Ákos: Igent mondani meló

A filmben koncentráltan válik láthatóvá az a téged átjáró szellemi erő, ami által írod és előadod a dalaidat…

Ilyesmiről nem is nagyon szabad ma beszélni. Legyen elég annyi, hogy mindez nem saját érdem. Nem az ember választja a sorsot, hanem a sors az embert – és a felelősség súlya alatt el is lehet törni. Nem mindig vagyunk képesek megfelelni.

Te hogyan tudsz megfelelni a sorsnak?

Egy élet is kevés ezt megtanulni. Nehéz átlátni, hogy ha sok energiával él az ember, az erő egyik fele azért felel, hogy a másik fele ki ne törjön, pláne pusztító jelleggel. Amikor Latinovitsra rosszat akartak mondani, azt mondták: összeférhetetlen. Erre ő azt felelte, hogy: tehetségtelen és ezért irigy emberekkel összeférhetetlen vagyok. Olyan nagyra nőtt, hogy még halálában is félnek tőle: úgy lett Színészkirállyá, hogy nem színiakadémián tanulta a mesterséget. Az ő hatalmas energiáinak fele nem mindig őrizte a másik felét, emiatt a kétségtelen építő szándék mellett rombolt is: főleg saját magát. Ha Latinovits régi felvételeit nézem, legyen az versmondás vagy film, egy mindenkitől különböző, nagy erejű embert látok.

A közelmúltban láttam egy vlogger visszajelzését a portréfilmről. Azt próbálta elmondani, hogy többször elsírta magát a filmen, és a vágást is tűpontosnak és iskolapéldának nevezte. Bevallom, én már annak is tudok örülni, ha semleges szövegkörnyezetben említik a nevemet, dicséretet nem várok soha, így az ilyesmi mindig meglep – és mint mindenkinek, nekem is jólesik. Hozzáteszem, hogy ez a visszajelzés elsősorban az alkotóknak szól, Hábermann Jenő producernek, Kriskó László rendezőnek, Csillag Mano vágónak.

A rendezőtől, Kriskó Lászlótól tudom, hogy első körben elzárkóztál a film ötletétől. Miért?

Az első gondolatom az volt, hogy ezt nem kéne erőltetni, mert ebből megint balhé lesz. És így is lett. Az úgynevezett „függetlenobjektív” sajtó úgy adta elő, mintha én személyesen kaptam volna anyagi támogatást egy nokiás dobozban.

…mégis rendületlenül folytatod a munkád, értéket teremtesz. Milyen ars poetica mentén alkotsz?

József Attila már megírta: „Nincs alku.” Túllépett e mai kocsmán, az értelemig, és tovább, mert József Attila, az állítólagos proletár tudott arról, hogy az értelem fölött is van valami. Túllépett a hétköznapokon, a kortársain – ezért ma bizonyos lapok szélsőséges, megosztó figuraként írnának róla.

Háromszáz százalékon működsz, mintha egy folyamatosan lobogó tűz hajtana. Hogy nem égsz ki?

Nyilván nekem is vannak nehéz napjaim, komoly túlterhelésben élek, de a közönségnek nem kell látnia ezt. Amikor azt érzem, hogy nem bírom tovább, biztos, hogy kapok egy olyan impulzust, ami az úton tart és tovább is visz. Napszámos vagyok, közlegény, nem csak akkor dolgozom, ha úri kedvem úgy tartja. Most betegen is itt vagyok a film sajtóvetítésén, egész nap interjúkat adok, mert vállaltam, hogy képviselem a filmet. Pedig igazából a film képvisel engem.

Olyan, mintha te magad is egy másodrangú, a hivatásodnak alárendelt ember lennél a saját életedben…

Ez pontosan így van. A feladat az első. Ezt nem én választottam magamnak – ahogy a beszélgetés elején is mondtam.

…és hogyan tudsz ember maradni – utalva ezzel a portréfilm címére is – az évtizedek óta országos sikernek örvendő hivatásod művelése közben?

Nem tudom, mi egyéb lehetnék. Akkor is csak ember vagyok, ha mások emberfelettinek vagy ember alattinak akarnak látni. Fantasztikus közönségünk van, és a családom is nagy megtartó erő. A zenésztársaimmal barátok is vagyunk, segítjük egymást – a színpadon túl is. Nagyon jólesett, amikor azt olvastam valahol, hogy egyszerre érzékelhető a profizmus és a közvetlenség a koncertjeinken.

Hozzáteszem: én nem csupán közvetlenséget látok, hanem azon keresztül megvalósuló egységet.

Egység csak ott van, ahol emberszámba vesszük egymást. A dalok és a közönség egymásra találtak, majdnem négy évtizede már. Az elfogadás, a befogadás energiaigényes tevékenység. Nemet mondani, elutasítani a világ legegyszerűbb dolga: nem, és kész. Igent mondani meló. Föl kell kelni az ágyikóból, fel kell öltözni, elvonszoljuk magunkat a helyszínre, jegyet váltunk, értelmezzük, amit kapunk. Sok lépcsőt kell megmászni, ez benne a szép.

A film sajtóvetítésén 108 percben lepergett előtted az életed. Milyen érzés volt végignézni?

Amennyire ez lehetséges, megpróbáltam külső szemlélőként nézni. Szerintem ez egy küzdelmes sorsról szóló, szép, őszinte film. Vannak benne olyan jelenetek, ahol hangosan felvonyítottam kínomban: fájdalmas nézni a Csillag születik-es ugrabugrálást a Petőfi Csarnok színpadán 1987-ből. Meg persze vicces is. Szeretem a megszólaló munkatársaimat, és bár az ugyancsak nyilatkozó pályatársakkal – például Rúzsa Magdival vagy Horváth Tamással – nincs közvetlen, napi kapcsolatom, érdekes volt meghallgatni a véleményüket.

A nézők végigkövethetik, ahogy az évek során részben átminősít téged a benned megjelenő alázat. Hogyan ért meg benned ez a hozzáállás?

Megtanított az Úristen, hogy nem az enyém, amit kaptam és nem magamtól vagyok olyan, amilyen. Zeneelméleti képzés nélkül írtam és írok lemezeket, ez egyrészt szemtelenség, másrészt ehhez a műfajhoz ez nem is elengedhetetlen követelmény. Az első, Karcolatok című szólólemezemet László Attila gitármágussal csináltam 32 évvel ezelőtt. Ő már akkor mestergitárosokat tanított, én meg megjelentem nála az alapakkordokból hegesztett dalaimmal. Mégsem zavart el, nem mondta, hogy majd akkor gyere vissza, ha valamennyire megtanultál gitározni, hanem bízott bennem, mellém állt, mert értéket látott a szerzői munkámban. Az ember igazán az ilyen bizalmi közegben tud jobbá lenni, fejlődni. Behívta a jazzista barátait: a kezdő, fiatal szólista lemezén ifj. Rátonyi Róbert billentyűzött, Makovics Dénes fuvolázott, Horváth Kornél ütőhangszeres játszott – mestereim, Dorozsmai Péter dobos és Samu basszusgitáros mellett. Pazar névsor. Olyan embereket sodort az utamba az Úristen, olyanok útjába sodort engem, hogy nem lehetek elég hálás.

A képsorokon a mindennapjaidat átjáró hit is felvillan. Emlékszel, hogy mikor és minek hatására bontakozott ki a hited, mikor kerültél mélyebb, közvetlenebb kapcsolatba önmagaddal?

Nem tudok megragadni egy konkrét pillanatot, de nyilván kamaszkoromban kezdődött. Talán akkor, amikor tizenöt évesen megnéztem a Szindbád című filmet. Úgy éreztem, lelki társra találtam a főhős figurájában – másnaptól a nagyapám kalapjában és kabátjában jártam iskolába, az egykori osztálytársaim meg is említik ezt a filmben. A kortársakkal általában mindig versengésbe torkolltak a viszonyok, gyerekkoromtól kezdve az öregebbek közt éreztem jól magam, az idősebb figurák felé gravitáltam. A hit világába már felnőttként érkeztem, egy idős atya tárta ki előttem a kaput, általa az egész életemet meghatározó lelki élményeket kaptam.

Fiatalabb korodban a nálad idősebbekkel is meg tudtad értetni magad, most pedig a nálad fiatalabbakkal is könnyedén kapcsolódsz.

Hogy ez igaz-e, csak a fiatalabbak tudják megmondani. Én se vagyok már gyerek, de az energia azért dolgozik bennem most is.

Mire fordítod ezt az energiát, min dolgozol most?

Rengeteg dolog történt idén is. Korábban útnak indítottuk a Jubileumi újrakiadások sorozatát: dupla LP-n jelentetjük meg a stúdiólemezeinket. Ehhez általában elő kell túrni a régi hangfelvételeket az archívumomból, újra össze kell keverni a dalokat, hiszen korábban csak kazettán és CD-n jelentek meg. A régi, korabeli képanyagot is elő kell bányászni, újratervezni a borítót, pont úgy, mint egy vadonatúj kiadványnál. Idén már öt lemezt jelentettünk meg ebben a sorozatban, ez hatalmas munka volt. Emellett csináltam egy feldolgozásalbumot, amely komoly hangszerelői feladatot adott, ráadásul minden hangszert magam játszottam fel. Közben hatvanezer embernek zenéltünk a turné során, rengeteget utaztunk. Utána két hét forgatással létrehoztunk egy nagyszabású televíziós műsort, ami talán az év végén láthat napvilágot. Volt olyan nap a próbafolyamat során, hogy délelőtt az egyik formációval próbáltam, este a másikkal, hét közben este nyolctól reggel nyolcig forgattam mindennap, hétvégén pedig húszezer embernek koncerteztem egy másik műsorral, szakadó esőben. Aztán felszálltam a repülőre, és elmentem Japánba, ahol Oszakában a világkiállításon képviseltük a hazánkat egy koncert erejéig. Onnan átvonatoztam Tokióba, bemutattam a Magunk maradtunk című kisjátékfilmemet japán felirattal a japán nézőknek. Most a portréfilm promóciójában veszek részt, számos vetítésre utazom országszerte, majd amikor hazaérek egy hónap múlva, már kezdődnek is a nagyszabású, december 13-i Aréna-előadásunk próbái.

A színes, esemény- és élménydús éveid során rengeteget tapasztaltál. Klisésen hangzik, de muszáj megkérdeznem: szerinted mi az élet értelme?

Nehéz egy ilyen komplex kérdésre egyszerű választ adni. Talán az, hogy az élet él, és élni akar, bármi áron, kíméletlenül. A másokért leélt életnek több értelme van. Ez a rövid verzió, a részletes kifejtésre pedig a portréfilm is kísérletet tesz.

Fotók: Sorok Péter / Kultúra.hu