Lugosi Dani neve több helyről is ismerős lehet azoknak, akik követik a magyar zenei és filmes világot. Szombath Máté 2015-ös Feketerigó című filmjében ő játszotta a deviáns Márkot, utána a Wellhello hangtechnikusaként járta az országot, aztán úgy érezte, a backstage helyett inkább a színpadon állna szívesebben. Több éve futó Nirvana Unplugged projektje mellett tavaly berobbant saját zenekara, a Polytrip is, amivel elnyerték a Roxiget első helyét, az Öröm a Zene három különdíját, valamint az Újfalusi Gábor-díjat.

Rengeteg dologgal foglalkoztál az elmúlt 20 évben. Mivel azonosulsz leginkább? Hangmérnök vagy, színész vagy zenész? 

Leginkább zenésznek tartom magam, még akkor is, ha a legtöbben hangmérnökként ismernek. A hangmérnökség és a zene valamiféle alárendelt holtversenyben van, hiszen a hangmérnök hangzást kreál, a zenész pedig hangokat. A színészkedéshez már jó pár éve nem volt közöm, bár szívesen szerepelnék egy apokaliptikus trash filmben. Az nem szerelemprojekt, inkább csak egy jó szórakozás – már ha maga a film is igényesen van megcsinálva.

Jelenet a Feketerigóból

Hat egymásra a három?

Persze. Nyilván egymástól függetlenül is működnek ezek a dolgok, de egy középszerű számot fel lehet emelni jó hangzással, ahogy egy jó számot is el lehet rontani. A színészethez pedig úgy társul mindez, hogy ha az ember tud kezelni adott szituációkat – például hirtelen változásokat – és át tudom azt vinni a zenébe, a teátrális, képi anyag lefordítható hanganyaggá. Egyébként a három inspirálja is egymást.

Ha zenét hallgatok, színeket, jeleneteket, képeket képzelek el hozzá, és fordítva is.

Egy jó képhez vagy videóhoz rögtön ugrik a fejembe valamilyen dallam.

Tehát, ha megakadok egy dalszerzési folyamatban, van, hogy a ráképzelt videó segít az írás folytatásában. A kettő párhuzamosan fut, tulajdonképpen ez történik a Polytrip esetében is.

Forrás: Szombath Máté

Amivel az elmúlt év folyamán több díjat is bezsebeltetek.

Bár 2018 év végén volt az első koncertünk, már 2017 óta próbálunk és gyakorlunk folyamatosan. Ez a típusú zene sokkal több törődést igényel, mint elsőre gondoltuk. Ez egy sok szempontból túlbonyolított zene, nem lehet „eltábortűzgitározni”. Igyekeztünk magasra tenni magunknak a lécet, és eleinte nem gondoltunk bele, hogy ez technikailag mibe kerül. Mikor először megszólalt egy nóta, akkor jöttem rá, mennyi görcs és izzadás kellett hozzá.

Egyébként Ákos és Ádám (Székely Ádám – basszusgitár; vokál, Vincze Ákos – dobok; – a szerk.) is olyan típusú srácok, akik szívesen kísérleteznek. Nálunk zenei testvériség van, meghallgatjuk egymás ötleteit, nem hagyjuk ki a lehetőséget, ha a szám elkanyarodhat az eredeti iránytól másfelé. Nincsenek előre bevett metódusok, így folyton újra kell értelmeznünk a zeneszerzést. Nincs recept.

Rengeteg zenekarhoz hasonlították már a zenéteket, ti hova kategorizálnátok magatokat?

Arról a részéről tudok nyilatkozni, ami az én fejemben megvan. Nálam beakadt egy 90-es évek hullám a Nirvanával, Steve Vai-val, Queennel, Limp Bizkittel, Primussal. Ebben az érában volt egy olyan összekötő őserő, ami azonnal bekapcsol, ha hasonló stílusú bandát hallasz játszani. Az ízlésem valóban innen ered, de törekszünk rá, hogy ne vegyünk át konkrét zenei darabokat. Nem másolunk le senkit, de a korszak legszélsőségesebb zenéi hatással vannak ránk. Igyekszünk olyan felismerhető stílusjegyeket használni, amik alapján be lehet azonosítani, hogy Polytripet hallasz.

Többször is megkaptátok már azt a kritikát, hogy bár nagyon különleges, amit csináltok, nem feltétlenül fogyasztóbarát, nehéz lesz eladni. Ennek oka egyrészt a progresszivitás, másrészt az angol dalszöveg. Mivel védekeztek az ilyen kritikák ellen?

Azt kikérem magamnak, hogy nehezen fogyasztható. Nem szélsőséges, befogadhatatlan stílusban próbálkozunk, nem instrumental pigscream metált játszunk. Emellett szerintem 2019-ben illik annyira nemzetközileg gondolkodni, hogy ne okozzon gondot a nyelv. Harmadrészt pedig nem azért születik ez a zene, mert meg szeretnénk felelni a hazai tömegkultúrának. Amit a rádióban hallasz, az az 1%-a annak a palettának, ami valójában történik a zeneiparban. Elviselhetetlenül unom az azonos sablonra készülő dolgokat, a bevált recepteket, amiket már eleve úgy írnak, hogy biztosan megfeleljenek a tömegízlésnek, a rádiók kritériumainak. Ha alkotói szempontból nézem, ez egy büntetendő dolog, hiszen ez nem művészet, hanem üzlet.

Hiszek abban, hogy hamarosan jön egy zenei revolúció, amiben átgondolhatjuk az értékeket.

Ne elégedjünk már meg 2 soros üzenetekkel meg 4 hanggal, amikor annyival izgalmasabb dolgok is születhetnek! Pont a merészebb, érdekesebb zenéknél áshat mélyebbre a saját lelkében is egy igényes hallgató – és mindenki igényes hallgató lehet, akit érnek ilyen újszerű ingerek.

Viszont ez azt is jelenti, hogy lemondtál a nagyközönségről, és elfogadtad, hogy egy szűk rétegnek zenélsz.

Megfordítanám. Nem célom rétegzenét csinálni, inkább képezni szeretnék egy olyan réteget, ahol mindenki megtalálja a számára szimpatikus hangvilágot. Egyszer azt mondta valaki, hogy ezzel a produkcióval valószínűleg nem fogok 30 ezer előtt játszani, mint más nagy előadók. Én abban bízom, hogy megtaláljuk azt a másik 30 ezret, akik meg mégiscsak ez iránt érdeklődnek. Nem akarok senkit kényszeríteni, csak egy opciót akarok felajánlani a zenémmel, amivel a közönség is opciót találhat bennem.

Kik azok a magyar előadók, akiket példaértékűnek tartasz?

Szerintem nagyon kevés olyan zenekar van Magyarországon, ami új, őszinte, komolyan van véve és eleget foglalkoznak vele. Újabbak közül az Apey and the Pea (most már Lazarus) és a Mörk például világszínvonalú, de az Antares, a korai Hiperkarma és a Háború első lemeze is egyértelműen idetartozik. A nagy öregek közül mindenképp példaértékű az LGT, a Bergendy és – bár most hazabeszélek – a Beatrice (Dani édesapja a Beatrice legendás alapítótagja volt – a szerk.) is. Ezek mind magas szintű zenei kultúrát képviseltek, amihez képest sajnos romlásnak tekinthető a mai zene, de látom a reménysugarakat.

Beszéljünk a frissen megjelent, első klipetektől. Pár nap alatt már több mint ezren látták. Mi volt a koncepció?

Hogy legyen egyszerű és nagyszerű. Legyen izgalmas, önazonos, groteszk, de szerethető. Valami, amiben a néző elmerülhet, és nem feltétlenül kell nagy megfejtésekbe bocsátkoznia ahhoz, hogy élvezze. Azért csináltuk 360 fokos technológiával forgatva, hogy többször is meg kelljen nézni ahhoz, hogy minden részletét észrevedd, többször is átélhesd ezt a féktelen kicsapongást.

Hol láthatunk titeket legközelebb?

November 15-én a Barba Negrában, a Leander előtt, és most készítjük elő a téli-tavaszi turnét. Januárban visszatérünk a Barba Negra Trackbe, decemberben pedig kijön egy új videóklipünk.