Egy művész életében meghatározók a fiatal évek, fontosak az első tapasztalatok. Mindig tudtad, hogy a művészet a te utad?
Különböző művészeti ágak érdekeltek, és úgy általában a kreativitás, ami ráadásul fiatalkoromban nem is feltétlenül a művészetet jelentette. Érdekelt a tudomány is. A teremtés, a kísérletezés, tehát az alkotás. Ami akár lehetett volna a szakácsművészet is. Később már tudatosabban érdeklődtem a művészetek iránt, de nagyon bizonytalan voltam abban, hogy lehetek-e művész, hisz ahhoz tehetség is kell, és én akkor nem éreztem magamat tehetségesnek. Leginkább a versírás és a színművészet érdekelt, de ott motoszkált a fejemben a kérdés, hogy lesz-e belőlem profi színész, mert azt nem hittem, hogy kizárólag írásból meg tudnék élni.
Újvidéken akkor még nem volt sok művészeti középiskola, többek között ezért esett a választásom a szerb nyelvű közgazdasági technikumra. Amikor Újvidéken megkezdődött a színészképzés, már férjnél voltam, és gyermekem is született, sőt banktisztviselőként is dolgoztam két évet, de 22 évesen a színművészeti középiskolára is jelentkeztem, és ugyanabban az évben vettek fel az Újvidéki Rádió Színészegyüttesébe.
Akkor talán ez is befolyásolt abban, hogy később a hangod legyen a fő kifejezési eszközöd, nem?
Számomra már rutinmunkának számított a rádiózás, hiszen 11 éves korom óta rádiószínész voltam. Gyerekszínészként kerültem a rádióba, tehát jóformán belenőttem a színészetbe. Érdekes időszak volt, mert 1953-ban minden műsor élőben ment, és olyan gyerekeket toboroztak, akik jól tudnak lapról olvasni, jó a kiejtésük. Így kerültem én is oda, ahogy Vajda Tibor is, aki később rendező lett. És ez hasznos volt számomra, hisz megismertem a hangomat, megtanultam bánni a mikrofonnal, megismertem a lehetőségeimet, és ezeket a tapasztalataimat aztán természetesen a hangköltészetemben is hasznosítottam.
Mikor jött képbe a performanszművészet?
Egy idő után gátolt a rádió, mivel színészként korlátozva vagy a hangodra, ami egy színész számára kevés. Ekkor találtam ki magamnak a performanszokat: annak érdekében, hogy ne érezzem magam test és láb nélküli színésznek. Megteremtettem magamnak a saját pódiumomat, és az ekkori tevékenységembe már a hangköltészetet és a mozgást is belevittem.
A performanszművészetben nagy hangsúlyt kap az improvizáció. Te hogyan építetted fel az előadói estjeidet?
Volt egy forgatókönyvem: tudtam, mit fogok előadni és nagyjából hogyan, de nem próbáltam őket úgy le, mint a színházi darabokat szokás. Az előadási mód változott: sok volt benne az improvizáció. A mozdulatok, az érzelmi rész. A performanszok alakulását a pillanatnyi hangulatomra, a környezetre bíztam. Mindig felmértem a aktuális teret, ahol előadtam: azt, hogy hol ülnek a nézők és hogy milyenek a fényviszonyok – ez is befolyásolta az előadásokat. Az első áttörést 1970 januárjában a belgrádi Atelje 212 Színház hozta. Ez annyira jelentős volt, hogy attól kezdve sorra érkeztek a felkérések, meghívások Jugoszlávia-szerte. Szerb nyelven játszottam, de mindig volt egy magyar blokk: főleg a misztikus, rituális részek hangzottak el magyar nyelven, amelyekhez különleges sámánjelmez is társult.
A sámánok olyanok, mint a költők – írod több helyen. A költő megfogalmazza és, ha személyesen adja elő, meg is szólaltatja az érzelmeket. Mint egy sámán. És a sámánnak is fontos, hogy legyen „közönsége”.
Mindkettő csak közvetítő. A költő számára a közönség a fontos. Akár élőben adja elő, akár nyomtatásban közli a verseit. Nem írhat az ember a fióknak: kell a visszacsatolás. És bizony én nem sok erőt adó, támogató kritikát kaptam akkoriban. Dőlt a fejbe vágó, negatív kritika, nemegyszer a személyemet is sértően. Ez pedig kiprovokálta belőlem a dacot, a fellépési vágyat, hogy igenis tudom: fontos, amit írok, és nem csak nekem. Úgy éreztem, igenis így kell írni. Vagy húsz évig csak rosszat kaptam. Más már régen feladta volna, de én hittem magamnak, és abban, amit közvetítek, mert úgy éreztem, őszinte – magamról vallok, ráadásul nőként vallok magamról, ami akkoriban tabu volt. Éreztem, hogy igazat mondok, ami felkavaró lehet, de ez van. Még az 1980-as években is elrettentő példaként tanították a verseimet magyarországi egyetemeken.
Magyarországon akkor még nem is nagyon publikálhattak vajdasági írók, költők?
Nem igazán, de folyóiratok és könyvek is eljutottak oda, persze főleg illegálisan vagy mondjuk a könyvhéten, a Forum Kiadó standjánál, ahol kettesével vásárolták Bori Imre és az én könyveimet. A performanszaimat szobaszínházakban adtam elő. Engem tehát néztek és olvastak, de az első kötetem Magyarországon csak 1989-ben, a rendszerváltás táján, a Magvető Kiadónál jelent meg. Akkor már szerbre is elkezdték fordítani a könyveimet, és jól fogadták őket. Igazán különleges azonban a verseim előadásának formája miatt voltam számukra. Ez nagy valami volt, hisz egy költőnőnek akkoriban illemtudónak kellett lennie, és szerényen viselkedni a férfiak világában. Én pedig éppen nem így tettem.
Külföldre is a hangköltészeteddel törtél be?
A nemzetközi sikert a hang- és vizuális költészetem hozta meg, sajnos azonban a nyolcvanas évek közepétől, amikor éppen beindult volna a nemzetközi karrierem, jött az embargó. A jugoszláv útlevél ekkor már nem azt a szabadságot jelentette, mint előtte. Az nagyon nehéz korszak volt számomra. Úgy éreztem, elfogyott körülöttem a levegő, nincs értelme Újvidéken maradnom. Akkor Jugoszláviában már igencsak érződött a háború előszele, puskaporos volt a levegő. A világ semmi másról nem szólt, csak a gyűlöletről, és kitört a háború. Fölöslegesnek éreztem magam az Újvidéki Színházban, és az is voltam, ezért nyugdíjba mentem. 1992-ben Magyarországra költöztem a fiamhoz, és új életet kezdtem.
Előtte is volt benned vágy, hogy külföldre költözz?
Soha nem kívánkoztam külföldre. Soha. Nekem az a Jugoszlávia volt a jó, amiben a nyolcvanas évekig éltem. És sokan voltunk ezzel így, hisz nagyon pezsgő, kreatív korszellemben éltünk. Ami aztán hirtelen megszűnt. Alkotótársaim egy része nacionalista lett, velük nem is tartom a kapcsolatot, a többiekkel viszont a mai napig igen. Belőlünk nem tűnt el az a régi szellemiség, csak megöregedtünk. A magyarországiak nehezen értik meg, hogyan lehetünk mi jugoszláv érzelműek, ezért számít különlegességnek számukra a vajdasági irodalom. Mi nem váltottunk stílust: hűek maradtunk magunkhoz akkor is, ha az ára sok küzdés volt. De engem ez tart életben, ez a lételemem.
Főleg szólóelőadásokat, performanszokat készítettél, de neves rendezőkkel, zeneszerzőkkel, például Boris Kovačcsal is dolgoztál.
A Borisszal végigcsinált munkafolyamatra nagyon szívesen emlékszem vissza. Régi álmom volt megcsinálni Beckett Ó, azok a régi szép napok című szövegét. Már Jancsónak is ajánlottam, hogy csináljuk meg, aki beleegyezett, de akkor jött Tolnai Ottó Bayer Aszpirinje, így vele végül elmaradt, viszont Borisszal 1990-ben, az Újvidéki Színház kistermében megcsináltuk. Szilágyi Nándor volt a néma partnerem: a hallgatag szereplő, aki csak éreztette a jelenlétét. Boris szerezte a darab zenéjét, s mivel már nagyon érződött, hogy hamarosan kitör a háború, változtattunk a címén: Az utolsó opera címet kapta. Zenei performansz volt énekbeszéddel, operaénekléssel, mozgással. 1991-ben éppen Mostarban játszottuk, amikor Vukovárban bomba robbant, Splitben zászlót gyújtogattak. Alig tudtunk visszajutni Újvidékre.
Meg kell említenem Szkárosi Endre nevét is, aki tíz évvel fiatalabb volt nálam, és az 1980-as években, amikor átjártam Magyarországra, már felmerült a neve, ha hangköltészetről volt szó. Elkezdtünk együtt dolgozni, egyre gyakrabban léptünk fel együtt, aztán megalapítottuk a Spiritusz Noister zenei performanszcsoportot. Mellettünk még egy állandó tagja volt, Sőrés Zsolt. Időnként összeálltunk, és csináltunk valami őrültséget. Visszaugrom még egy nagyot: Vujica Rešin Tucić nevét említeném, akivel őrületes hangköltői esteket csináltunk Újvidéken, Belgrádban és Zágrábban. Vujica előadásmódja valami fantasztikus volt!
Szívesen megnéznék egy ilyen estet most, 2022-ben is. Érdekes lenne látni a mai fiatalok reakcióit.
Szerintem a régi performanszok közül valamelyiket érdekes lenne újra előadni. Hiszen bár az ember megöregszik, ugyanolyan kifejező és hatásos tud lenni, sőt talán még inkább, hisz már nincs veszítenivalója. Neki már mindegy: nem foglalkozik azzal, ki mit gondol róla. Fiatalon én is szívesen néztem az idősebb színészeket a hangköltészeti fesztiválokon. Lenyűgöztek, amikor láttam, hogy merik vállalni az öregségüket, a csúnyaságukat, és ugyanolyan elementárisak tudnak lenni, mint egy fiatal. Én még láttam a nagyokat élőben, és csodáltam őket. A beatnemzedék egyik utolsó tagját, Allen Ginsberget például. Vagy együtt léptem fel Lawrence Ferlinghettivel. Szóval azt hiszem, a mai fiatalok is tudnak így nézni az idősebb művészekre, hisz aki egész életében autentikus volt, az idős korában is az marad.
Sok helyen nyilatkozod, hogy nem szereted, amikor a feministák a zászlajukra tűznek. Miért?
Nem szeretem a címkéket. A feminizmus sok mindenben elérte a célját. Ma a női szerzők publikálhatnak, és azt írnak, amit akarnak, úgy, ahogyan akarják. Nincs meghatározva, mi illendő, mi nem. Rengeteg a női író, költő, főleg Nyugaton. A díjazásra vonatkozóan picit még sántít ez a dolog, de már haladtunk. A másik pedig az, hogy már nem negatív, ha valaki szép. Én soha nem tettem oda a fotómat a könyveim borítójára. Így is sokszor megkaptam, hogy valamit azért érek el, mert szép vagyok. Szóval a feminizmus e téren elérte célját. A feministák társadalmi szereplése azonban még mindig igen gyér. Nincsenek jelen a társadalmi döntéshozatalban, főleg Magyarországon, ami e téren elég elmaradott a Nyugathoz képest. Nagyon érződik a patriarchális társadalom hatása.
Imádom az erotikus verseidet. Szerinted 2022 irodalmában mennyire van jelen az erotika?
Jó kérdés. Azt hiszem, hogy eltűnt. A művészetben már csak a testiség van jelen. Nincs erotika. Sőt igazából már a testiségnek sincs kultusza. Aszexuális lett a társadalom, s a művészet erotikus oldala ki lett herélve. Sajnos.
Készül az Élhetek az arcodon? című könyved második része. Hogyan haladsz az írással?
Az élet úgy hozta, hogy a hosszabb hangvételű írásnak nem kedvez az életvitelem. Valamiért állandóan költözöm, csomagolok, helyet változtatok. Nem én akarok költözködni, az élet hozza így. Azt az épületet, amelyben a pesti lakásom van, le fogják bontani, és újat építenek a helyére, ezért most ki kell költöznöm. Tehát megint csomagolok, pedig még a régi költözéseimre se tettem pontot. Sok minden áll bőröndökben, dobozokban.
Hát így nem lehet egy regény szálait összeszedni. Ráadásul olyan bonyolult szerkezetet találtam ki a folytatáshoz, hogy most itt állok egy 75 százalékban kész kézirattal, és a maradék borzasztóan nehezen adja meg magát. Kellene egy hónap nyugalom, amikor csak ezzel foglalkozom, de egyszerűen nincs. Megpróbáltam kiszakítani magamnak egy hónapot: eldöntöttem, hogy elmegyek Hvar szigetére, a házamba, és ott írok – erre jött ez a költözés. Szóval még élnem kell egy ideig, hogy ezt befejezzem. A másik dolog, amire most koncentrálnom kell, az a hatalmas retrospektív kiállításom, ami Münchenben, a Haus Der Kunstban lesz 2023 márciusában. Ez is óriási munka.
Hol fogod ünnepelni a nyolcvanadik születésnapodat?
Én magam nem ünnepelnék, de a barátaim Budapesten a Kassák Múzeummal együtt alkalmi kiállítást szerveztek, ami október 26-án lesz, így aztán mégis ünnepelek. Valójában szeretem az ünnepeket, hisz olyankor az ember egy pillanatra megáll. Kellenek az ünnepek, még ha olyankor idegenül is érzi magát bennük az ember. A mindennapos robotban jó megállni néha. Megtorpanni. Mert olyankor egy kicsit megáll az idő. Egy halálesetnél is megtorpanunk, elgondolkozunk, megemlékezünk. Számomra az évszakok váltakozása is ünnep, akárcsak a Föld és a víz napja, különösen az utóbbi. Nagyon kötődöm a vízhez, ami az írásaimban is megjelenik. Hát most a születésnapomon is megállok, hogy rádöbbenjek: Úristen, megéltem nyolcvan évet!
Isten éltessen, Kati, s kívánom, hogy mielőbb kiszakíts magadnak egy hónapnyi „tengeridőt”!
Nyitókép: Ladik Katalin költő, performer, színésznő. A szerző felvétele.
Szerda Zsófia
