Borús, őszi reggel indulunk Budapestről Szegedi Katalinhoz látogatóba. Ahogy a kocsiablakban végigsuhan az autópálya szürkesége, gondolataim egy aranyhajú kisfiú képét hívják elő, arcán legördülő könnycseppel: Lala sír egy gyönyörű könyvoldalon, amit tizenévvel ezelőtt vettem a kezembe. Szabó Magda meseregényének Szegedi Katalin által megrajzolt kiadásában találkoztam először a grafikus-illusztrátor munkásságával, és azóta sem tudtam – nem is szeretnék – szabadulni az általa megteremtett, különleges szépség igézetéből.

A hatalmas udvar, ahova megérkezünk, elvarázsolt erdőként fogad bennünket. Fenséges diófák, fenyők, gyümölcsös és nyírek rejtik a műtermet. Kitárul az ajtó, és egy egészen más dimenzióba csöppenünk: ezer szín elevenedik meg egymással harmóniában, a falakat képek borítják, ecsetek, ceruzák, festékhengerek hevernek mindenhol, nyomatok sorakoznak szebbnél szebb dobozokban, a könyvespolc a mennyezetig ér, bábok köszönnek ránk, aranyszőrű kutya heveredik a lábunkhoz. Amint leülünk beszélgetni, előbb egy bátortalan, majd egyre inkább elmosolyodó napsugár kukucskál be az ablakon. A falakra kirakósként felragasztott és az asztalon szétterülő vázlatok, háttértervek, készülő munkák felől érdeklődöm.

– Jó időszakban érkeztetek, mivel épp három párhuzamos projekten dolgozom. Illetve úgy adódott, hogy elkezdtem három könyvön dolgozni, és naivan azt hittem, hogy egyszerre menni fog. De egyáltalán nem. (Nevet.)

A háromból egy korábban elkészült, a Pagony kiadó gondozásában már meg is jelent, ma kapom meg a nyomdából. Ez mindig nagyon izgalmas! A címe Kéményseprő Kelemen, Marék Veronika legelső meséje, amit húszéves korában írt, de eddig még sohasem jelent meg. A történet egy kéményseprőről szól, aki megmenti a várost egy vihartól, és közben szerelembe esik egy kékruhás lánnyal, aki felveszi a sapkáját a földről. Ezzel készültem el elsőként, és haladékot kértem a Csimota kiadótól, amely a második könyvet gondozza.

A Tolerancia-sorozatukban előkészülő, Paulik Móni által írt Szabad a nem nagyon fontos témát feszeget, mégpedig a gyerekek azon jogát, hogy a kéretlen érintést elutasíthassák, érkezzen az akár rokontól, baráttól vagy idegentől. Ezen a könyvön azért szeretek dolgozni, mert a szöveg megengedi, hogy humorral közelítsek az illusztrációkhoz. Ezt körülbelül egy hónap múlva veszem elő újra, és ekkor fejezem be. Jelen pillanatban ugyanis annyira elmélyedtem a harmadik munkában, hogy minden egyébről megfeledkeztem.

Ahogy körbenézek a műteremben, engem is rögtön beszippant a készülő könyv világa. Az ablakon beáradó, meleg őszi napfény lángoló korona gyűrűjébe vonja az asztalon megfestett fiatal leányarcot. A falra ragasztott képeken megelevenedik az egyedüllét kéklő melankóliája, és a minket körülvevő füvek és fák sziluettjében én is otthon érzem magam.

– Erre a könyvre húsz éve várok – folytatja. – Elmesélem a történetét: amikor még nagyon fiatal voltam, és csak ábrándoztam arról, hogy egyszer illusztrátor leszek, olvastam egy interjút egy nagyon szimpatikus fiatal lányról, aki akkor pontosan egyidős volt velem… Ez még most is így van (nevetünk), és akit rögtön a szívembe zártam, mert annyira szépeket mesélt az éppen születendő könyvéről. Azt is elmondta, hogy mesekutató szeretne lenni, és innen már nem titok, hogy Boldizsár Ildikóról van szó. Már a könyv címét nagyon megszerettem: Amália álmai – Mesék a világ legszomorúbb boszorkányáról, és azóta ábrándoztam róla, hogy milyen jó lenne ezt megrajzolni!

Aztán mindkettőnk álma megvalósult, ő mesekutató lett, én meg illusztrátor, és egyszer csak, több évvel ezelőtt, egy nagyon sűrű időszakban felhívott a Móra Kiadó, én pedig az esélytelenek nyugalmával válaszoltam, hogy nagyon sok munkám van, nem tudok semmit elvállalni, hacsak nem Boldizsár Ildikó Amáliájáról van szó. Néma csönd a vonal túlsó végén, aztán meg: Honnan tudtad? És akkor én már olyan régóta ábrándoztam erről a könyvről, hogy egy éjjel meg is álmodtam a borítóját: Amáliának, mint Boldizsár Ildikónak, szép nagy, kusza vörös hajkoronája van, és kígyók-békák tanyáznak benne. Reggelre kelve el is hessegettem ezt a képet, mert azért talán mégiscsak túlzás egy gyerekkönyv borítójára, egészen addig, amíg be nem értem a kiadóba, ahol megkaptam végre a kéziratot, és ez állt az első oldalon: „Mert szép volt Amália lány korában, a boszorkányok között ő volt a legszebb! Ha sűrű, tűzvörös haját cibálta a szél, olyan volt, mint a vihartépte fa, […] Békák ugrabugráltak szoknyája körül, bogarak bújtak meg ruhája fodrain, s a legszebb kígyók ékesítették nyakát minden boszorkányszombaton.”

Ebből végül megszületett egy Boszorkányos mesék című válogatás Ildikó két kötetéből, az Amália álmai és A Fekete Világkerülő Ember meséi könyvekből. Nagyon szerettem ezt a könyvet is, de mégsem az eredeti Amália álmai volt, és mostanra jutottunk el végre oda, hogy a Magvető Kiadó ezt újra kiadja. Az első kiadást Szalma János tervezte és illusztrálta, most pedig én dolgozom rajta. És tényleg annyira csodálatos, azt hiszem, hogy ez lesz életem könyve! 

– Mik a kihívásai egy ilyen érzelmileg telített munkának? Hogyan fogtál hozzá a rajzoláshoz, és technikailag miben különböznek ezek a képek a korábbi Amáliától?

– Valóban nehéz ugyanazt a mesét még egyszer illusztrálni, egy teljesen másik nyelven megszólaltatni. De átalakult azóta a grafikai stílusom is. Most például rengeteg növényi motívumot használok. Amália egy nagyon természetközeli lény, ezért választottam ezt a látványvilágot. Előbb különböző lenyomatokat festek, és később, amikor olvasom a mesét, a történetet már belelátom valamelyik alapba, úgy festem rá akrilfestékkel a figurákat és a jelenetet. (Előttünk az asztal valóban színes, a festéktől felkunkorodó, szirmok és levelek árnyképét tükröző papírlapokkal van beborítva, és mellettünk a földön egy láda egészen különleges formájú és méretű szárított levelekkel, virágokkal és termésekkel van tele.) De igyekszik az ember minden könyv esetében valamilyen más stílusban dolgozni.

– Korábbi munkáidban gyakran megfigyelhető a kollázstechnika, láttunk már különböző papírokat, leveleket, fényképeket, textíliákat, fűszernövényeket, zöldségeket, ételeket is a könyveidben. Ez számomra olyan lenyűgöző, hogy nem digitális technikával akartad ezeket a hatásokat megoldani, hanem részletekbe menő gondoskodással és odaadással fordultál a képekhez. A valódit, a valóságot vitted bele.

– Régebbi munkáimba valóban sok tárgyi elemet beépítettem. A Kocsonyakirályfihoz például direkt úgy ültettem a zöldségeket a kertben, hogy amikor odajutok az illusztrálás folyamatában, akkor legyen mini cukkini és kicsi dughagyma meg kelbimbó, amit felhasználhatok. Amikor ezen a könyvön dolgoztam, és a férjem benyitott a szobába, meg is állapította:

„Hú, látszik, hogy ezt te nagyon élvezed csinálni!”

Konkrétan játszottam ezekkel a kis dolgokkal. Egy-két éve aztán elhagytam ezt technikát, mert letisztultabb világra vágytam. Ennek első terméke a Hófehérke, ami ugyancsak nagyon friss megjelenés. Itt is akrilfestékkel dolgoztam, a figurákat kivágtam és lenyomatokat készítettem róluk, ezzel nagyon szép felület jött létre a papíron.

A Kéményseprő Kelemen illusztrációival a hatvanas évekbe kalauzoltam vissza a majdani olvasókat, mert a szerző fiatalkorát szerettem volna megidézni. A Szabad a nem esetében pedig egészen laza, friss stílust választottam, ugye említettem a humort. Ehhez papírmontázst használok, ceruzarajzokkal kiegészítve. (Az ehhez készülő képek sok-sok vidám napsárgáról tanúskodnak.)

– Négy olyan könyved van, amit nemcsak illusztráltál, hanem te magad is írtad. Ilyenkor a szöveg születik meg először vagy egy elképzelt képi világból indul el benned a történet?

– Alapvetően a szöveg a kiindulópont számomra, de aztán folyamatosan alakítja egymást a kettő. Nagyon szeretem ezt a munkafolyamatot, mert mindig tovább lehet gördíteni egyiket a másik után. Amikor pedig más szerzők meséit illusztrálom, olyankor kizárólag a műre koncentrálok. Ha jól van megírva a történet, akkor az egyszerűen vezeti a kezemet. Vannak illusztrátorok, akik kimondottan szeretnek konzultálni az íróval, de én ennek gyökeres ellentéte vagyok, nem tudok verbális instrukciókat követni, mert összezavarnak. Ha békén hagynak a szöveggel, megfelelően rá tudok hangolódni, olyankor mindig ösztönösen tudom, mit kell csinálnom. Ilyenkor általában az is a visszajelzés:

„Nahát, az álmaimat festetted meg!”

Ágoston Szász Katalin

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/6. számában olvasható.

Fotók: Bach Máté