Hangos mobilcsörgést kísérő kínos feszengéssel kezdődik az előadás. Hamarosan a színpadi mikrofonnál toporgó nyakkendős férfi – László Csaba – szabadkozni kezd: az anyja hívja, muszáj felvennie, különben megijed, hogy elrabolták az afgánok. A kezdeti derűs oldottság az előadás előrehaladtával egyre fojtogatóbb szorításnak adja át a helyét. Pedig úgy indul, akár egy rockkoncert: a középen gitárt pengető srác – Szász Csaba – mellett az álló mikrofonoknál megjelenik két másik, és történeteket mesél.
„Hazamegyek.” Eleinte nem érezzük a bejelentés súlyát, csak idővel derül ki, mit jelent 30 év elteltével visszamenni egy öreg iskolaépületbe, ami soha nem tudott megtelni fénnyel, ahol minden diák csak egy szám volt a rendszerben, és ismerősebbnek tetszett a mindenhova kiaggatott képeken látott vezető arca a sajátjuknál. Egy rendszerbe, ami elárulta; az ott maradottak közé, akiket tán ő árult el.
Visszaugrunk az időben: a Ceaușescu-korszak utolsó hónapjainak fojtogató légkörébe. Ahol a világot és a családokat az elhallgatás tartja össze, és hiába szeretne, senki nem tud gyerek maradni, a rendszer bedarálja a személyes sorsokat. Bódi Attila regényének szereplői közt akad, aki tudatos döntésként, más öntudatlanul sodródik a lázadás felé.
Nincs mitől félni: „Ez maga a büntetőtábor. Milyen reményt vesznek még el tőled? Itt senkinek nincs jövője, életfogytosok vagyunk.”
A heccként induló plakátragasztás súlya azonban egyre nyomasztóbb, közben pedig bizsergető, ahogyan az ellenállás szállóigéjévé válik a gyermeteg, mégis a rendszer nyomorúságáról árulkodó Nincs pénz fagyira szlogen. A végóráiban egyre szorongatóbbá váló diktatúrában a játékból hamarosan életre menő dráma lesz, ahol „a gyávák a túlélők, ez evolúciós szükségszerűség”.
Barabás Olga színpadi átiratában fokozatosan bomlik ki a regényből ismert történet: bátorságról, cserbenhagyásról és elhallgatásokról. Harminc év telt el, mégis tele vannak kibeszéletlen traumákkal, ráadásul a hőstettek is megkérdőjeleződnek, hiszen ha más nem, aki ott marad fog fizetni érte. A színpadon két szereplő mesél, ám elbeszélésükön keresztül megismerjük társaikat, a szökésnél kivégzett Pétert és az egykori szerelmet, Brigit, akinek sajátos szemszöge az élőben kivetített kameraképeken is megjelenik. Az előadás erőssége a kiválóan színpadra alkalmazott regény erején túl a színészek játéka.
László Csaba megejtően tétova egykori KISZ-titkára akarattalanul került az események fősodrába, és külföldön újraépített életében is inkább eltemeti a vele történteket, a határ átlépése évtizedek elteltével is komoly megrázkódtatás számára. Átélhetően, érzékeny pontossággal idézi fel a múltat, szinte látjuk magunk előtt a pincében időző fiatalokat, az ügyetlen srácot, aki inkább venne fagylaltot, ám hogy a menők közé tartozzon, cigire és savanyú sörre költi a zsebpénzét.
Sebestyén Aba Áronja izzóbb, szenvedélyesebb, bár igazságkeresésében néha kimondottan tanácstalan, sutaságát magabiztos kiállással leplezi, amit képviselőként a politika hátsó szobáiban szedett fel. Cári Tibor zenéje – Szász Csaba előadásában – helyenként feszültséget keltő aláfestésként csavar egyet a történet fájdalmas szorításán, máskor pedig meghatóan szép imádságként simul érzékenyen a prózai szövetbe. A rockkoncert lüktetése jót tesz a történet road movie-t idéző sodrásának, a kivetítőkön felvillanó arcok, grafikus elemek pedig megtörik az előadás statikusságát, bár meggyőződésem, hogy a szöveg, a zene és a színészi játék ereje enélkül is magával ragadó produkciót hozna létre.
Sebestyén Aba rendezőként és a marosvásárhelyi Yorick Stúdió alapítójaként többször bizonyította, hogy fogékony a történelmi traumáink feldolgozását szorgalmazó anyagokra, sőt leginkább maga „rendeli meg” az ehhez hasonló történetek drámává írását. A Lázadni veletek akartam című regény évekkel ezelőtt meghatározó olvasmányélményem volt, a Yorick előadása pedig bebizonyította: színpadon is remekül működik az emlékezés által megidézett egykori történet. Bár olyan ez, mint minden emlékezés: tele tévedésekkel, amelyekre meg mernénk esküdni. Ha csak arról van szó, hogy volt-e azon a rakott krumplin sajt, akkor tétje sincs, ám valószínűleg éppen így írjuk át a saját múltunkat, egy kicsit felmentve magunkat tetteink felelőssége és következményei alól. Magunk is csak azt kérdezzük, amit a 30 év után hazatérő: „Hát itt semmi nem változik?”
Nyitókép: Brassói Magyar Színházfesztivál/Nemes M. Nándor/Sólyom Ernő
