Háromszor tizenkét különleges életúttal találkozhat az érdeklődő, ha elolvassa Gyuricza Péter Visszidensek című interjúköteteit. A három könyvben különböző korú, társadalmi helyzetű férfiak és nők mesélnek az életükről, akik mind magyarnak vallják magukat. Ők a visszidensek, vagyis azok, akiket ugyan a történelem külföldre sodort, de végül visszatértek Magyarországra. Van köztük olyan, aki a felmenője vágyát beteljesítve, van, aki már idős korában élhet újra otthon, és akad olyan is, aki a gyökereit kutatva teljesedett ki ősei földjén.
„Ez a szójáték, a visszidensek kifejezés névrokonom, Gyuricza Gábor leleménye. Ő maga is visszidens” – idézte fel Gyuricza Péter újságíró a könyv születésének történetét. „Amikor találkoztunk, mindketten 58 évesek voltunk. Gábor meg akart ismerni, mert családfakutatással is foglalkozik. Először még csak az volt érdekes, hogy azonos a vezetéknevünk, és csupán öt nap eltérés van a születésnapunk között. Az év, a hónap is ugyanaz. Ő azonban Sao Paulóban, én pedig Budapesten születtem. Aztán kiderült, hogy sokkal többről van szó. Beszélgetés közben már egy hullámhosszra kerültünk, és szóba kerültek azok a visszidensek is, akiket Gábor ismer. Jött az ötlet, hogy csináljunk ebből a jó szójátékból egy könyvet! Találjuk meg azt a tizenkét, külföldről Magyarországra költözött embert, akiket be lehetne mutatni.”
Gyuricza elmesélte, varázslatos élmény volt három másik más országban született magyarral egyengetni a könyv útját. „Együtt ült négy ember egy irodában. Négy ember, aki mind magyarnak tartotta magát, de közülük én voltam az egyetlen, aki Magyarországon született, és a nyelvet itt, Budapesten sajátította el. Ez mutatja, mi az a legkisebb közös többszörös, ami összeköti ezeket az embereket. A magyarságuk. És teljesen mindegy, hogy ezt a magyarságot földrajzi értelemben ki hol éli meg. Attól is független, hogy hol születtek: például Papp Keve az Egyesült Államokban, Kraft Péter Buenos Airesben. Ahhoz, hogy valaki magyarnak érezze magát és ehhez a nemzethez tartozónak, nem feltétlenül kell itt felnőnie.”
Az ötletet támogatta a nemzetpolitikai államtitkárság, a Magyarország Barátai Alapítvány jóvoltából pedig hamarosan megjelenhetett az elsőVisszidensek kötet, melyet a közös összefogásnak köszönhetően hamarosan újabb kettő követett.
„Amikor azon gondolkodunk, hogy kik szerepeljenek egy-egy kötetben, akkor arra is figyelünk, hogy a férfiak és nők történetei egyformán legyenek egymás mellett. Emellett törekszünk a földrajzi kiegyensúlyozottságra: legyenek köztük, akik Észak- és Dél-Amerikából, vagy Európa különböző országaiból jöttek haza. Olyanok is, akik nem nyugdíjasként, hanem fiatal emberként döntöttek a magyarországi élet mellett.”
Gyuricza hozzátette: a könyv szerkesztése során kialakult a visszidensek összetartó közösége. „Havonta egyszer találkozunk egyikük, Kraft Péter irodájában. Mesélt már Nádasdy Borbála vagy Brum Alejandra az életéről, de a Washingtonból hazatért 85 éves Szele György doktor is tartott már előadást a magyar egészségügy megreformálásáról. Eltöltöttünk egy hétvégét a Lakitelki Népfőiskolán, ami még nekem, „bennszülöttnek” is fantasztikus élmény volt. Lezsák Sándorék készítettek egy kisebbségkutató könyvtárat, egy bázist, ahol összegyűjtötték a magyar emigráció kiadványait. Megindító volt látni, ahogy a sok visszidens szembetalálkozik magával egy tablón, egy általa szerkesztett folyóirattal vagy könyvvel. A kiállításon megelevenedett számukra a múltjuk.”
Akik visszajöttek, azok kivétel nélkül letettek valamit az asztalra – hangsúlyozta Gyuricza. Olyan szakmai magabiztossággal érkeztek, hogy tudták folytatni azt, amit külföldön elkezdtek. Ezen kívül fantasztikus nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkeznek. S hogy mégis miért jönnek vissza sokan egy-egy sikeres életúttal hátuk mögött Magyarországra? Gyuricza Péter szerint ennek különböző okai vannak. „Van egy romantikus vonal, és előfordul, hogy a szülők vagy a nagyszülők vágyát teljesítik be a hazaköltözéssel. Ha alaposabban megnézzük az emigráció történetét, akkor láthatjuk, hogy az 1948 után távozott embereknek szent meggyőződése volt, hogy ők még visszatérnek. Úgy vélték, az orosz megszállás csak időleges. Amint elmúlnak a bajok, ismét demokratikus választások lesznek, és akkor újra hazajönnek, hiszen itt a helyük. Sokakban még 1956-ban is élt a remény. Ismerek olyan esetet, amikor az illető a forradalom hírére azonnal megvette a hazafelé útra a hajójegyet Buenos Airesből. Aztán néhány nap elteltével kiderült: a szovjetek vérbefojtották a forradalmat, és talán sosem térhet haza.”
Ezek az emberek úgy éltek, és a gyerekeiket is úgy nevelték, hogy Magyarország mindenekfelett, magyarnak lenni mindenekfelett – hangsúlyozta Gyuricza „Közülük sokan gondolták azt, hogy ők maguk talán nem élik meg a hazatérést, de a gyerekeik igen. Jó példa erre a már említett Papp Keve. Ő mondta, hogy nagyon büszke lenne a nagymamája, ha látná, hogy a dédunokája már Magyarországon születik meg. De van, aki egyszerűen csak azt mondja: itt a helyem.”
Gyuricza szerint a rendszerváltás sokaknak kegyelmi pillanat volt. Aki őszintén akart és tudott segíteni, azok igyekeztek haza. Így érkezett például Szapáry György. „Az IMF alkalmazásában Magyarországra küldték segítőként, tanácsadóként. Ő pedig 1990-ben, a demokratikus választások második fordulójának napjára kérte a repülőjegyet. 1956-ban ment el, de akkor akart visszatérni, amikor az ország deklarálja a függetlenségét. Akadt, akit Antall József hívott haza: Szekeres Szabolcsot. Ő értett ahhoz, hogy hogyan kell a cégeket működtetni, és akkor nagy szükség volt ilyen emberekre.”
Azok is megtalálták a helyüket Magyarországon, akik a magyar kultúrával a szülőföldjükön találkoztak, de a nyelvet már itt tanulták meg, mondta a könyv szerzője. „Az Uruguayból hazatért Brum Alejandrának még a dédszülei vándoroltak ki Dél-Amerikába az 1920-as években. Az édesanyja már csak spanyolul beszélt, de a Magyar Házba eljártak, és Alejandra itt szeretett bele a magyar népi kultúrába. Kezdetben népzenei anyagokból, hallás után tanulta a nyelvet. Később a Balassi-ösztöndíjjal eljutott Magyarországra, és beiratkozott a táncművészeti egyetemre. Amikor találkoztunk, éppen Kassára sietett az uruguayi-magyar lány, hogy néptáncot tanítson a felvidéki magyar gyerekeknek. Gyönyörű történet, nem? De tudok egy másikat is. Frido Diepeveen, egy holland fiatalember a magyar cigányzene miatt él itt. A nagymamája került ki Hollandiába, az édesanyja már alig beszélt magyarul, de rendszeresen jártak Magyarországra. Itt Frido megszerette a cigányzenét, és elhatározta, hogy cigányprímás lesz. Az egyik vezető prímás azt mondta neki: akkor leszel jó prímás, ha nemcsak a zenét tudod és érted, hanem azt a szöveget is, aminek a zenéjét éppen játszod. Így aztán megtanult magyarul, Magyarországra került, és azóta ez a holland-magyar fiatalember prímásként is muzsikál.”
Azok, akik idősebb korban érkeztek haza, esetleg arisztokrata családból származnak, ők is megtalálták a helyüket, visszailleszkedtek a magyar társadalomba, mondta Gyuricza. „Egyrészt nem keseregtek, hogy mi veszett oda, nem tartották a markukat a kárpótlásnál. Nagyon sokan karitatív tevékenységet folytatnak. Például Lipthay Antal báró, aki gyergyószárhegyi kastélyát felajánlotta Böjte Csaba atya alapítványának. A Nógrád megyei Benczúrfalván, ahol kárpótlási területet kapott, egy csodás panorámájú dombon építtetett egy 800 méter hosszú keresztutat kápolnával. Manapság ki az, aki saját elhatározásából, saját pénzből 15 méter átmérőjű kápolnát épít?”
