart vezényelhetem ismét, először a Vigadóban majd Békéscsabán, utána a Győri Filharmonikus Zenekarral adunk karácsonyi hangversenyt. Csaknem hat év elteltével tudtam nemrég sort keríteni egy orgona szólókoncertre Budapesten, sokat jelentett, kicsit amolyan visszatérés volt.
A fotók forrása: peterdobszay.com
