Bach basszushangra írott Krisztus-kantátái összművészeti formában kerülnek az Eiffel Műhelyház színpadára. Milyen írói feladatot jelent a Keresztkantáták szövegének könnyítése, modernizálása?
Olyan, mint egy nagyon virtuóz ellenfél ellen vívni, akinek rengeteg trükk és csel van a tarsolyában. Igazi kihívás. Azért is, mert Bach elképesztően laza volt, egyáltalán nem zavarta, ha ellene megy a szövegnek, és rápakol százhuszonhét melizmát egy amúgy cseppet sem hangsúlyos német szótagra. Én viszont ugyanezt nem engedhetem meg. A nagy barokk mestert senki se vádolná slendriánsággal, a fordító ellenben könnyen megkaphatja a magáét. A munka élvezetét ugyanaz adta, mint nehézségét, számtalan akadályt kellett legyőzni, és mindezzel együtt természetesen hangzó szöveget létrehozni. És persze alaphangon hatalmas élmény egy ilyen zeneszerző gigász szerzőtársául szegődni. Még ha őt magát nem is kérdeztem meg erről. Úgy vettem, beleegyezett.
Milyen a kapcsolata Bach zenéjével?
Bach mindenképp az egyik legalapvetőbben beégett zenei minta a fejemben. Kantátái, passiói, zongoradarabjai, gordonkaszonátái, hegedű-szólóművei, concertói nélkül alapjaiban rendülne meg a belső zenei épületem. Továbbmegyek, el se tudnám képzelni magam bachtalan. Örömömre gyerekként a könnyebb darabjaiból magam is zongoráztam. Kezdettől lenyűgözött, hogy nála a majdnem absztrakt matematikai gondolkodás és a dallamos érzelmesség brutális egységet alkot. Egy Bach-darabra aligha mondható, hogy nincs benne szív vagy nincs benne ész. Egyszerre megszállottan virtuóz és döbbenetesen emberi. Nem spórolja ki a lelki dinamitot, közben harmóniái érzékelhetően földiek. Egy Bach-darab vehemensen imádkozik, de közben kétkezi asztalosmesterként míves falépcsőt is épít, egészen az égig.
Hogyan és mikor került kapcsolatba a zenével?
Az első találkozás kicsit traumatikusra sikeredett. Édesanyám a legnagyobb jó szándékkal, Kodály és Bartók szellemében napi rendszerességgel leültetett a nappaliban, és „gálgámócsai” muzsikát kellett hallgatnom bakelitről, énekelve a dalokat. Nehezen viseltem, óvodáskorú voltam, és inkább játszottam volna a magam kedvére. Viszont kétségtelenül belém ivódott a népzene hangulata. Korán észrevették az énekhangomat, így végigénekeltem iskoláskoromat a kórusban. Nagyon szerettem a szerepléseket, próbákat, kellően hamisak voltunk persze, ahogy az egy virtigli sulis kórushoz illik.
Gyerekként tanult-e valamilyen hangszeren játszani?
Furulyáztam kezdetben, majd hat évig zongoráztam, de ebből ötöt simán letagadhatnék bármikor. Nyűglődtem eléggé a gyakorlással, és nem könnyítette meg a dolgom, hogy nyolc tanárom volt. Köztük néhányat igazán szerettem, volt, akibe szerelmes is voltam, de volt, akit nem bírtam, és azt hiszem, ez kölcsönös is volt. Amikor kiköltöztünk Zsámbékra, egy barátunktól kobrázni is tanultam. Már egészen jól ment volna, amikor leálltam, mert rájöttem: na, most kellene sok-sok gyakorlást belepakolni a dologba. Most már kicsit sajnálom, és mindig dédelgetem magamban, hogy újrakezdem. Sok mindent el tudnék magyarázni a közönségnek a költészetről is dalolva, kezemben hangszerrel.
Úgy hírlik, kamaszkorában még nem irodalmár, író, költő akart lenni, hanem tenorista. Tett is lépéseket ezért? Igazából a hősszerelmesek vonzották?
Naná, mindenképp szerettem volna kitartani a magas cét, kardozni és karomban vinni fel a bércre a szebbnél szebb, lehetőleg nem százhúsz kilós szopránokat! Nagyon tetszett az opera epekedős, műarannyal futtatott, kicsit poros világa. Ahol az ember simán énekel tíz percet haldokolva. Ahol a szájkarate művészien szőtt duettekké vagy tercettekké épül. Ahol a gonosz mindig gonosz, a jó makulátlan.
Anyai nagymamám mindig vett operabérletet mindkettőnknek, és én tizenöt évesen szemrebbenés nélkül végigültem az ötórás Parsifalt. Valóban készültem tenoristának egy darabig, jártam hangképzésre. Amúgy is zenei tagozatos voltam, a Táncsics Mihály Gimnáziumban, tanárunk, Klembala Géza egy Gluck-operát akart színre vinni, én lettem volna a hősszerelmes. Hát, jobb, hogy nem jött össze, a partnerem eléggé leradírozott volna, vérprofin énekelt. Jártam egy darabig hangképzésre is, de aztán mindent elsöpört az irodalom. Egy álszerelem kihozott belőlem jó adag verset, onnantól a kormányrudat végleg a költészet felé fordítottam. Ellenben nagyon örülök, hogy rengeteg zenés megbízás jön velem szembe.
Muzikális embernek ismeri magát? A verseiben fellelhető zeneiségnek nyilván valamiféle muzikalitás az alapja.
Teljesen zenefüggő vagyok, munka közben vagy akár csak úgy napközben is mindig szól a muzsika. Dzsessz, komoly, blues, gospel, dicsőítő, népi, bluegrass, world, elég sokféle. Zenei csengésű szövegeket persze olyan is tud írni, aki botfülű, de nekem igen jól jön, hogy van közöm a zenéhez. Kétszáznál több dalszöveget írtam, és a prozódiánál könnyű dolgom van, hiszen tudom énekelni a dallamot. Sok-sok zenésszel dolgoztam együtt, léptünk fel közösen a Fugato Orchestrával, az Anima Musicae Kamarazenekarral, a Szent Efrém Férfikarral, az Óbudai Danubia Zenekarral vagy éppen Fülei Balázzsal. Műveimet énekelte a Kaláka, a Misztrál, Herczku Ágnes, Lovasi András, Tompos Kátya, Palya Bea, Hrutka Róbert, az Apnoé, Szalóki Ági, Malek Andrea, Harcsa Veronika és még sokan.
Milyen kötődése van az opera műfajához, illetve a budapesti Operához?
Kamaszkorom az opera jegyében telt. Az olaszokat szerettem, amekkora gesztusokkal „operálnak”, túlcsordulva szerelemtől, dühtől, áhítattól, fájdalomtól, életörömtől… Élveztem Erkel nemzeti tónusát is. Wagnert inkább tisztelem, mint rajongom. A barokk is betalál nálam. Nyolcvanon túl járó nagyanyámmal megértettük egymást, szinte ugyanabba a korosztályba tartoztam tizenévesen… Folyton ment nála a Bartók rádió, megvolt a sommás véleménye a zeneszerzőkről is, nem rejtette véka alá. Én meg mutáló hangon bömböltem, hogy „mint száműzött, ki vándorol” meg hogy „az asszony ingatag” meg hogy „una furtiva lágrima” meg hogy „a tenger fürdik bűvös, tünde fényben”. Legütősebb fellépéseim a mai napig a fürdőszobában zajlanak, a szomszédok mondják, hogy mindig tudják, mikor zuhanyzok.
Szentgyörgyi Rita interjúja az Opera Magazinban jelent meg.
Fotó: Molnár Mihály
