Az egész Kárpát-medencét körbemuzsikálják a Héttorony Fesztivál fellépői. Az összművészeti programsorozat lényege, hogy a Makovecz Imre által tervezett tereket töltse meg kultúrával. Népzene, világzene, építészet, képzőművészet mind helyet kap a csaknem kéthetes fesztivál programjában. Kiss Ferenc művészeti vezetőt és Horváth László fesztiváligazgatót kérdeztük.
Azon túl, hogy a fesztivál Makovecz Imre épületeihez kötődik, milyen kulturális gondolat fogja össze a programokat?
Kiss Ferenc: Számomra életem egyik meghatározó élménye volt a találkozás Makovecz Imrével. 1992-ben a sevillai világkiállítás magyar pavilonjába választotta ki Imre az én egyik muzsikámat, így kerültünk közeli kapcsolatba. Karakán, hiteles embernek ismertem meg, akinek gondolatai, művészete, épületei egyaránt lenyűgöztek.
Tíz évvel később kerestem meg Imrét a Héttorony Fesztivál gondolatával. A héttorony-legenda több szempontból szimbolikus a magyar kultúrtörténetben, így megfelelő elnevezésnek tartottam. Imre áldását adta erre, és akkor még csak egy helyszínen három alkalommal szerveztük meg a programokat. Imre halála után, 2011-ben Horváth Lacival beszélgettünk, akinek tetszett a korábbi fesztivál alapgondolata. Az ő ötlete volt, hogy – kibővítve a helyszínek sorát – magyar és határon túli Makovecz-épületekben rendezzük meg. Ez lett az új Héttorony Fesztivál. Idén már a nyolcadikat rendezzük meg.
A Makovecz-épületek nem mindegyike épült kimondottan kulturális térnek. Alkalmasak koncertekre, kiállításokra, konferenciákra?
Horváth László: Az előzményekhez tartozik, hogy Lajkó Félixszel megkerestük Makovecz Imrét, hogy szívesen végigutaznánk az általa tervezett épületeket, legyen az templom vagy művelődési ház, és vinnénk oda muzsikát. Akkor kijelöltünk kilenc-tíz helyszínt, amelyek azóta is bázisai a Héttorony Fesztiválnak. Hihetetlen élményt jelent egy-egy ilyen térben koncerteket hallgatni, mindegy, hogy a Dalinda, Lajkó Félix vagy egy kórus lép fel. Csíkszeredán tavaly még tánc is volt a katolikus templomban, Darvas-Kozma József atya megmosolyogva bár, de jóváhagyta. A helyi közösségek ikonikus, meghatározó épületei ezek, és örömmel várják, hogy a fesztivál akár a szokásostól eltérő programokkal, új energiákkal, áldással töltse meg ezeket a tereket.
K.F.: Az elmúlt évek tapasztalatai alapján úgy érezzük ‒ több muzsikustársammal beszélgettem erről ‒, hogy az emberi hang számára akusztikailag tökéletesek ezek a terek. A hangszeres muzsikát olykor sajnos hangosítani kell.
Az idei programsorozatban nagy hangsúlyt kaptak az a cappella formációk.
H.L.: Jobbnál jobb kórusok, a cappella együttesek működnek, igyekszünk nekik nagyobb teret adni.
Novemberben 12 „zengő házba” visznek programot. Mi alapján döntik el, melyik helyszínre milyen előadás illik leginkább?
H.L.: Mindig megvitatjuk az ottaniakkal, hogy mire volna igény, ki, vagy kik azok, akiket szívesen látnának, ám a költségvetésükből nem tudják kigazdálkodni. A fesztiválnak lehetősége van arra, hogy világklasszis produkciókat mutasson be például Makón vagy Kakasdon. Snétberger Ferenc vélhetően soha nem adott volna koncertet Kolozsváron, ha öt-hat évvel ezelőtt nem visszük el oda. Ő idén a százhalombattai Szent István templomban lép fel. Ezek a közös, összeadódó energiák csodálatos dolgokat hozhatnak létre, én hiszek ebben.
A fesztivál alapvetően a helyi közösségekre épít?
H.L.: A vidéki kisközösségekben szervezett programokon 80-90 százalékban a helyiek vannak jelen, ám sokan kimondottan a fesztivál kedvéért látogatnak el.
Most zömében koncerteket emlegettem, ám a „felhozatalban” kiállítások, építészettel kapcsolatos programok és tudományos konferencia is szerepel.
H.L.: Kezdettől fogva törekedtünk a sokszínűségre. A Makovecz-terek sajátossága, hogy mind kínál lehetőséget egy-egy kiállításra, akár az altemplomban, vagy Lendván például egy külön galériarészben.
A Makovecz-életmű iskolát teremtett, a tanítványok viszik tovább, bővítik, alakítják a tőle kapott tudást, mi pedig fontosnak tartjuk megmutatni ezeket a művészi, alkotói utakat. Szerintem fontos láttatni, hogy igen is van kortárs magyar építészet, amely még száz év múlva is magyarnak fog tűnni. A fényfestés is évről évre része a programnak, ezzel olyanokat is meg tudunk szólítani, akik egyébként nem is hallottak a rendezvényeinkről. Ám meglátják előző este például a bevetített kakasdi templomot, felrakják a fotókat a közösségi felületekre, és másnap már mindenki ott sétálgat az épület előtt.
K.F.: Szerintem ez egyfajta misszió, hogy a szerves gondolkodást minél szélesebb közönség ismerje meg. Ennek nem pusztán építészeti vetületei vannak, hanem zenei, képzőművészeti, táncművészeti és még sorolhatnám, tehát komplex művészetfelfogásról beszélünk. Azt tapasztalom, hogy aki véletlenül odakeveredik, akár mert a szomszéd néni meghívja, vagy mert hall valakitől a fesztiválról, azt is megérintik ezek a programok.
A fellépők közt is akadnak tapasztalt, neves művészek és fiatal, kevésbé ismert alkotók.
K.F.: Fontos törekvésünk, hogy ‒ bár valóban elengedhetetlenek a húzónevek ‒ a fiatal művészeknek is teret, lehetőséget biztosítsunk. Ezt az összhangot kell megtalálnunk évről évre. Makovecz Imre rendkívül fontosnak tartotta a tanítvány-mester viszonyt, és nekünk ezt le kell képeznünk a fesztivál programjaiban.
Minden évben akad újdonság. Idén például egyszerre három helyszínen – a kassai Thália Színházban, a Hagyományok Házában és a csíkszeredai Milleniumi Templomban – lesz a zárógála. Érdemes tovább bővíteni a fesztivált?
H.L.: Úgy gondolom, hogy ez a két-három hét éppen elegendő, tökéletesen megfelel a fesztivál vállalásainak. Végigutazni sem kis teljesítmény. Visszatérve a fiatalokra vonatkozó kérdésre: idén már két iskola is része a programsorozatnak. Évről évre visszavárnak minket például a Makovecz Imréről elnevezett csengeri általános iskolába, ahol a diákok ízelítőt kaphatnak névadójuk munkásságából, gondolataiból és büszkék lehetnek erre.
K.F.: Minden évben igyekszünk újdonságokat mutatni. Néhány éve az adott fesztiválhoz kapcsolódóan egy kis könyvben foglaljuk össze azokat a gondolatokat, amelyek a kultúra ezen szegmensét mutatják be.
