Akiket tévedésből túl korán elengedtek

A Viszlát! az Edda Művek negyedik albuma, s az utolsó, amely az úgynevezett bakancsos felállással és klasszikus arculati elemekkel jelent meg, így afféle korszakhatárnak is tekinthető. Ez a zenekar első élő nagylemeze, és milyen meglepő, hogy 1979-es első kislemezük (Álom / Minden sarkon álltam már) is koncertfelvételeket tartalmaz, ahogy az újjászervezett Edda is élő dalokkal tért vissza 1985-ben. Még az is lehet, hogy a Viszlát! nemcsak az Edda életében jelentett határt, hanem a magyar rock történetében is. Sokan próbálták már kijelölni a magyar rock második nagy korszakának, a körülbelül 1977-tel kezdődő időszaknak a végét, ami egyesek szerint 1981 nyara volt. Ekkor szűnt meg ugyanis a Révész-féle Piramis, oszlott fel a Beatrice, és 1981 augusztusában zajlott az úgynevezett Szuperkoncert, az utolsó nagy rockdemonstráció, amikor több tízezer fiatal ment ki a Hajógyári-szigetre bulizni. Van, aki a Mondd, mit ér egy falat kenyér? című 1985-ös segélykoncertet tekinti afféle záróeseménynek, míg vannak, akik az Edda klasszikus felállásának 1983. december 17-i búcsúkoncertjét érzik korszakhatárnak.

A Viszlát! felvétele ezen az estén készült a Miskolc Városi Sportcsarnokban. Visszatérő kérdés, hogy miért ilyen kicsi helyen köszönt el az Edda a rajongóktól, hiszen bizonyára megtöltötték volna a Budapest Sportcsarnokot is. De kezdjük korábbról. 1983. szeptember 24-én a Budai Ifjúsági Parkban lépett fel az együttes nagy sikerrel, majd a koncert után afféle házibulizás volt Kegye János lakásán. Siker ide vagy oda, abban az időben már nagyon kiéleződött a Pataky Attila és Slamovits István közötti konfliktus. Egy vékony ajtó mögül Pataky hallotta, ahogy Slamó bőszen szidja. Ezen az énekes annyira megsértődött, hogy azt mondta a gitárosának: a lekötött bulikat még megcsinálják, de utána feloszlatja az Eddát. Így aztán nem volt sok idő arra, hogy leszervezzenek egy nagy búcsúkoncertet. Nyilván meg lehetett volna tartani valamikor 1984 tavaszán, de a tagok már annyira elhidegültek egymástól, hogy a búcsú megszervezésére sem akartak energiát fordítani. (Budapesttől már elbúcsúztak december 3-án és 4-én az Egyetemi Színpadon megtartott két koncertjükkel, és tényleg túl akartak lenni az egészen.) Szóval ha valaki pontosan szeretné meghatározni, hogy mikor ért véget az Edda, nos, nem a december 17-i búcsúkoncerttel, hanem már három hónappal korábban, szeptember 24-én, amikor is Pataky Attila bejelentette Kegye János lakásán, hogy feloszlatja a zenekart. Az a bizonyos három hónap már csak búcsúkoncertek sorozata volt.

A Viszlát!-ot felfoghatjuk afféle válogatásalbumnak is, hiszen jórészt a zenekar legnépszerűbb dalai szerepelnek rajta, plusz egy kötelező új szerzemény, az Adj menedéket. Talán több olyan dalt is beszerkeszthettek volna, amely lemezen addig nem szerepelt, hiszen volt egy albumra való kiadatlan felvételük, és már a lemezgyári cenzúra sem lett volna szigorú egy megszűnt zenekarral kapcsolatban, de a fiúk best of lemezt akartak, ami jogos érv volt, a búcsúhoz jobban illenek a legnagyobb sikerek. Valójában a kimaradt dalok közül talán csak az Elektromos szemek és az Engedjetek saját utamon voltak olyan színvonalú Edda-dalok, amelyek hozták az első lemezek művészi megalkotottságát, illetve meglepően jól sikerült az Adj menedéket is. Ezt így konferálja fel Pataky: „Néhány hete írtunk egy utolsó dalt. Egy utolsó fohászt hozzátok.” Ezt a „néhány hetet” szabadon kell értelmeznünk, mert a zenekar már játszotta ezt a számot a szeptemberi ifiparkos koncerten is.

Az Edda túlélte volna Barta Alfonz távozását, aki 1983 nyarán Svájcba költözött a barátnőjéhez (június 30-án Füzesabonyban lépett fel utoljára a zenekarral), hiszen Gay Tamás zökkenőmentesen lépett a helyére, de Slamovits és Pataky között már annyira elmérgesedett a viszony, hogy azt már nem lehetett megmenteni. Gay remekül levette Barta szólamait, néhány hét alatt betanulta a műsort, és új impulzusokat is hozott az Eddába. Korábban olyan új hullámos zenekarokban játszott, mint a skát Magyarországon meghonosító Fórum, illetve a GM49-ben, Galla Miklós new wave zenekarában is. Gayt egyébként a Rolls Frakció basszusgitárosa, Trunkos András ajánlotta Pataky figyelmébe. Talán az ő belépésének is köszönhető, hogy az Edda fellépésein a közelgő feloszlás ellenére sem érződött a fásultság, a tagok egymás iránti ellenszenve – Gay energikussága, játékkedve és ötletei feltámasztották a fásult Eddát. A zenekar elképesztő szenvedéllyel, professzionalizmussal játszotta le a december 17-i koncertet, negyven évvel később is döbbenetesen jól szól az anyag; az album tempója, dinamikája, játékereje, drámaisága ma is zavarba hozza a hallgatót. Ráadásul az is tudható, hogy nem voltak utólagos rájátszások, javítások a hangfelvételen, csak Kegye János kaotikus szaxofonjátékának sávját szedték le. Ugyanis a koncert szervezője, Felvinczy Attila Kegyének nem akarta elszámolni az útiköltséget, ezért az bosszúból összevissza fújta a szaxofonját a koncerten. Tehát az album jól szerkesztett válogatás is. Nemcsak az első három lemez dalait érdemes meghallgatni, hanem ezeket a részben újrahangszerelt változatokat is, amelyek tisztelik az eredeti anyagot, nem szálltak úgy el, ahogy Slamó számos korábbi újrahangszerelése, ugyanakkor megmutatják a dalok lehetséges kiterjesztéseit.

A zenekar nagyszerű formában volt, Fortuna László olyan tempót diktált, mintha punkdalokat játszanának, az effektek, a továbbgondolt szólók, Pataky drámai összekötései mind-mind egy ereje teljében lévő zenekart mutattak, amely előtt komoly jövő állt. De ez a búcsú volt.

A felvételen nincsenek túlvezérelt közönségzajok, mégis érezzük a drámát, amely ott volt a nézőtéren, a színpadon, ott volt december 17-én Miskolc hideg utcáin, és ott volt másnap is, amikor több ezer zavaradott fiatal kereste a helyét. Nem akarták elhagyni Miskolcot, nem tudták, hogy mi van. Mint akit kizárnak a lakásából, kizárnak az ifjúságából, mint amikor valaki árva lett. Mint amikor valakit tévedésből túl korán elengedtek.

Edda Művek: Viszlát!
Hungaroton, 1984
 11 szám, 37 perc