Hetvenöt évesen, Forint nevű kutyájával ment végig a Kéktúrán

A tavalyi év egyik szívmelengető híre volt, hogy egy Vas vármegyei apró faluban, Kercaszomoron élő bácsi kiskutyájával, Forinttal útnak indult, hogy végigjárja hazánk leghosszabb jelzett túraútvonalát, a Hollókőtől a Kőszegi-hegység legmagasabb pontjáig, Írottkőig húzódó Országos Kéktúrát. Soós Ferenc 1173 kilométeres vállalása egy elvesztett telefon miatt lett közismert, attól kezdve sok túrázó igyekezett informálni egy-egy fotóval a magáról hírt adni nem tudó férfi családját. Kíváncsiak voltunk, ki az az ember, aki 75 évesen elindul egy tíz hétig tartó hegyi túrára, és mi indította útnak.

Elgondolkodom, 75. születésnapjára mit is álmodhat magának az az ember, akit öt gyermekkel, tizenegy unokával, picike dédunokával is megáldott már a sors? Talán egy kellemes délutáni szunyókálást, üldögélést a diófa hűvösében, miközben az őrségi kis ház kertjében összegyűlik a népes család? Soós Ferenc egészen másfélét álmodott, és ez alkalomból élete nagy kalandjára indult, nem az elsőre és talán nem is az utolsóra.

Szereti emlékezetessé tenni a születésnapjait, mondja Soós Ferenc, amikor leülünk a kis budai kávézóban. A hetvenediken például nevezett egy nyolc kilométeres terepfutó versenyre, a hetvennegyedikre meg azt találta ki, hogy 65 év után először visszalátogat az Alföldre, Elekre, ahol élete első gyönyörű kilenc évét töltötte. Volt meglepetés, amikor sok kérdezősködés után betért gyermekkori barátja kocsmájába, és bemutatkozott a mit sem sejtő tulajdonosnak.

De azzal talán még önmagát is meglepte, ami ezután következett. Közös (74.) születésnapjukat ünnepelték az unokatestvérével, Jutkával, aki arról faggatta, hogy ezek után mit fog kitalálni a 75.-re. Ekkor szaladt ki Feri bácsi száján, hogy „egy menetben végigmegyek a kéktúrán”.

– A családunkban az a szabály, hogy amit kimondunk, annak úgy kell lenni, nincs visszaút – mondja nevetve. – De azt gondolni, hogy ez ennyire egyszerű: kimondom és megcsinálom, erős tévedés. Jellemző az életemre, hogy ha valamit elhatározok, biztos, hogy minden elkezd ellene dolgozni. Nem tudom, miért, talán, hogy letörje a kevélységemet és az elbizakodottságomat – töpreng el kissé megindultan.

Ezúttal sem volt másképp. Hazaért az unokatestvérétől, és másnap az ágyból alig bírt kiszállni, olyan fájdalmat érzett a lábában. A diagnózis: köszvény.

– Elolvastam róla mindent, amit tudtam. Változtattam az étkezésemen, több folyadékot ittam, főleg gyógyteákat, amik egyébként a kéktúrán is sokat segítettek. Szerencsére tudom már, milyen növényekből kell teát főznöm, ha valami bajom van. Közben elkezdtük a felkészülést is a kiskutyámmal. Heti háromszor-négyszer gyalogoltunk. Volt olyan hét, hogy száz kilométert is sétáltunk. Jól volt a lábam, egészen az indulásig. Akkor megint annyira fájt, hogy edzeni is csak kerékpárral bírtam. De elindultam, mert azt gondoltam, a hegyek majd meggyógyítanak. De azért fájt közben is – tűnődik el –, végig fájt valami. Ha egy ilyen öreg csont, mint én, napi húsz-harminc, néha negyven kilométereket gyalogol, ezen nem kell csodálkozni.

Én mégis csodálkozom, mert lelkes alkalmi túrázóként, hegyi terepen, húsz kilométer gyaloglás után ritkán vágyom arra, hogy másnap újra elinduljak, menjek harminc-negyven kilométert, aztán következő reggel megint, és így tovább, pihenés nélkül, két hónapon át, esőben, szélben, tűző napsütésben, minden áldott nap. Honnan az erő és a kitartás ehhez?

– A gyors regenerálódásnak az az egyik titka, hogy edzett legyen az ember. Aki évente kétszer-háromszor elmegy, és ilyen hosszú túrákat csinál, az alig tud másnap fölkelni, de én edzésben voltam – magyarázza Feri bácsi.

Ahogy mesélni kezd, az az érzésem támad, mindig is edzésben volt. Izgága gyerekként sokat csavargott, pecázott, úszott a tiltott bányatavakban a pajtásaival. Mikor a család az akkori Sztálinvárosba, Dunaújvárosba költözött, hét évig kajakozott, és ekkoriban kezdett el rendszeresen futni. Már javában edzett az úttörő négytusára, amikor egy betegség szövődményeként szívizomgyulladást kapott, amely ízületi érzékenységet is hozott magával. 15 évesen cipónyira dagadt a térde, menni is alig bírt. A mozgástól azonnal eltiltották, amit csak egy darabig élt meg tragédiaként, majd inkább egyszerűen figyelmen kívül hagyott. Végül egy lelkiismeretes sportorvos vizsgálta meg, aki kijelentette, hogy ha rendszeresen sportol, akkor nem lesz többé baja a szívével. A fiatal Soós Ferenc inkább neki hitt, és igaza lett. De hogy vezetett mindez egy életformához és végül 75 évesen a kéktúra végigjárásához? Jól sejtik, nő van a dologban, nem is akármilyen.

A példakép

Soós Ferenc első szakmája esztergályos, ahogy mondja, már akkor kezdett nyüzsögni. Jó szervezőként sportfelelős lett az építőipari vállalatnál, majd műszaki oktatói képzésre járt a műszaki főiskolára, és szakmunkástanulók kollégiumi nevelőjeként dolgozott tizennégy évig. Akkoriban minden középiskolában kötelező volt túraszakosztályt működtetni, ez volt az ODK (Országjáró Diákok Köre), ahol rendszeresen szervezett kirándulásokat. A gyerekekkel együtt fedezte fel a közeli hegyeket. Bodajkon, egy tájfutást népszerűsítő versenyen tetszett meg neki ez a sport. Páhy Tibor, a Videoton legendás edzője biztatta, alakítson szakosztályt Dunaújvárosban. A Tájfutó Szövetségtől kapott segédanyagokat, és egy leckével mindig a gyerekek előtt járt. Tájfutásban minden edző fut, így tett Ferenc is, és fiai is sportolni kezdtek. Fecó fia országos bajnokságig vitte. A Dunaújvárosi Papír SK edzőjeként ismerte meg az élő legendaként emlegetett Monspart Saroltát, aki akkor a magyar tájfutó-válogatott szövetségi kapitánya volt.

– A versenyeken közelről láthattam, milyen céltudatosan dolgozik. Elképesztő kisugárzása volt, amihez nyúlt, az elkezdett működni. A maratont is miatta futottam le. A nevezési lapon – a nagy beszélgetés közben – a féltáv helyett teljes távot jelöltem be szórakozottságomban. Mindegy, gondoltam, a felénél kiszállok; az erőmet is úgy osztottam be. A pechem az volt, hogy Saci ott állt és lelkesen kiabált, integetett, hogy „hajrá, Feri, csak így tovább!”. Hát így nem lehetett kiszállni. Lefutottam, alig éltem a végére, de megcsináltam. Saci sokunk életére komoly hatást gyakorolt.

Ezért sem véletlen, hogy Ferenc Monspart Sarolta halálának második évfordulóján, 2023. április 24-én vágott bele a nagy kalandba, amit a példakép emlékének ajánlott.

– MoSa neve garancia volt arra is, hogy biztosan végigmenjek – mondja.

A nagy kutyasétáltatás

Ferenc maga nevezte el ilyen vicces-könnyeden vállalását a közösségi oldalon, ahová nem sokkal indulása előtt regisztrált, mondván, így minden érte aggódót egyszerre értesíthet hogylétéről az út során, amely – szokás szerint – nem indult simán. Az volt a terve, a hátán visz mindent. Hálózsák, esőkabát, váltás ruha, gázfőző, sportkrém; cirka húsz kiló. A második napon eldőlt, hogy ez nem fog menni.

– Pedig első nap még szinte fölszaladtam a Nagy-Milicre. Úgy éreztem, hogy valaki emeli a hátizsákomat. Csak mentem, és három óra alatt fönt voltam. Olyan gyönyörű volt a Zemplén, ahol még sosem jártam, annyit gyönyörködtem, hogy végül eltévedtem, mentem még harminc kilométert Bózsváig, este lett és szakadó eső. És itt kezdődtek a gondok. Nem adtak szállást. Később is többször visszautasítottak, leginkább Forint miatt. Megjelenik egy hajléktalanforma, ázott ember, koszosan, a kutyájával, értem én, de ez akkor, az út elején különösen rosszul érintett, mert aznap ennem sem volt mit. Végül egy ravatalozó előtetője alatt töltöttük az éjszakát. Később megtudtam, ezt nem én találtam ki, mert tapasztalt túrázók direkt a temetőket keresik. Csendes, nyugodt helyek, és a legfontosabb, hogy mindig van víz. Mert bizony szomjan lehet halni a kéktúrán néha. Tönkrementek, kiapadtak a források, és nyomós kutak sincsenek.

Másnap beutazott Sátoraljaújhelyre, és vett egy gurulós kiskocsit, hogy abban húzza magával a dolgait. Igaz, a kerekét át kellett alakítani, mert nem sokáig bírta a hegyi utakat. Aztán az első fél kilométeren elvesztette a tájolóját. Térképet nem vitt, mert szerette volna látni, hogy csak a felfestett turistajelekre hagyatkozva ő, a tapasztalt tájékozódási futó, végig tudja-e járni az utat. Ezt ma már senkinek sem ajánlja, mert sajnos a felfestett jelek gyakran félrevezetnek. Táblák is segítenek az úton, de akad, ahol (feleslegesen) százméterenként találunk táblát, máshol túl ritkán kihelyezett táblákról tud beszámolni. Sok-sok kilométert lehet rossz irányba kóvályogni az erdőn, ezért hasznosak a telefonos térképek. Csakhogy Feri bácsi a Cserhátban, Becskén elvesztette a telefonját is. Csalán, bürök és kökénybokrok közt kereste, és hiába járt négyszer-ötször körbe a csalitosban, nem találta. Nagy bánata, hogy így a Börzsöny, a Pilis, a Budai-hegység és a Gerecse fényképeken nincs meg neki. Végül Gántra vitte utána a posta a fia küldte új készüléket.

De a nehézségek ellenére sok örömteli találkozást őriz ebből az időből is. Aki csak szembejött, segített, fotózott helyette is. Egy hölgy finomságot hozott magával Forintnak, mert tudta, valahol szembetalálkoznak majd az úton. Tamás testvér, a görögkatolikus kántor is gondolt Forintra, vacsorának valót küldött nekik, mert meghallotta, hogy a bezárt kisbolt miatt Ferenc megint zabkását fog aznap vacsorázni. Egy fiatalember a kiskocsiját vitte fel egy nehéz szakaszon, egy másik meg a kerekét szerelte meg, nem fogadott el pénzt érte, és még szállást is adott nekik. Egy fogadósné, látva a reménytelenül bőrig ázott férfit, forró teával látta vendégül, és ez a sok emberi gesztus annyira jólesett Feri bácsinak, hogy még a kellemes kávézóban üldögélve is összeszalad a könny a szeme sarkában, amikor eszébe jut. Mert talán az időjárással volt a legnehezebb megküzdeni. Azért arra nem lett volna pénze, hogy hetven napon át mindennap fizetős vendégházakban hajtsa álomra fejét, így ha az idő engedte (negyvenszer az út során), a csillagos ég volt a sátra, bivakolt, és bízott a jó időben, ami április-májusban néha csalfa remény.

A Mátrát is szakadó esőben járta végig, egy héten keresztül mindennap esett, a harmadik napra már egyetlen száraz ruhadarabja sem volt. A kihalt Kékestetőn tombolt a vihar, a szél vízszintesen hordta a vizet, és mivel fent nincs esőház, Feri bácsi itt töltötte élete leghosszabbnak tűnő éjszakáját.

– A Kékesi Sasok épületének előtetője alatt, ha közel álltam a falhoz, csak a cipőmet verte a víz. Zabkását főztem, és forró, gyömbéres teát. Itt ácsorogva telt el az éjszaka. Forint csak felnézett rám néha: mi lesz itt még, gazdi? Szinte ezt kérdezte a szemével, de később sem lett könnyebb. A Sas-bérc taréjain ijedt mókusok szaladgáltak körülöttünk a földön, miközben tépte a fákat a szél. Katartikus, félelmetes élmény volt, egy lélek sem járt más az erdőn. A Gerecsében szintén nagy felhőszakadások idején jártunk, ott is csak egyetlen kulcsosház volt, aztán menni kellett tovább, mert napokig ömlött az eső.

Talán a hűvös időjárás miatt, de a bal csípőjében ekkor már olyan fájdalom jelentkezett, hogy három napig menni sem tudott. Ekkor jutott eszébe először, hogy fel kellene adni, de nem tette. Gyógyfüvek, teák, kenőcsök és pár nap pihenés után, sántikálva ismét továbbindult.

Soós Ferenc tudja jól, hogy a kéktúra még kellemes időben sem egy „promenád”, de ahhoz ragaszkodik, hogy az ösvényeket járva az ember jól szeretné magát érezni, és nem azért megy, hogy ott kényelmetlenségeket éljen át, hanem hogy gyönyörű környezetben, kellemes testmozgás közben ismerje meg a hazáját.

– Amikor 10-12 fokban a kijelölt útvonalon a mellkasig érő csalán eláztatja az ember ruháját, vagy leszaggatja róla az esőkabátot a szederinda, akkor ez bizony nehéz – fogalmaz meg határozott kritikát az elhanyagoltabb útszakaszokról, amikből bizony akadt néhány a kék jelzés mentén. Ezek után nem csoda, ha rosszulesett neki egy jóval fiatalabb sporttárs kioktatása a megküzdés fontosságáról. – Aznap is frissen kaszált széna volt a fejaljam. 42 kilométert gyalogoltam a hőségben, és csak örültem, hogy leülhetek. Nézegettem a szederágaktól összekarcolt, vérző karomat, és inkább nem szóltam vissza neki semmit. A kéktúra sokak számára szinte egy vallás. Harcos vallás, és nem szeretik hallani a negatív véleményt, akkor sem, ha jó szándék vezeti az embert.

A következő cél 

Amikor a jövőről faggatom, kicsit megint a múltba révedünk.

– Mikor MoSa meghalt, egyértelmű volt, hogy nekem abban kell tovább dolgoznom, amit ő csinált. Mert ha megkérdeztem volna, ő is ezt mondta volna: „jó szervező vagy, csináld!” De nem sikerül – mondja Feri bácsi kicsit szomorún, lemondón. A közösségi oldalakon sokan kijelentették, példaképként tekintenek rá, és mások is kedvet kaptak a túrázáshoz az elszánt bácsi és cuki kutyája hatására. Amikor aztán Ferenc meghirdette, hogy aki személyesen is szeretne vele találkozni, jöjjön velük túrázni, az eredmény elkeserítő volt. A szép szavak ellenére a fotelből senki sem kelt fel a kedvéért, pedig nagy vágya volna, már csak MoSa miatt is.

Monspart Sarolta 2017-től haláláig az Országos Gyalogló Idősek Klubhálózatát szervezte, amely azt tűzte ki célul, hogy az idős embereket helyi csoportokban összefogva, közös mozgásra invitálja, minimum heti három alkalommal. Az Őrség, ahova válása után, immár harminc éve költözött Ferenc, túraútvonalakban és látnivalókban gazdag, adná magát a heti séta. Ám az apró falvakban csak egy-két embert tud megszólítani, akik néha 15-20 kilométerre laknak egymástól, így nem egyszerű közösen sétálni. Főleg, ha csak havi egy-egy alkalmat sikerül egyeztetni, amit Feri bácsi – akinek heti háromszor tízezer lépés a minimum adagja – nagyon kevésnek talál. Amikor felvetem, hogy aki évtizedekig nem mozgott, biztosan nehezen tud rögtön heti három mozgást beiktatni, türelmesebben, piciben kezdeni eredményesebb lehet, Feri bácsiból rögtön kibújik az edző. 

– A fokozatosság elvét betartva, fizikai állapotunknak megfelelően kell mozogni, azonban lehetőleg heti három alkalommal, mert ez meríti ki a rendszeres edzés fogalmát. Össze kell érni a gyakorlásoknak, akkor megy lejjebb a vérnyomás, erősödik a szív, javul az általános közérzet. Képzeljük el a tetőcserepeket. Azok mennyire vannak távol egymástól? Minden sporttevékenységnek van egy felépítő hatása, egy-egy alkalomnak is, csak nagyon pici, és ha túl sok idő telik el két gyakorlás között, akkor az izomzat elkezd leépülni. Sőt nem csak a rendszeresség, az intenzitás is fontos, ezért érdemes a pulzusszámunkra is figyelni sportolás közben. Úgy lettünk teremtve, hogy ha nincs rendszeres fizikai terhelés, leépülünk. Örömmel hallgattam a televízióban, hogy Krausz Ferenc, a tavaly Nobel-díjat kapott fizikus is arról beszélt, milyen fontos a mozgás. Ő heti ötven kilométert fut. Ha egy ilyen nagy tudású ember ilyen fontosnak tartja ezt, akkor valami lehet benne.

Harmadik órája hallgatom Ferencet, nem leplezett csodálattal. Receptre írnám fel, hogy iskolákban, művelődési házakban másoknak is meséljen ugyanilyen lelkesen, élvezetesen a mozgás fontosságáról, az aktív időskorról, mindarról, amit a kéktúrán megélt. Talán elkövetkezik ez is; Lentiben, Dunaújvárosban már tartott fényképes útibeszámolót az érdeklődőknek, de ezenkívül is teli van tervekkel. Hamarosan elkezd egy nordic walking képzést, mert oktató szeretne lenni, precízen megtanulva ennek a mozgásformának helyes technikáját. Az Őrségben minden adott, hogy túrákat szervezzen, de erősen lobbizik olcsón megvalósítható futókörökért is, ami lehetőséget adna az iskolásoknak, az itt nyaralóknak is az aktív időtöltéshez. 

Amikor arról mesélt, hogy a kéken járva mennyi ajtó záródott be, sokszor szó szerint az orruk előtt, amikor a hűséges Forinttal hiába kopogtattak, mert zord szívű szállásadók még egy lábtörlőt se adtak a csuromvizes kutyának, önkéntelenül is a betlehemi történet jutott eszembe. Most meg a Názáreti szavaira gondolok, arra, amit a próféták becsületéről mondott a saját hazájukban. Annál is inkább, mert Feri bácsit – helyi kis kudarcai ellenére – nagyon is elismerik tágabb pátriájában. Nemrég kapott egy díjat, amelyről megindultan csak annyit mondott: – Életem csúcsa.

A két évvel ezelőtt alapított Monspart Sarolta-díj az idősekért célja, hogy „elismerje az időskorúak fizikai és szellemi aktivitásának, jóllétének megőrzése, valamint az idősek iránti szolidaritás erősítése érdekében végzett kiemelkedő tevékenységet”. Évente három embert tüntetnek ki vele, egyikük tavaly Soós Ferenc volt. A példaképéről elnevezett díj egy újabb lökést adott neki, és biztatást ahhoz, hogy ne adja fel. Remélem, tényleg így lesz, mert szinte hallom, ahogy egy örök fiatal, szőke angyal a felhők között azt mondja csendesen: „Hajrá, Feri, csak így tovább!”

Fotók: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra