Míg a Régimódi történet központjában a debreceni szerző édesanyjának családja állt, addig Az ajtó különös házvezetőnője, Emerenc alakja révén ezúttal egy fogadott anya történetét ismerjük meg. A budai villában lakó írónő és Emerenc lépésről lépésre kibontakozó barátságának hátterében valódi rejtélyként jelenik meg az ajtó, amely nem csak a házvezetőnő lakását választja el a kívülállóktól, de számtalan dolgot elzár és eltakar: zajt, hangot, tárgyakat, titkot, fájdalmat.
Naszlady Éva Az ajtóról:
?Emerenc és az írónő úgy egészítik ki egymást, mint két félgömb. Ahol véget ér az egyik személyisége, ott kezdődik a másiké. Amit az egyik megvalósított az életében, a másik épp azt nyomta el magában. Erős véleménnyel vannak a másik olyan tulajdonságairól, amelyekkel maguk nem rendelkeznek, mégis irigyen vágynak birtokolni azokat. Két nagy formátumú nő. Mindketten a saját világuk királynői. Mindkettő csúcsteljesítményt nyújt, a környezete tiszteli, elismeri. Trónok harca. És mindemellett egymás tükörképei is. Találkozásuk alkalmat ad arra, hogy mindegyikük elgondolkozzon a maga határain, elakadásain, hibáin, korlátain. Kettejük harca és ?barátsága? persze nekünk is alkalmat és gondolkodni valót ad magunkkal kapcsolatban.
Nem szándékom leszűkíteni a történetet a hatvanas évek szenvedéseire. A szenvedés az szenvedés. Sosem kellemes és nem jön jókor. Ugyanakkor mégsem véletlenül éri az embert. Ott kap jelzést, hogy miben rugalmatlan, miben feszül ellene a folyamatos áramlásnak. Ahol ragaszkodásba, merev elképzelésekbe ütközik az élet árama bennünk, ott szenvedést érzékelünk. A szenvedés nagy tanítómester. Ahogy Emerenc mondja: megokosít, aztán a végén az ember annyira okos lesz, hogy azt kívánja, bárcsak buta lehetne megint.?
Kubik Anna a Régimódi történet Rickl Máriája után most újabb karakteres Szabó Magda-hős, Emerenc szerepében mutatkozik be a közönség előtt.
?Csoda és titok Emerenc. Ismerek ilyen embert, aki csupa tüske kívül, és közben a világ legszerethetőbb lénye. Emerenc is cipeli a páncélját, és abban találja meg élete értelmét, hogy másokat kiszolgál. Mindezt furcsa pokróc modorral teszi, mert védi magát és az érzelmeit. Azt vallja, hogy addig kell élni, amíg az embernek érdemes célja, feladata van. Egy bíborfolyó az élete és ezt a sok, csordogáló szenvedést próbálja valahogy mederben tartani. Aztán nagyon nehezen, évtizedek múltával mégis a bizalmába fogad valakit, az írónőt, akiről úgy gondolja, hogy talán örököse lehet az életének, gondolatainak, történeteinek, hisz elmesél neki mindent, amit másoknak nem, és újra csalódnia kell. Ezt nem lehet túlélni. Van köztünk rokonság. Nekem is sok történetem van, és ha nem is vettem magamra ilyen hatalmas páncélt, azért néha én is úgy érzem, hogy elfogytak a könnyek belőlem. Van mögöttem egy olyan élet, ami ugyan tele volt hatalmas amplitúdójú érzelmekkel, elképesztő dolgok történtek velem, akár a szakmai életemet nézem, akár a magánéletemet, de tudom, hogy milyen az, amikor valaki mást mutat már, mint ami benne van. Ilyen módon én is viselem ezt a páncélt.?
Fotó: Máthé András
