A barcelonai Moco Museumban látható, Esplendor de la Noche (Az éjszaka pompája) a dél-amerikai művész első önálló európai kiállítása, amelyre belépve elsőként a képek buja gazdagságával szembesül a látogató, de aztán gyorsan feltűnnek azok a részletek is, amelyek zavarba hozzák. Első élménye az, hogy végtelenül gazdag tündérmesébe csöppent, amit mitikus lények sokasága népesít be. Pöttöm Pannát idéző, lepkeszárnyú tündérlányok, puttókra emlékeztető mezítelen gyermekek, buja növényzet, egzotikus gyümölcsök, cukormázszínű állatok zsonganak a kompozícióin, amelyek a realizmus és a szürrealizmus határán oszcillálnak.
Aztán ahogy jobban szemügyre vesszük a műveket, fokozatosan feltűnnek azok a részletek, amelyek elborzasztanak vagy undort keltenek bennünk. Az ártatlannak tűnő gyermekek valójában apró kis szörnyetegek, akik mosolyogva kínozzák a körülöttük lévő lényeket, gyilkolásznak vagy épp levágott emberfejeken lépdelnek. Tündérszerű megjelenésük démonikus bensőt takar. Lorca művészetének egyik zsenialitása abban nyilvánul meg, ahogyan ezeket az ellentétes minőségeket egy jeleneten belül képes ütköztetni. Egyszerre varázslatos és pusztító, amit látunk.
A The Little Gardeners bukolikus tájában brutális mészárlás szemtanúi vagyunk: nagymacskák és más vadállatok könyörtelenül tépázzák egymást, és mellettük az egyik lányka a vérfürdő közepén mosolyogva játszik. A The big bear című festményen hatalmas ágyon szétterülve medvét és körülötte három lányt látunk, és nem igazán értjük, hogy a medvével ők most szórakoznak, vagy épp meggyilkolták. Az sem egyértelmű, hogy az ürülékkel szennyezett bútorról lelógó gyermek él-e, vagy kegyetlen játék áldozata lett. A The Encounter idilli jelenetet fest elénk, amelyben lány és gólya találkozik. Ez a kép ember és állat kapcsolódásáról szólna, ha nem vennénk észre, hogy a lány két levágott emberi fejen tapos. A The Empress gigantikus macskája alatt emberi csontváz hever, míg a The Healer kép esetében nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a kislány gyógyítja vagy megsebzi a gorillát, amelynek testéről tejszerű folyadék csorog.
Guillermo Lorca alkotásai nagyon pontosan megtervezettek, a festő szinte másodpercre pontosan kiszámítja, hogy képeinek nézője mikor kap majd sokkot. A teátrális kompozíciók az első pillanatban édesdeden elringatják, aztán a véres állattetemek, a halottnak tűnő gyermekek, a füsttel teli égbolt és a vérfagyasztó gyilkolás teljesen átfordítja az észlelését. Lorca így ébreszt rá az élet törékenységére és a végzet közelségére.
A képek intenzíven szólítják meg a befogadót, és arra késztetik, hogy alkossa meg saját narratíváját. A klasszikus tündérmesék világát idézik, de közben arra ösztönöznek, hogy a saját történetünkkel is szembenézzünk, bármennyire sötét is. Rámutatnak a történetmesélés fontosságára; arra, hogy a generációk közötti kapcsolat csak az elbeszéléseken keresztül teremthető meg. Mint ő maga mondja: a festmény mindig a legalapvetőbb emberi érzéseket hívja elő nézőjéből, és ezzel megnyitja a másik felé. Alkotásai olyan alapvető emberi témákat boncolgatnak, mint a hit, a halál, a hagyomány, az identitás, a család vagy éppen az ember és a természet kapcsolata. Időtlen kérdéseket tesz fel, amelyekre mindannyiunknak megvannak a válaszai, ám az ő célja éppen az, hogy a megzavarásunkkal megkérdőjelezze evidenciának hitt igazságainkat.
Ám Guillermo Lorca művészete nem csak ettől válik szexivé. Mesterien nyúl a művészettörténeti hagyományhoz: a nagy korszakok jellegzetességeit úgy sajátítja ki, hogy a végeredmény érzéki és fenséges lesz. A reneszánsz eleganciáját, a barokk pompáját úgy vegyíti egy kis szürrealizmussal, hogy a végeredmény egészen kortárs. Képeit nézve Bosch mennyet és poklot ábrázoló festményei, sőt akár a Gyönyörök kertje is eszünkbe juthat, de Rembrandt vagy Caravaggio hatása is tagadhatatlan. A Lorca-festmények narrativitása és atmoszférája Odd Nerrum svéd alkotó munkáira is emlékeztet. Felfedezője, Simon de Pury szerint Lorca attól lenyűgöző, hogy a művészettörténet különféle elemeit autentikusan és rendkívüli érzékenységgel képes összeolvasztani.
Számomra attól lélegzetelállító ez az oeuvre, hogy a képek a gyarlóságainkra ébresztenek rá. Egy darabig eljátszhatjuk ugyan, hogy cukormázas tündérlányok vagyunk, de a máz alatt bennünk is ott rejtőznek azok a minőségek, amelyektől szabadulni próbálnánk, és amelyeket igyekszünk titkolni. Egyszer azonban minden a felszínre bugyog, és kiderül, hogy valójában mi vagyunk a vérfürdő közepén parádézó kiscsaj.
