Nagyszabású, és a helyi művészeti élet számára mérföldkőnek számító kiállítás nyílt január 24-én a pécsi Zsolnay Kulturális Negyed m21 Galériájában. Az Állapotfelmérés afféle helyi szalonként működik: arra vállalkozik, hogy rámutasson, mennyi művész él Pécsett. A kiállítás koncepciójáról, a városi seregszemlék fontosságáról a kiállítás kurátorával, Pinczehelyi Sándorral beszélgettünk.
Ha jól vettem ki egy önnel készült interjúból, kicsit mintha dühből kezdte volna el szervezni ezt a kiállítást, hogy rámutasson, hány művész él Pécsett.
Nem nevezném dühnek, inkább csak elgondolkoztam azon, hogy mennyire nincs jelen a pécsi-baranyai művészeti életben a képző- és az iparművészet. Ez a kiállítás azonban nem előzmény nélküli. Az első ilyet 1979-ben rendeztem, aztán szinte tízévenként volt hasonló, katalógusokkal dokumentált esemény. A mostani tárlattal a célom az volt, hogy mindenki bemutatkozzon, aki hivatásszerű alkotómunkát végez, itt él és dolgozik.
Afféle városi szalonként működik most ez a kiállítás: a helyi képzőművészek meghívásos alapon kerültek be. Milyen szempontok szerint választották ki a művészeket?
Az alábbiak valamelyikének kellett, hogy megfeleljen: a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületének vagy a Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesületének tagja, illetve a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karon (illetve jogelődjeinél), vagy bármely magyarországi, vagy külföldi művészeti felsőoktatásban, illetve ezen intézmények Doktori Iskolájában diplomát, DLA fokozatot szerzett alkotó.
Életkori és műfaji szempontból is nagy ívet jár be ez a kiállítás. A pécsi művészeti élet teljes spektrumát kívánták lefedni vele. Mennyire sikerült?
Nem teljes a szakmák sora: építészek, belsőépítészek, díszlettervezők, restaurátorok, fotósok munkái nem kerültek be.
Milyen szempontok szerint rendelték a munkákat egymás mellé?
Kiállításrendezésben elég nagy gyakorlatom van: 30 évig ez volt a napi megélhetést biztosító tevékenységem. A helyhez és a beérkezett munkákhoz igazítottam a rendezést, próbáltam a gondolatiságban és megfogalmazási módban hasonló dolgokat egy csoportba rendezni. A látvány egy nagy „felvonulás”, amelyben vannak csúcspontok. Ezek köré kerültek a „rokonok”.
A tárlat a nagy, rendszeres helyi művészeti seregszemlék hagyományát eleveníti fel. Miért fontosak a közös kiállítások?
Sok kiállító ebben a teremben még életében nem mutatkozott be. Itt él, élte le az életét, szerettem volna, hogy ő is magáénak érezze a helyet. A nyolcvan éven felülitől a friss diplomásig jelen vannak. Ez ismerkedésre is lehetőséget ad.
A művészeknek szükségük van arra, hogy időről-időre bemutassák műveiket. Más közegbe, más megvilágításba, más összefüggésbe kerülnek, találkoznak a szakmával és az érdeklődő közönséggel. Párbeszéd alakul ki közöttük, tehát minden félnek fontosak ezek a találkozások. Ha ez megfelelő ritmusban, ütemezésben, informatív tájékoztatás révén történik, az mindenki számára tanulságos lehet. Ma inkább az egy téma, gondolat köré szerveződött kiállítások érdekesebbek. Az ilyen nagy, csoportos bemutatóknak inkább a dokumentumértéke fontos.
A hatvanas-hetvenes években a pécsi-baranyai művészeti élet pezsgő volt, és a kortárs európai tendenciákkal párhuzamosan futott. Nagyon sok rangos művész élt itt. A fiatalok viszik tovább ezt a szellemiségét? Mit kezdenek annak az örökségével?
A hatvanas években Martyn Ferenc és Lantos Ferenc mellett Simon Béla, Kelle Sándor , Bizse János és a Mohácson élő Kolbe Mihály volt a meghatározó képzőművész. Az ő tanítványaik voltak a Pécsi Műhely tagjai. Amit ők a hetvenes években létrehoztak, annak igazi súlya az elmúlt évtizedben csúcsosodott ki. A fiatalabbak közül csak néhányan kapcsolódnak az ő szellemiségükhöz. Talán ha szorosabb kapcsolat alakult volna ki köztük, érdekesebb lenne a továbblépés. A Pécsi Műhely „reneszánsza” ellenére még sok a megismertetnivaló.
Ezt is ön nyilatkozta: „Az a vizuális művészeti súlya Pécsnek, ami korábban megvolt, sajnos elveszett.” Miért gondolja így? Mi hiányzik?
Teljesen más volt a világ, kevesebb művész volt, Pécs pedig talán az egyik legprogresszívebb város volt kulturális életét tekintve. Állandó, napi kapcsolat volt a művészek és az intézmények, múzeumok, galériák között. Feladatok, programok, ösztöndíjak fogták össze az egyes alkotókat. Az 1989-es rendszerváltás után a művészeti intézményrendszerek sok szempontból hátrányos helyzetbe kerültek, elvesztették korábbi szerepüket, megszűntek, szétzilálódtak. Ma inkább csak egymás mellett élnek a művészek, nemigen szerveződnek közösséggé, így nem tudnak bizonyos kérdésekben erőteljesen fellépni. Szerencsére a fiatalok, elsősorban az alkalmazott művészet területén, kezdenek együtt érdekes dolgokat létrehozni.
Kik határozzák meg jelenleg a pécsi művészeti életet?
A hetven év feletti művészek közül sajnos már csak néhányan vannak köztünk. Az 50-es, 60-as éveikben járó művészek között van néhány, akinek munkássága országosan, esetenként nemzetközi vonatkozásban is érdekes. Ők most a vezetők, de jobb megismertetésükhöz még sokkal többet kell dolgozni. Ennek megvannak a formái, csak használni kellene azokat.
Ön szerint van jelentősége a PTE Művészeti Karnak a 70-es, 80-as évek örökségének továbbörökítésében? Fontos szerepe lenne az egyetemnek abban, hogy kitermelje a következő művészeti generációt és, hogy megtartsa a pécsi művészeti élet pezsgését?
A Művészeti Kar rangot vívott ki magának, sok tehetséges fiatal kap diplomát, szerez DLA fokozatot. A 60 éves Művészeti Szakközépiskola és Szakgimnáziumban folyó oktatás nagyon jó alapot biztosít a művészeti továbbtanuláshoz. Az egyetemi kar sokfajta képzésével igazi „erjesztő kovász”, amelynek eredménye már ezen a kiállításon is látszik. Az, hogy azt a „kenyeret” ami itt létrejön, hogyan használjuk, hogyan fogyasztjuk, már egy másik kérdés.
A mostani kiállítók mindegyike művészeti oklevéllel rendelkező alkotó vagy olyasvalaki, aki valamilyen művészeti szervezetnek a tagja. Fontos ma még, hogy művészeti képzésben részesüljön, aki művész szeretne lenni? Nem elegendő pusztán az ösztön, a, zseni, a tehetség?
Lehet, hogy idejét múltnak gondolnak, de nekem az a véleményem, hogy az alapokat valahol el kell sajátítani, amihez sok munka kell. Ehhez jön a tehetség, és a kettő együtt tud csak működni. Vannak néha ösztönös zsenik, de munka nélkül ők sem boldogulnak. Ma ugyan mindenki állampolgári jogon lehet művész, de sajnos ennek az a következménye, hogy a művészi alkotások színvonala erőteljesen megváltozott, esztétikai szempontból kétes értékű művek is születnek. Ezen a kiállításon szerettük volna ezeket elkerülni. Ezért volt feltétel, hogy csak képzett alkotók szerepeljenek.
Milyen munkákból áll a jelenlegi kiállítás? Melyek azok az alkotások, amelyeket valami miatt kiemelne a többi közül?
Ezen a kiállításon elsősorban a hagyományos műfajok, festmények, szobrok dominálnak, néhány videómunka kivételével. Nem szeretnék senkit kiemelni, de néhány vászonra készült mű, és jó néhány plasztika figyelemre méltó. Mindenkinek egyforma lehetőséget adtunk, de azért a fontosabb alkotások kiemelkednek a többi közül.
A tárlathoz készül egy katalógus is. Ez a kiadvány tekinthető a 21. század pécsi művészeti élet hiteles lenyomatának?
Talán a legfontosabb a katalógus, a kiállítók portré- és műtárgyfotójával, minimális életrajzi adataival. Ez egy emlékeztető lenyomat a 2019-es évről. Öt, tíz év múlva az utóélete lesz érdekes, amikor az akkoriak visszaemlékeznek erre a tárlatra, és megpróbálnak tanulságokat levonni.
A kiállítás március 22-ig látogatható a pécsi Zsolnay Negyed m21 Galériájában.
Fotók: Tóth László/M21
