Álombrigád
Réti Anna díjazott szólóját követően a Kártyavár című kettőssel jelentkezett: a beszédes-táncos produkcióban Gőz István volt partnere. Legfrissebb alkotásában ezúttal az alkotó színre sem lép, viszont először dolgozik nagyobb létszámú előadógárdával: újdondászként teszi ezt komoly, ígéretes tehetséggel.
Nem is emlékszem, láttam-e a MU Színház színháztermét úgy kiforgatva, mint az Éjszakai műszak terébe lépve: most a színpad helyén a nézőtér, a játék pedig a publikum székeinek épített fadobogón, s annak előterében játszódik. Réti Anna munkája már ennek a merész húzásnak köszönhetően, megkezdése előtt is szimpátiát ébreszt.
A mintha tablóképként hirtelen előttünk álló játékosok (Bora Gábor, Cserepes Gyula, Hargitai Mariann, Katonka Zoltán, Major László, Palcsó Nóra és Virág Melinda) láttán örömmel ízlelgetjük az "új generáció" fogalmát, élményét. Fiatalok, akik komoly fegyelemmel dolgoznak, tehetséggel szólalnak meg (!) a színpadon, frissek és remek élmény látni őket így, együtt. A "nemzedéki darab" fogalmán gondolkodtam, míg ezt a lendületes, érzékeny, kockázatos vizekre evező előadást figyeltem. Réti Anna igen erős indulást jelentő szólója után természetes, hogy igen kíváncsian vártuk, mire jut egy ilyen létszámú gárdával. Örömmel állapíthattuk meg: igen sokra.
A lépcsőzetes dobogón henger alakú, belülről világított, elasztikus vászonkonstrukciók (fény, díszlet: Szirtes Attila): mint a pillangó bábja, vagy egy-egy kaptársejt, tok, zárvány: mindegyik egy álmodó lélek hona. A gyenge fénnyel világított tér felett, csak idővel vesszük észre a máskor a szemünk elé soha nem kerülő technikusi szobácskát, melynek ablakában a magányos Blaskó Borbála ül. Mint egy misztikus diszpécser, orrán ormótlan szemüveggel, folyamatosan telefonál. Olykor belép a térbe, s a hengerekben alvókat gardírozza: bicegős álom-pedellus, álruhás angyal, aki apró lidércfényeket ad a szendergők szájába, vagy vesz ki onnan, máskor pedig szerető gonddal, vagy éppen csak kíváncsian az ölébe veszi a fejüket.
A térben apró jelenetek füzére látható: szimbolikus, koreografikus képek lendülettel vázolt sorozata. Párhuzamos álmok, rémálmok, vágyálmok, zűrzavaros, nehéz gyomorral lefekve látott lidércnyomásos, zavarba ejtő álmok szilánkjai. Süvítő magányba torkolló revüszám, a krétával felrajzolt "én", az énkép, a territórium kétségbeesett, ösztönös védelme, a kiszolgáltatottság szellemes, érzékletesen kegyetlen képei. Ott sorakoznak a küzdelmes, a széthordott, a félig megélt álmok, az égő, s csak öntudatlan állapotban megélt titkok képei. Megbicsakló érzéki álomképek, gyilkos mosolyok, mosolygó gyilkosok villannak fel, jelennek meg gyors egymásutánban.
Réti Anna és alkotótársa, a darab dramaturgja, Kántor Kata alakjai újra és újra visszatérnek az álom kapszulájába, s már nem is tudni, hogy ki álmodik kicsodát, hogy egyáltalán, ébren van-e itt valaki. Fiatal emberek, gyakori álmodók képzeteit látjuk: játékos és groteszk képeiket, érezhetően igen személyes élményanyagból gyúrt jelenéseiket a színlapon is feltüntetett, avatott szakember, Csigó Katalin segített elemezni, s működött közre azok értelmezésében. Réti Anna tehetséggel ragadta meg alkotásában az álmodás nagyszerűségét és kockázatosságát, az álmodó kiszolgáltatottságát. Ebben a mind szárazabb, mind ócskább, mind gyakorlatiasabb világban felüdítő élményt jelentett ez a rendkívül érzékeny, rebbenékeny, jó ritmusú, biztos kézzel megnyitott és lezárt alkotás, mely határozottan megerősíti: Réti Anna személyében eredeti, karakteres világot építő, bátor alkotóval lettünk gazdagabbak.