"Azt akartam, hogy megnyíljanak a határok és barátok legyünk" ? nyilatkozta Cox a brit közszolgálati televíziónak. "Az volt nehéz, hogy senki nem hitte el, hogy sikerülhet."
Az út rövidnek tűnt: az alaszkai a Kis-Diomede-sziget és a szovjet Diomede-szigetek között csupán 4,3 kilométer a távolság, azonban a tengeri határ két olyan nagyhatalom között húzódott, amelyek kapcsolatát a hidegháború évtizedes feszültsége határozta meg ? nem beszélve a vízről, amely embert próbálóan hideg volt, még az olyan gyakorlott úszók számára is, mint Cox.
"Állandóan légzési nehézséggel küzdöttem ? emlékezett vissza az amerikai sportoló. ? A hideg olyan volt, mintha egy vámpír akarná testem melegét kiszívni. Amikor az ujjaimra néztem, azok olyan szürkék voltak, mint egy hullának" ? tette hozzá. A víz hőmérséklete alig három Celsius fok volt, ezért Coxnak nem maradt más választása, mint folytatni az úszást. "Amint az arcomat megérintette a víz, olyan gyorsan kezdtem úszni, ahogyan csak tudtam. Sokszor néztem hátra a vállaimra, nehogy bekéküljenek, mert az nagyon veszélyes lett volna."
|
Cox először 1976-ban gondolt arra, hogy átússza a Bering-szorost, s éveket töltött azzal, hogy kierőszakolja az engedélyt a szovjet hatóságoktól. Miután mindegyik kérelmét lesöpörték az asztalról, úgy döntött, hogy minden egyes pennyt félrerak álma megvalósítására. "Tudtuk, hogy valami történni fog, mivel a szovjetek két, futballpálya méretű hajót küldtek a Bering-szoroshoz. Az inuitok az amerikai Nemzeti Gárda segítségét kérték, amely vadászgépeket küldött a térségbe. A szovjetek erre MiG-eket küldtek, hogy megnézzék, mit akarnak az amerikaiak. És akkor azt gondoltam, hogy ennek a világbékéről kell szólnia" ? mondta el Cox.
24 órával az indulás előtt megérkezett a várva-várt szovjet igen is. Miután Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár egy tévéműsort látott Coxról, úgy döntött, hogy nem vállalja a kérelem visszautasításával járó esetleges világbotrány kockázatát. Augusztus 7-én minden adott volt a történelmi úszásra: legfőképp a szoros békéje hatott megnyugtatóan Coxra. Aki azonban meglepetten vette tudomásul, hogy se híre, se hamva az inuitoknak, akik tradicionális kenuikkal tervezték végigkísérni őt útján.
|
Amint Cox megkezdte az úszást, folyton azon aggódott, hogy a mentőcsónakok állandóan irányt váltanak. Ráadásul egyik inuit sem volt annyira idős, hogy emlékezett volna a Nagy-Diomede felé tartó útra, egyetlen navigációs eszközük pedig egy ősrégi iránytű volt.
Cox végül két óra tizenhat perc alatt tette meg a két szuperhatalmat elválasztó négy kilométeres távot a Diomede-szigetek között. Amikor kiemelték a fagyos vízből, az emberek kabátokat és pokrócokat kezdtek a hosszútáv-úszóra teríteni. A parton szovjet delegáció ? köztük KGB-tisztviselők és sportcsillagok ? fogadta a sportolót, akinek még egy kis ünnepséget is rendeztek a tiszteletére.
|
A szovjetek megengedték, hogy Cox egy sátorban pihenhesse ki fáradalmait, s az egyik orvos, Rita Zakarova meleg vizes palackokkal borította be testét; Cox számára ez volt merész vállalkozásának fénypontja. "Az egész ötlet az volt, hogy emberi kapcsolatot létesítsek, miután úgy nőttem fel, hogy féltem a szovjetektől. S itt volt ez az ember, aki gyakorlatilag felmelegített és újra életet lehelt belém" ? közölte Cox.
Cox a hidegháború egyik sztárja lett ? mind az Egyesült Államokban, mind pedig a Szovjetunióban. S amikor Gorbacsov év végén Washingtonba utazott, hogy a nukleáris leszerelésről tárgyaljon, az egyezmény megkötése után Ronald Reagan amerikai elnökkel pohárköszöntővel emlékeztek meg az úszónőről. 'Bátorságával bebizonyította, hogy a két nép mennyire közel él egymáshoz' ? fogalmazott a szovjet pártfőtitkár.