Mi kell egy jó karikatúrához?
A karikatúrához ötlet kell. Ez a 70-80 százaléka, persze rajz nélkül semmit nem érne, csupán rossz vicc maradna.
Ön mindig érzi, hogy ami eszébe jut, az éppen jó vicc-e?
Az ember ezt egyáltalán nem érzi; csinálja, ami eszébe jut. Én soha nem gondolkodom azon, hogy egy ötlet elég jó-e, hiszen ha nem tartanám annak, neki sem állnék. A Ludas Matyiba 30 éven át minden héten hat-hét rajzot készítettem.
A határidő mint ihlet?
A határidő mindig a legfőbb ihlet. A Ludas Matyinál keddenként kellett leadni a vázlatokat, és bárhogy próbáltam, képtelen voltam pénteken nekiállni, hétfőn este viszont odaültem, és remekül haladtam – ekkortájt szoktam rá arra, hogy este dolgozzak.
A szerkesztőségben közösen is ötleteltek, vagy mindig egymaga dolgozott?
Nem volt közös ötletelés. Az írókat olykor összehívták, de a rajzolók mind magukban dolgoztak.
A grafika viszont más. Itt a kiállítás-megnyitón is előkerült a gondolat, hogy az leginkább ösztönösen működik.
Én egészen ösztönösen rajzolok. Újabban nem dobom el az első rajzaimat, mert rájöttem, hogy mindig azok a legjobbak. Korábban úgy hittem, megvan a figura, a gondolat, akkor most lerajzolom jobban, pontosabban, és – nehéz megmondani, mitől – de az első sokkal jobban működött. Bár az ösztön nem népszerű fogalom a képzőművészetben, a felkészülés tetszetősebb.
Ez azt jelenti, hogy nem is tudja többször egészen pontosan ugyanazt lerajzolni?
Igen. Azaz le tudom rajzolni, de érzem, hogy nem olyan jó. Nincs benne az a spiritusz, ami megfogja az embert, vagy nem kel úgy életre; az apró gesztusok nem olyanok – ez nekem a filmgyári munkáim során is nehézséget okozott.
Előfordul, hogy Öntől várják a megfejtést egy-egy képéhez? Mit jelent ez vagy az?
Nálam a képeknek is van poénjuk, szerintem ez elengedhetetlen. Most itt ülünk például a Szabó Lőrinc karikatúra alatt, amit fia, Lóci személye – akivel közösen készítettük a bontott csirkés reklámunkat – ihletett.
Rendkívül magas ember volt, szinte le kellett hajolnia, amikor belépett az ajtón. Ebbe a képbe az édesapja versét és az ő képkeretből kilógó alakját sűrítettem. Lóci óriás lesz – írta Szabó Lőrinc, s valóban az lett.
A bontott csirkés reklámnál miről szólt a megrendelés?
Azt nagyon szerettem, mert lényegében bármit rajzolhattam. Először leforgatták egy valódi csirke húsával, ám hamar rájöttek, hogy a trancsírozást nem lehet ebben a formában a televízióban megmutatni. Így tőlem már csak annyit kértek, hogy rajzoljak akármit, csak hangozzon el, hogy „bontott csirke".
Mindig ilyen szabad kezet kapott?
Nem, én magam úgy is szoktam emlegetni a munkáim jelentős részét, hogy „alkalmazkodó grafika". Elég sok reklámot rajzoltam, vagy például tankönyveket, s ott általában nagyon komolyan vették, ami le volt írva. Előfordult, hogy – mivel akadt még helyem – belerajzoltam egy olasz tankönyv képébe egy biciklis embert. Mire ők szóltak: azt szedjem ki, mert még nem tanulták a kerékpár szót. Magam azon a véleményen voltam, hogy ez jó alkalom arra, hogy megtanulják, mégis ki kellett vennem.
Tehát ha túl sok a megkötés, az nem jó, de ha adnak valamilyen támpontot, az segít?
Firkálgatni kell nagyon sokat, én is azt csinálom, például telefonálás közben kiváló ornamentikát rajzolok. Ez olyan, mint egy hangszeres zenésznek a gyakorlás, karban tartja az embert. A legjobb az, amikor televízióból rajzolok, ott rendkívül gyorsan kell rögzíteni egy-egy arcot vagy mozgást. De fényképről képtelen lennék rendes arcot rajzolni, fontos, hogy három dimenzióban lássam.
Előfordul, hogy előveszi a korábbi rajzait, vagy dolgozik később egy-egy firkával?
Firkával nem, de olyan megesik, hogy egy-egy korábbi rajzomról megállapítom, hogy nem is olyan rossz. Tele vagyok rajzokkal, gondoljon bele, csak a Ludas Matyinál mennyi anyag gyűlt össze, s azokat mind visszaadták.
Ezek rendszerezve állnak a polcokon?
Dehogy! Ebben a tekintetben rendetlen vagyok, inkább ki sem húzom a fiókot vagy nyitom ki a szekrényt, mert dőlnek ki a rajzok.
Amikor kedvtelésből rajzol, mit rajzol?
Madarakat. Nagyon szeretem őket, vélhetően azért, mert jól esik gömbölyű formákat rajzolni.
Önt derűs embernek tartják, de a karikatúrához kell valami karcosság is, valami groteszk látásmód.
A kettő nem zárja ki egymást. A Ludasnál mindenki komoly volt, amolyan hivatalnok. Ami vicc jött, azt mindig a rádióból, a Pagodából hozták a színészek. Olykor megtalálnak emberek, hogy figyeljen, mondok egy viccet, ezt rajzolja meg! Erre mindig képtelen voltam, csak saját ötleteimből kiindulva tudok dolgozni.
S mindig van kedve, ötlete hozzá?
Ha leülök, s szorít a határidő, mindig akad ötlet is. Tudja, mi segít még? Ha telerakom az asztalt üres papírokkal. Ha csak egy papírt raknék ki, nyomasztana, hogy nem hibázhatok; ha vétek, radírozni kell, így viszont annyiszor kezdem újra, ahányszor akarom. Sokat rajzoltam erre a kiállításra is, mert azt szerettem volna, hogy új alkotások is kikerüljenek. A képek egy részét – az írókarikatúrákat – a Petőfi Irodalmi Múzeumból kölcsönöztük a tárlatra, de számos, itt látható grafika először szerepel a nyilvánosság előtt.
Nyitókép: MTI/Czimbal Gyula
