Életrajzod szerint 1964-ben a Délvidéken születtél, és 1991-ben, a délszláv háború miatt, 27 éves fejjel emigráltál Magyarországra. Milyen közvetlen körülmények hatására döntöttél úgy, hogy Szegedre települj át?
1985-ben tartalékos tizedesként szereltem le az akkor még létező jugoszláv néphadseregből, ezért a balkáni háborúk kiteljesedésekor, 1991-ben hamar a sorozóiroda látókörébe kerültem. Szerencsémre akkor éppen nem a szülőhelyemen, Doroszlón éltünk a feleségemmel, hanem Temerinben, bejelentetlen lakcímen. Ennek hála a behívólevél nem talált meg, így még időben elhagyhattam az országot. 1991 nyarán–őszén a legtöbb katonakorú férfi végső esetre, ha hirtelen el kellene indulni, kisebb utazóbőröndöt tartott készenlétben otthon. Nekem is be volt egy készítve a legszükségesebb holmikkal.
Persze az ember ilyenkor nem hosszú távra tervez. Úgy hittem, pár hónap, és vége lesz az egész őrületnek. Nos, ehhez képest kilenc évnek kellett eltelnie, hogy újra hazalátogathassak. A jugoszláv útlevelem ugyanis a Szegedre költözésem után nem sokkal lejárt, magyar meg csak 2000-ben lett, miután megszereztem az állampolgárságot. Hogy miért Szeged? Ez volt a legközelebbi magyarországi város. Mint említettem, bíztunk benne, hogy hamar hazatérhetünk.
Mit hagytál a hátad mögött, és hogyan indult az itteni életed? Könnyen ment a beilleszkedés?
Egy éppen elkezdett felnőtt életet hagytam hátra. Szakmai gyökereket még nem eresztettem – mondjuk úgy: irodalmi léggyökerekkel rendelkeztem csupán –, ellentétben a feleségemmel, aki a tanársegédi állást hagyta hátra az Újvidéki Egyetem bölcsészkarának hungarológiai intézetében. Én legfeljebb az ambícióimat hagytam magam mögött, mert azokban a kilátástalan hónapokban teljesen valószerűtlennek tűnt, hogy irodalommal alkotóként a közeljövőben testközelbe kerülök.
Nem vagyunk egyformák. Van, akit a válságos idők alkotásra sarkallnak, engem sajnos nem. Engem lebénítanak. Pár évig nem is foglalkoztam írással, a túlélésünk volt az elsődleges feladat. Magyarországon 1994-ben jelent meg az első novellám, mégpedig a szegedi Tiszatájban. Akkoriban félállásban a bölcsészkari könyvtárban dolgozgattam, ott ismerkedtem meg Olasz Sándorral, a Tiszatáj szerkesztőjével, valamint Annus Józseffel, az akkori főszerkesztővel. Korrektori állást kínáltak fel a folyóiratnál, amire gondolkodás nélkül rábólintottam. Így indult az irodalmi életbe való visszailleszkedésem. Azóta is hálával és megbecsüléssel gondolok mindkét korábbi főszerkesztőre – sajnos már egyikük sincs velünk.
Milyen olvasmányélmények indítottak el az írói mesterség irányába?
Első irodalmi-olvasási élményeimet szülőhelyem irodalmi kínálatában korlátozott világa határozta meg. Ugyanakkor a kissé szűkös kínálatnak is megvoltak a maga előnyei, amit utólag egyáltalán nem bántam. A faluban volt egy kis könyvtár. Tényleg kicsi, nagyon kevés kortárs magyar irodalmi művel, ezzel szemben gazdag világirodalmi kínálattal. Ami Magyarországon a hatvanas–hetvenes években fordításban megjelent, jórészt megtalálható volt a polcain. Llosa, Márquez, Borges, Heller, Golding, Bradbury, Vonnegut – hogy csak a legnagyobbakat említsem – 16-17 éves koromtól nálam terítéken volt. Mire eljutottam Újvidékre, az egyetemre, a többségüket már abszolváltam.
Ezek a korai olvasmányélmények határozták meg későbbi olvasási és írói ízlésemet, aminek egyik meghatározó eleme a történetközpontúság lett. A kortárs magyar széppróza csak késve, az egyetemi éveim alatt ért el hozzám. Sosem barátkoztam meg igazán a szövegirodalommal, ami a magyar irodalmi nyelvterületen még a kilencvenes években is szinte egyeduralkodó volt. Sokáig zavarban is voltam amiatt, hogy engem nem az úgynevezett modern poétikák vonzottak, hanem a „divatjamúlt” hagyományos elbeszélőmódok. Holott csupán a kortárs angolszász, latin-amerikai próza nyomdokain szerettem volna haladni. Na és persze meg kell említenem kamaszkorom meghatározó zsánerét, a sci-fit is. Első novellám is a Sirius című zágrábi sci-fi-folyóiratban jelent meg.
Tizenegy prózakötettel és fontos irodalmi díjakkal büszkélkedhetsz. Az utóbbi néhány regényed a 20. század elején játszódó krimi, amelyek főszereplője Fábián Marcell mesterdetektív. Hogyan született meg ez a figura?
Esetemben a regény- és a novellaírás módszerében annyi a különbség, hogy míg egy novella megkezdésekor többnyire tisztában vagyok azzal, mit szeretnék megírni (mondjuk így: mi a sztori), egy regény esetén ritkán van így. Általában megragad egy hangulat, egy kor vagy egy jelenet, amit megpróbálok „lerajzolni” – akár a festők, akik, mielőtt a vászon elé állnak, előtanulmányokat skiccelnek a vázlatfüzeteikbe –, s ha megtetszik a kísérlet, megérzem benne a perspektívát, a kibontható regénytereket, a formálható karaktereket, akkor továbbfűzöm a történetet.
Valahogy így voltam a Fábián Marcell-történetek első kötetével is. Hosszú ideig csupán egy szövegdarabkám volt, azt variálgattam. Egy vacsorajelenet, ami később a regénybe Fábián Marcell és Winter úr közös éttermi ebédjeként épült be. Megragadott a szecesszió hangulata, a szivarfüst, a macskakövek, a hintók világa, az emberiségnek az az utolsó emberléptékű korszaka, mielőtt a technikai vívmányok végképp átalakították volna a mindennapjainkat. Létezett már telefon, de ritkaságnak számított, ismerték a villamosságot, ugyanakkor még gyertyák és gázlámpák világították meg az éjszakákat.
Nem is kriminek indult a történet, jóllehet nagy rajongója vagyok a zsánernek. Azzal tisztában voltam, hogy a bűnügyi történet, akármennyire is lesajnált szegény rokonnak számít előkelő irodalmi berkekben, bonyolult és kockázatos műfaj. Ám írás közben a történet, ahogy vezette és alakította magát, kikövetelte a bűnügyi hátteret. A rejtélyt. Amikor az első kötettel kész lettem, elég nagy drukk volt bennem. Majdnem akkora, mint amikor az első regényem visszhangjaira vártam. Nem lesz-e vajon bukta, nem fog-e naivnak, átlátszónak tűnni? Korábban sosem próbálkoztam krimivel, pláne nem történelmivel, ami már dupla csavar, hiszen nem elég a sztorira vigyázni, még a történelmi korszak hitelességére is ügyelni kell. Mert egy történelmi krimi, meggyőződésem, csak abban az esetben működik, ha a nyelv és a háttér realisztikus. Papírmasé-karakterek meg elnagyolt kulisszák közé nem lehet rejtélyeket elültetni.
A legtöbb műved történelmi tárgyú. Mennyi előtanulmányra van szükséged a régmúlt korszakok hiteles ábrázolásához?
Történelmi regényt többféleképpen lehet írni. Akár felépített kulisszák nélkül is életre lehet kelteni egy letűnt kort vagy annak legalább a hangulatát. Én azonban úgy hiszem: ahhoz, hogy egy hagyományos értelemben vett történelmi regény működjön, azaz hiteles legyen, meg kell hozzá teremteni a plasztikus hátteret. Az olvasó szereti otthon érezni magát a regényvilágban, amiképpen a szerző is, ehhez azonban tisztában kell lennie azzal a korszakkal, amelyben a története játszódik. Számomra az adott korszak hétköznapi életének megrajzolása a legkritikusabb eleme a történelmi háttérnek. A látszólag jelentéktelen dolgok.
A történelmi elbeszélések esetében hiányzik vagy nagyon hézagos az, ami a jelen idejűeknél a rendelkezésünkre áll: a kollektív tudás. A jelenről vannak kollektív ismereteink, de a múltról nincsenek, legalábbis nem általánosan. Például mennyi volt a fizetése egy rendőri alkalmazottnak 1903-ban? Mi volt a feladata a kirendelt ügyésznek? Milyen közéleti problémák foglalkoztatták a hétköznapi embereket egy századfordulós kisvárosban? Vagy olyan banális dolog, hogy létezett-e már elemlámpa 1903-ban. És öngyújtó? Gyufásdoboz? Mikor jelent meg a magyar hivatalokban az írógép? Mikor vezették be a vármegyeházakba a telefont? A megyeszékhelyekre az utcai villanyvilágítást? Volt-e háztartási vízvezeték?
Ezek mind apróságoknak tűnnek, holott éppen az ilyen apró részletek teremtik meg a történelmi regény „jelenidejűségét”: azt az olvasói érzetet, hogy benne vagyunk a regény „mostjában”, még ha száz évvel korábban játszódik is. Egy történelmi regény működése attól függ, mennyire sikerül elfeledtetni az olvasóval, hogy történelmi regényt olvas. Ugyanakkor az olvasó sem várja el, hogy nyakig beborítsuk kultúrtörténeti vagy történelmi adatokkal. A tudással gazdaságosan kell bánni: mindig csak annyit elhelyezni a szövegben, amennyire az adott helyen éppen szükség van. Szóval, hogy röviden is válaszoljak a kérdésre: igen, alapos előtanulmányokra van szükség ahhoz, hogy egy rekonstruált történelmi korszak újra életre keljen az olvasó képzeletében.
Kicsit úgy tűnik, hogy a jelen valósága íróilag kevéssé érdekel.
Nincs nekem semmi gondom a jelennel, csupán úgy érzem, történelmi terekben szabadabban alkothatok. Számomra a jelenünk túlzsúfolt. Szinte már nem is látom benne az embert, csak a tárgyakat, amik körülveszik. Nagy a hangzavar, minden fluid, szétfolyó. Hasonlattal élve: aki a jelenről ír regényt, olyan, mint az a szobrász, aki agyaggal dolgozik: össze kell gyúrnia az anyagot, innen-onnan, sok kicsiből kell létrehoznia egy egészet. Míg az, aki letűnt kort választ magának helyszínül, olyan, mint a kőszobrász: jókora márványtömbből faragja le a felesleget, és csak annyit hagy meg belőle, amennyire szüksége van. Történelmi regény esetében maga a feltámasztott korszak is poétikai eszközzé válik.
Egy korábbi könyved, az Ígéretföld című kisregény viszont a jövőben játszódó disztópia, amelyben a víz alá került Hollandia lakói Magyarországon keresnek menedéket. Honnan jött az ötlet? Az is érdekelne, mennyire vagy borúlátó a jövőt illetően.
Az Ígéretföld számomra kedves kis szöveg. Az a gond vele, hogy kicsi maradt. Alapvetően elbeszélésnek indult, hogy egy készülő, azóta sem elkészült novelláskötet meghatározó darabja legyen. Az egyik ünnepi könyvhéten összefutottam Virág Gábor barátommal, az újvidéki Forum igazgatójával, aki, ha tréfásan is, de számon kérte, hogy vajdasági létemre még egyetlen kötetet sem jelentettem meg a Forumnál. Mivel akkor éppen nem volt készülő regényem, felkínáltam neki az Ígéretföldet, amennyiben vállalja, hogy szűk terjedelme ellenére kötetet varázsolnak belőle. Vállalták, és így lett elbeszélésből regény. Most már belátom, hogy sokkal több is lehetett volna, akár terjedelmesebb prózamű is, mert élvezettel írtam, és volt még benne tartalék.
Az ötletet (lám, megint aktuális) az oroszok „kis zöld emberkéinek” a krími megszállása adta. Az elbeszélés egy globális világégés utáni széttöredezett civilizáció lassú talpra állásának pillanatfelvétele akart lenni, egy új történelem születésének megrajzolása. Akkoriban kerültek a kezembe Alois Irlmaier német látnok és kubikos feljegyzései, aki hátborzongató részletességgel írta le a harmadik világháború kirobbanását. Az ő jegyzetei (pontosabban a rokona leiratai, mivel maga Alois analfabéta volt) ihlették világunk pusztulásának leírását. És az az elképzelés, hogy már nem keletről vándorolnak az emberek a jobb élet reményében nyugatra, hanem a nyugati népek keresik a jólétet keleten (például a skandináv vendégmunkások az Alföldön), már magában is megérte a gondolatkísérletet. Jó szórakozás volt. Egyébként az utópisztikus vagy disztópikus regény is történelmi regény a maga módján, éppen csak nem egy elmúlt korszak építőköveit használjuk fel hozzá, hanem a jelenünkéit bontjuk le, sőt törjük diribdarabra, és rakjuk őket új mintázatba.
A Sok vizeknek zúgása című novelláskönyved elejére azt a mottót illesztetted: „Azért vagyunk mi, mesemondók, igricek, költők, írók a világon, hogy az igazságon túl elmondjuk az embereknek a történeteket.” Szerinted milyenféle történeteket fontos elbeszélni?
Az „igazságokon” itt elsősorban a nagy, hivatalos narratívákat értettem. Ezek hajlamosak előbb-utóbb ideológiákká, ideákká, tabukká merevedni, megszűnnek történeteknek lenni. Ilyen például a Biblia: megmerevedett narratívák gyűjteménye. Az írók feladata lenne ezeket feloldani, újramesélni, ismét élő lelkekkel benépesíteni. Csúnya szóval: aktualizálni.
Egyszer írtam egy novellát: Johannan volt a címe, és a Jelenések könyvének szerzőjét, Jánost keltettem benne életre. Kapott tőlem egy történetet, újjáéledt, anélkül, hogy a bibliai szerepe csorbult volna. Spengler írja, hogy az élő kultúrák idővel hajlamosak „belemerevedni a tájba”, s civilizációkká rögzülni. A görög világ kultúra volt, a római már civilizáció (hasonlóan ahhoz, ahogy a reneszánsz és a barokk világa kultúra volt, a miénk viszont már „csak” civilizáció). Ez a jelenség, a „tájba való belemerevedés” véleményem szerint a történelmi narratívákra is érvényes.
Sokáig dédelgettem magamban a tervet, hogy megírom a mohácsi vész történetét. Mert az is egy ilyen, meggémberedett narratíva. Új perspektívát találni: mondjuk egy jelentéktelen fegyverhordozóét II. Lajos király udvarából, és végigkövetni vele legnagyobb nemzeti tragédiánk stációit. Alulnézetből. Egy hétköznapi ember látószögéből. Ami által újra életre kelne ez a hatalmas történelmi narratívánk. Még nem mondtam le teljesen az ötletről, csak éppen túl nagy falatnak tűnik. Egyelőre.
Kíváncsi vagyok, hol helyeznéd el magad a mai magyar irodalmi élet lövészárkok szabdalta térképén.
Őszintén? Sehol. Van egy polgári attitűdöm, ebből sosem csináltam titkot, de szerkesztőként megtanultam szigorúan különválasztani a szakmát a közéleti megnyilvánulásoktól. Olykor ugyan enyhe elborzadással figyelem, ahogy némelyik kolléga bőszen beleveti magát a közéleti küzdelmekbe, figyelmen kívül hagyva a szélbe kiáltott szavak mulandóságát, de hát istenem, sokfélék vagyunk, el kell viselnünk egymást.
Nem ártana egyébként, ha legalább a magyar irodalmi-kulturális közélet leszokna ezekről a mindenféle skatulyázásokról. Tisztában vagyok vele: történelmi örökség, hogy mindenáron kategóriákban kell gondolkodni, műveket besorolni ilyen-olyan zsánerekbe, embereket oldalakra, a lövészárkok egyik-másik partvonalára, mert milyen is az már, hogy valakiről nem tudjuk, melyik oldallal szimpatizál? Nosza, valljon hát színt, hogy eldönthessük, mit gondoljunk a műveiről! Pedig, ahogy az események alakulását látom körülöttünk a világban, gyanítom, előbb-utóbb ugyanabban a lövészárokban kötünk ki mindannyian, oldalfüggetlenül.
Elárulnád a Kultúra.hu olvasóinak, milyen terveket forgatsz a fejedben, mit olvashatunk tőled legközelebb?
Ha minden igaz, novemberben jelenik meg a Fábián Marcell-sorozat harmadik kötete, a Fábián Marcell és a hét nővér. A nyaram erre ment rá, napi 12 órában birkóztam vele. Hát majd kiderül, melyikünk győzött. Szeretnék összeállítani egy novelláskötetet jövőre – ami esetleg 2024-ben látna napvilágot – azokból a szövegekből, amelyek az elmúlt években jelentek meg különböző folyóiratokban. Nincs belőlük sok, írni kell hozzájuk újabbakat. Ötleteim már vannak. Nagy szerencsém, hogy egy kicsi, de korrekt és előzékeny kiadóval, a budapesti Kortárssal állok kapcsolatban immár 16 éve. Bízom benne, hogy a terjedelmes bűnügyi trilógia után a kiadóvezetőnek nem lesz ellenére egy szerényebb derékbőségű novelláskötet.
Létezik-e olyan téma, amiről az újságírók eddig nem faggattak, pedig szívesen beszélnél róla?
Hogyne létezne! A csillagászat. Amatőr csillagászkodom, és fotózni is szoktam: bolygókat, távoli galaxisokat. Na látod, mindenről beszélgettünk, csak arról nem, ami igazán fontos! A világmindenségről, a kozmoszról. De majd legközelebb…
Fotók: PKÜ/Onda Péter
