Alkalmi piktorok

Jó, lehet, hogy néhányan csak véletlenül keveredtek a Budai Rajziskola festőworkshop-sorozatának erre az alkalmára – ezt különösen a német vendégekről tudom elképzelni –, de a többség bizonyára azzal a céllal érkezett, hogy belekóstoljon a képzőművészet sokféle ízű tortájába.

Engem egy telefonhívás irányított ide. Barátom csörgetett meg azzal, hogy van még egy-két szabad hely, nincs-e kedvem megtanulni festeni. Pár mondat után kiderült: arra ugyan kevés az esély, hogy a következő Gyula pápa engem bízzon majd meg a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóinak megújításával, de ha unom a strandolást, benézhetek a köveskáli rendezvényre. A meghívás az elevenembe talált, mert hát ki nem unja a strandolást augusztus idusához közeledve? Ráadásul az átküldött programismertető szerint brunch-csal és a ház boraival várják a festőtanoncokat. Azt pedig már magamtól is tudtam, hogy a galéria szimbiotikus kapcsolatban van a környék egyik legnívósabb gasztronómiai élménypanziójával, így a „brunch” hívószó felbukkanása pavlovi reflexeket hozott működésbe nálam. Nem tudtam ellenállni az invitálásnak.

– Ésanya! Megyünk
festőtanfolyamra! – bővítettem ki némileg önkényesen a meghívottak körét,
átölelve anyámat, aki néhány évtizeddel ezelőtt örömmel rajzolgatott, ha
tehette. Most a hetvenen túliak megértő bölcsességével hagyta jóvá az ötletemet,
s közben ki tudja, mit gondolt fia elmeállapotáról.

Másnap délben leparkolunk a falusi galéria előtt, és arra kérem a kiállítóhely mindenes menedzserét, Kövér Kristófot: magyarázza el anyámnak, hol vagyunk, miféle rendezvénybe csöppentünk be. Erősen remélem, hogy nem tűnik föl: nem pusztán az információk pontossága kedvéért fordulok „idegenvezetőhöz”, hanem azért, mert magamnak is csak a ránk váró „brunch” és borkóstolás mibenlétéről van elképzelésem.

Alkalmi-piktorok-Rácz-András-6

Alkalmi-piktorok-Rácz-András-9

 
Előző

 
Következő

– Szerettük volna
tartalmasabbá tenni barátaink nyaralását – magyarázza Kristóf –, s egy galéria
mi mást kínálhatna, mint a festészet alapjait. Összefogtunk hát a Budai
Rajziskolával, és festőworkshop-sorozatot szerveztünk, amelynek most a második
összejövetelét tartjuk. Első alkalommal – a múlt héten – Fábián Noémi, a MOME
és a Budai Rajziskola tanára tartott afféle beavató foglalkozást. Ma a
színvilágról lesz szó Füzes Gergely festőművész útmutatásával. Jövő héten az
absztrakció lehetőségeit fogja megmutatni Breznay András festőművész, két hét
múlva pedig a kültéri impressziók inspirációiról beszélgetünk Appelshoffer
Péter festőművésszel.

Ennél mélyebb információkra
nincs is szükségem.

Hamarosan befut a többi
érdeklődő is: egy Berlinből érkezett hölgy a lányával és a barátnőjével, akik 32
esztendeje minden nyáron a Balatonnál üdülnek; egy fiatalasszony, aki
családanyaként és közgazdászként hiányolja az életéből a kreatív lehetőségeket;
egy anyuka a lányával, akik úgy döntöttek, együtt fedezik föl a képzőművészet
csodáit; meg mi, akik életkorunk előrehaladtával egyre ritkábban adódó anya-fia
programnak tekintjük a délutáni „pingálóshow-t”.

Miközben a vendégek
szállingóznak, bámészkodnak és a ropogós házi kenyeret, a Liliomkert piacról
érkezett sonkát és szalámit, a különleges sajtokat és a padlizsánkrémet meg
persze a helyi borokat kóstolgatják, addig én délutáni mesterünket, Füzes
Gergelyt fogom vallatóra.

– A Budai Rajziskola a XII. kerületben immár 27 éve működő alapítványi intézmény. Festőket, grafikusokat, pontosabban tervezőgrafikusokat, ötvösművészeket, fotográfusokat és médiafotográfusokat képzünk. Vannak szakmai stúdiumok fiataloknak és felnőtteknek, és szabadiskolánk is, ahova bárki beiratkozhat, aki szeretne megtanulni rajzolni, festeni.

A közgazdász hölgy reményekkel eltelve csatlakozik beszélgetésünkhöz, s rákérdez a felnőtteknek szóló tanfolyami lehetőségekre. Kérdésemre, hogy miért érdekli az iskola, így felel: – Jó lenne kicsit kizökkenni a háztartás meg a napi munka ritmusából, és valami teljesen mással foglalkozni. Olyan elfoglaltságot keresek, amely eltereli a figyelmemet a problémákról, feladatokról, határidőkről, amelybe belefeledkezhetem…

– Igen – veszi vissza a szót a festőtanár –, terápiás módszerként is lehet használni a festést, rajzolást.

Aztán arról beszélgetünk, milyen sokan vannak, akik a képzőművészetbe belekóstolva úgy döntenek, hogy feladják a korábbi munkájukat, és átképzik magukat tervezőgrafikusnak.

– Nem is gondolnánk, milyen sokan megállják közülük a helyüket – szögezi le a mester.

– Erre a rendezvényre azonban véletlenszerűen összeverődő társaság jön el – kanyarítom vissza a beszélgetést a jelenhez. – Ők nem évekig tanulják a festészetet, mint a szakképzésben részt vevő hallgatók, hanem csak néhány felületes órát töltenek a vászon előtt. Mit lehet átadni egy ilyen, pár órás foglalkozáson?

– Azt hiszem, nagyon izgalmas lesz ez a délután – feleli a mester. – Felvázolhatunk olyan szempontokat, megmutathatunk olyan gondolkodásmódokat, kipróbálhatunk olyan megközelítéseket a képiséggel, a színekkel kapcsolatban, amelyekkel a résztvevők közül esetleg még senki sem találkozott. A színek rendszerével, logikájával, a színkeverés lehetőségeivel, technikáival foglalkozunk. Festőművészek bizonyára nem lesznek a délutáni foglalkozás résztvevői, de másképp néznek majd a festményekre, mint korábban.

És ezzel megkezdődik a „festőshow”. Mentorunk rövid előadást tart a színekről, a látvány megközelítésének lehetőségeiről, az ábrázolás sokféleségéről. Megmutatja, mely színek között milyen kapcsolat van, aztán előszed festéket, zsírkrétát, ceruzát, rajztáblát s minden egyebet, ami ahhoz kell, hogy alkalmi tanítványai színeket juttassanak a fehér papírra. Végül pedig rászabadít bennünket a kelléktárra.

Eleinte csak bátortalan
pacák születnek a lapokon, aztán merészebb foltok, végül elszánt színminták is.
Hasonlóképpen alakul a festékkeverékek sorsa: kezdetben csak egy-egy szín,
később szivárványos sokféleség, végül elszánt mixtúrák. A próbálkozásokból
heroikus kísérletek, önfeledt játékok, sőt vakmerő alkotói viharok kerekednek.
Lassan formák is megjelennek, bár erre nem biztatta a tanoncokat a mester.
Bizonyára nem véletlenül. Talán sejtette: nem lesz jó vége annak, ha a
dilettáns festőlegények és -leányok megpróbálják az álmaikban élő formákat,
alakokat megjeleníteni. Nem lesz jó vége, már amennyiben a jó esztétikai
kategóriát jelent.

Mert hát, lássuk be,
ennek a délutánnak az értelme nem az, hogy valami szép szülessen. Nem is születik.
Az elkészült alkotások művészi szempontból rondák, diszharmonikusak és
taszítóak, tartalmuk alapján pedig giccsesek, bárgyúak és primitívek.
Silányságukat kidomborítja a kontrasztos környezet. A köveskáli galéria faláról
kortárs festmények tucatjai bámulják a próbálkozásainkat, s bizonyára pirulnak
szégyenükben. Különösen kínos lehet számukra az, hogy festőtanárunk időnként
párhuzamot vont idétlen próbálkozásaink részletei és a falakon feszítő képek
egyes részletei között.

Így aztán fontos
tanulsága támad a délutánnak: az alkotáshoz nemcsak festék kell és papír, nem
árt egy nagy adag szakmai tudás, vaskos tehetség és persze valamilyen
mondanivaló sem. Igaz, mindezt bizonyára eddig is tudták a résztvevők.

Van azonban valami, amit
talán nem tudtak, illetve inkább elfelejtették gyermekkoruk óta: az ugyanis,
hogy a festés-rajzolás jó móka. Vitathatatlanul jól szórakoztak, akik részesei
lehettek az alkalmi festőiskolának.

És van még valami.
Elmesélem.

Anyám két firka között
eltipegett egy pohár borért, majd megállt mögöttem, és szemüvegét orrára tolva
figyelte, hogyan pettyezek a papíromra kék és zöld foltocskákat.

– Tudod, hogy mikor rajzoltunk együtt utoljára? – kérdezte, miközben a vállamra tette a kezét. – Óvodáskorodban. Van annak már fél évszázada…

Fotók: Rácz András