Régebbi interjúiból tudjuk, hogy 12 évesen érintette meg a színház világa, de a gyerek- és fiatalkoráról keveset mesélt. Hol és hogyan nőtt fel?
Az Apáczai Gimnáziumba jártam Pesten, ami már akkor is gyakorlóiskola volt. Kora gyermekkorom óta vívtam, gimnazista koromban komoly eredményeket értem el. Egy testnevelési főiskolás tanárjelölt, amúgy neves súlylökő három héten át gyakorlótanítást végzett nálunk, és megkért, hogy a szertornagyakorlatokat én mutassam be a vizsgáján. Ez két okból nem történhet meg, mondtam neki: egyrészt a szertorna esküdt ellensége a vívásnak, másrészt arra a szombati napra kikérőm van, mert versenyre megyek. A versenyt meg is nyertem, de hétfőn ott várt a kapuban ez az Adonisz-méretű tanárjelölt, és felelősségre vont, fizikailag megfenyegetett, mert szerinte miattam nem sikerült a vizsgája. Sok kiló izom különbség volt köztünk, ezért én már be se mentem az iskolába: otthagytam a gimnáziumot.
Este a vívóteremben hallottam, hogy Pintér Tamás „Oroszlán” (kaszkadőr – A szerk.) zsinóros állást kapott a Nemzeti Színházban. Azonnal elrohantam a telefonfülkébe, és felhívtam Zsolt Istvánt, a Nemzeti főügyelőjét, akivel sokat lábteniszeztem a tatai edzőtáborban. Mondtam, hogy pakoljon, mert holnaptól én vagyok a főügyelő! Kedden bementem hozzá, hogy ha már kimaradtam a harmadik gimnáziumból, legalább munkám legyen. Azt mondta, meg kell tanulnom a színházat, így két évig ma divatos kifejezéssel háttérmunkákat végeztem mellette.
Szerdán, a 17. születésnapom előtt 23 nappal bementem az első munkanapomra. 1960-at írtunk, az volt a római olimpia éve. Kárpáti Rudolf a sokadik aranyérmét nyerte, és Major Tamás igazgató őt kérte fel a III. Richárd vívásbeállítására (jól mutatott a plakátokon, hogy olimpiai bajnok tanította be a mozgást). Akkor nemhogy mobil, még rendes telefon is alig volt, így csak közvetlenül előadás előtt derült ki, hogy az egyik közreműködő, egy testnevelési főiskolás nem jött be. Mivel Zsolt tudta, hogy vívok, jelmezt adtak rám, és már löktek is be a színpadra, de a nagy kavarodásban nem jó helyen. Major rájött, hogy én vagyok Richmond katona, és vívni kezdtünk – én tudtam, ő viszont nem. Pisszegtek nekem a takarásból, hogy álljak le, de azt hittem, drukkolnak. A vége az lett, hogy visszahúzták a világítást, és egy kampós „hengléccel”, amely amúgy a díszletet támasztja, a szó szoros értelemben kirángattak a színpadról – ha nem teszik meg, én még mindig ott vívok.
Másnap a legendás altiszt mondta, hogy menjek be, Major hívat. Féltem, hogy 72 óra után ki fog rúgni, de ezzel fogadott: „Jöjjön, maga zseni! Megmentette az előadást!” És adott ötszáz forint prémiumot. 1371 forint volt a fizetésem. A másik komoly hozadéka az volt a beugrásomnak, hogy előző este a takarásban már mindenki ott volt, mert utána már a tapsrend következett, így az egész színház megismert.
Munka mellett érettségizett, majd két diplomát is szerzett.
A dolgozók iskolájában, levelezőn mentem érettségizni. Később magyar–népművelés szakot, majd pszichológiát végeztem, amihez a színház minden segítséget megadott. Közben 1963-ban, az ’56-os eltiltása után Sinkovits Imre visszajöhetett Macbeth szerepében a Nemzeti Színházba – az volt az első ügyelésem. Vele aztán még sok száz előadáson együtt dolgozhattam később.
Zsolt István, a mestere különleges ember volt. Mesélne róla?
Mindent neki köszönhetek. Anglomán, több nyelven beszélő, européer ember volt. Mint világhírű futballbíró bejárta a világot. Hogy néha nyugodtan elutazhasson hosszabb időre, olyan csapatot kellett létrehoznia, hogy a távollétében is rendben működjön a színház. Neki köszönhetően az ügyelőnek rendkívüli tekintélye volt. A Blaha Lujza téri Nemzeti Színházban kezdtem 1963-ban. A világ legszerencsésebb embere voltam, mivel a színház mellett a rádióban is dolgozhattam.
Mi kell ahhoz, hogy valaki jó ügyelő legyen?
Az aktuális darab alapos ismerete. Gyors reagálóképesség, bizalmaskodásba soha át nem csapó jó kapcsolat, a teljes függetlenség megőrzése a kollégákkal szemben.
Akkoriban az volt a szabály, hogy két évre vidéki színházba kellett szerződnie a végzős főiskolásnak, így rá volt kényszerítve, hogy sokat játsszon, a fővárosban ritkábban juthatott feladathoz. Ha egy fiatal bekerült a Nemzetibe, optimálisan 26–27 éves volt – míg én 17 voltam akkor. A fantasztikus vívóantrémnek köszönhetően nagy szeretettel fogadtak. Az a megtiszteltetés ért, hogy az utolsó Blaha Lujza téri előadáson (a Lear királyt játszották Básti Lajossal a címszerepben), 1964. június 28-án vasárnap én engedtem le utoljára a függönyt. A felépült új Nemzeti Színházban pedig én húztam fel először. És most furcsát fog hallani: a világítást leszámítva még ma is korszerű lenne a régi Nemzeti. Forgószínpada, 11 hidraulikus süllyesztője volt, amelyet a Csokonai utcai, ma is álló víztorony működtetett.
A színházi világban különleges tisztelet övezi önt, élő legendának tartják.
Hogy annyira sikeres ügyelő lettem, azt az épületváltásnak is köszönhettem. A Nagymező utcai, mai Thália színházba mentünk át játszani – rohammunkában építették át moziból –, és ott rendkívül rossz technikai körülmények közé kerültünk. Fél kilenc-kilenc között minden este elment a villany, és bekapcsolt a vészvilágítás. Egy alkalommal azonban nemcsak a rendes világítás, hanem a vészvilágítás is elment, Wesker Gyökerek című darabját játszottuk akkor. Épp amikor elment a fény, következett Törőcsik Mari háromoldalas monológja. Tartottam attól, hogy pánik tör ki a sötétben, ezért besúgtam neki, hogy „tovább, tovább!”, és a koromsötétben, mint egy fejgéppel, egy csehszlovák elemlámpával megvilágítottam. Végszóra visszajött a világítás… Másnap én voltam a világ legjobb ügyelője.
Melyik volt a kedvenc darabja. Volt-e, amit nem szeretett?
Egy színházban a portástól az igazgatóig mindenki látens Rómeó és Júlia, így nincs olyan, hogy nem szeretek egy darabot. Nagyszínpadi specialistának számítottam és számítok, kedvenceim a sokváltozásos darabok, elsősorban Az ember tragédiája. Tizenötféle Tragédiában dolgoztam, a Szegedi Szabadtérin is.
A Nemzeti Színházban 1971-től rendkívül sok turnét bonyolítottunk le, és a színház protokollügyeinek intézője is voltam. Az természetes, hogy egy ügyelőnek még a rendezőnél is jobban kell ismernie a darabot. Ha rendkívüli esemény történik, ne vegye észre a néző! Az ügyelőnek nincs jó magyar neve, angolul stage manager, azaz előadás-szervező. 62 év alatt soha nem fordult elő, hogy az általam ügyelt előadáson idejekorán le kellett volna engedni a függönyt.
A Nemzeti Színházban a rendszerváltást követően a Ruy Blas-t játszottuk, és a függöny felmenetelekor 43 ember volt a színpadon. Hat Kossuth-díjas, három érdemes művész, számos Jászai Mari-díjas. Amikor felment a vasfüggöny, kinéztem a függönylyukon: a Hevesi Sándor téri 620 fős nézőtéren hét néző üldögélt az első sorban. Végiggondoltam, hogyan veszi az ki magát, hogy az ország legjobb színészeinek végig kell játszaniuk a darabot hét embernek. Aztán tájékoztattam a nézőket, hogy elektromos probléma jelentkezett, majd kicsavartam a biztosítékot. A művészeket az öltözőbe küldtem, és tíz perc múlva elnézést kértem a nézőktől, az előadás pedig elmaradt. Másnap Ablonczy László igazgató számon kérte rajtam a döntésemet. Mire én megkérdeztem tőle, hogy az jobb lett volna-e, ha elterjed, hogy a Nemzetiben hét embernek játszottunk…
Az 1990-es Színészkarnevál hatalmas rendezvényének megszervezése is az ön nevéhez kötődik. Mondana pár szót róla?
1990-ben volt kétszáz éves a magyar nyelvű színjátszás. Csiszár Imre igazgató azt mondta: volt a minap egy értekezlet, úgy döntöttek, hogy Gobbi Hilda egykori ötletét, a színészkarnevált meg kell valósítani, és az én nevem merült fel. Augusztus 25-én lett volna az esemény (az igazi évforduló október 25-én van). Május közepén voltunk, akkor már három színház is bezárt. Ki fog segíteni? – kérdeztem. Megbízólevelet kértem, és megkaptam egy várszínházi irodát. Csak egy építőipari vállalattól nyugdíjba vonult titkárnő és egy 17 éves kislány munkájára számíthattam. Sas György a Film Színház Muzsikában sorozatot írt a tervezett rendezvényről, amelynek Tolnay Klári lett a védnöke. Novák Tata, aki akkor a Honvéd Művészeti Együttes vezetője volt, segített infrastruktúrával.
Augusztus 25-én a Várban 13 színpadon délelőtt tíztől napnyugtáig előadások voltak, kétszázezer ember jött el. Este a Hiltonban gálaműsor zárta az eseményt, amelyet a televízió is közvetített. Hazahívtam a külföldön élő színészeket, Erdélytől Amerikáig sokfelől érkeztek, a Malév ingyen szállította őket. A fővédnöki szerepre Göncz Árpádot kértem fel, aki akkor ideiglenes köztársasági elnök volt. Akkor Árpi bácsi felhívta Kupa Mihályt, az akkori pénzügyminisztert az esemény kapcsán, fogadta a színész kamara vezetőit, Törőcsiket, Garast és egy jogászt.
A színészkaraván szombati napra esett. Péntek délutánra azt találtam ki, hogy a Blaha Lujza tértől az Astoriához, a régi színházépülethez megyünk fel, amelyet 1837-ben adtak át, majd az Erzsébet térre, ahol az oda tervezett új Nemzeti makettje volt. Aztán a Várban, az első magyar nyelvű előadás színhelyén folytattuk az emlékezést. Tolnayt, Kállai Ferit aranyozott hintóban vittük, Cserhalmi György, Bubik Pista, Oroszlán és a kaszkadőrök lovon tartottak a menettel.
Ügyelőként kezdte, és a Nemzeti Színház felügyelőbizottságának elnöke is volt…
Schwajda úgy tudta megcsinálni az új Nemzeti Színházat, hogy részvénytársaság lett. A felügyelőbizottság háromtagú volt: pénzügyi szakemberből, közgazdászból és jogászból állt. Amikor az első összejövetelre sor került, az elnök, Kopácsi Sándor Európa-hírű közgazdász lemondott: „A megtisztelő felkérésre igent mondtam, de az első összejövetelen nyilvánvalóvá vált, hogy olyan emberre van szükség, aki a színházi üzemmenetet jól ismeri ” – indokolta a döntését. Ekkor Görgey Gábor kultuszminiszter felkért az elnöki tisztségre. Egy hétig ment a huzavona, mert nem tartottam jó ötletnek, hogy egy ilyen híres szaktekintélynek legyek az utódja. Végül beadtam a derekamat, de kértem, hogy emeljük ötre a tagok számát, és vegyük be Kupa Mihályt, és átadtam neki az elnökséget.
Ön ebben az időben már nem csak színházzal foglalkozott.
Önhibámon kívül a Terasz című internetes portál főszerkesztője lettem, de engem mindig a színház érdekelt. Az új Nemzetiben képeket csináltam, aztán rohantam a szerkesztőségbe, és feltettem őket az oldalra. Nagyon sokat dolgoztam a rádiónak is A hetvenes évek második felében kezdődtek az élő adások, ezekhez színházi ügyelőket kértek. 11 évig dolgoztam Szepesi György mellett; ott lestem el annyit, hogy Tereferéket vállaljak. A mostani Nemzeti Színház tavaly nyugdíjba ment főügyelője és a mostani is régi nemzetis tanítványom volt. A pályám során 27 ügyelőt tanítottam be, ebből hetet itt.
Hogyan került Békéscsabára?
Amikor Fekete Péter lett ott az igazgató – korábbról már ismertük egymást –, sokat beszélgettünk arról, hogy a színházi háttérszakmából rengeteg idős szakember kikerült. Ennek nyomán kitalálta, hogy az itteni színiiskolában a háttérszakmákat is oktatni fogják, és Békéscsabára csábított, hogy tartsak ügyelői kurzust. Mivel időközben az itteni aktív ügyelők közül kettő kiesett, nekem kellett a helyükre állnom.
Nemsokára búcsúzik a színháztól.
Több évtizede úgy döntöttem, hogy hetven év fölött nem fogok autót vezetni, nyolcvan év fölött pedig nem vezetek több előadást. Bár nem érzem magam nyolcvannak… Az ügyelő olyan, mint a karmester: sokféle hangszert dirigál. Egy színház társulatának csak a negyede színész, a többiek, a háttérben dolgozók munkáját az ügyelő szervezi-irányítja. Ebben az évben leszek nyolcvan, és sikerült egy olyan fiatalembert betanítanom, aki a helyemre állhat.
Az ügyelői pálya tehát lezárul, de hogyan alakul majd a folytatás?
Az ügyelői munkámat a 62. szezonomban fogom befejezni. Sokan biztatnak, hogy írjam meg a színházi emlékeimet. Bár a színház nem kapacitált, hogy hagyjam abba, félek, hogy főleg az esti órákban a reflexeim már nem működnének tökéletesen. A színház világtörténete tele van olyan tragédiákkal, amikor pánik tört ki a nézőtéren, ennek a megelőzése nagyon fontos. Tisztelem annyira a színházat, hogy nem akarom veszélybe sodorni.
Szilágyiné Szabó Ágnes / jokaiszinhaz.hu
