A II. világháború utáni amerikai külpolitikát meghatározó Truman-doktrína, amelynek a Marshall-terv is része volt, nyilvánvalóvá tette: a II. világháború alatt még úgy, ahogy összetartott antifasiszta koalíció végleg szétesett, s beköszöntött a bipoláris világ korszaka.
Az Egyesült Államok gazdaságilag és politikai súlyát tekintve is rendkívül megerősödve került ki a háborúból. Míg Európa romokban hevert, Amerikában évente 15 százalékos volt a gazdasági növekedés, és az öreg kontinensnek nyújtott háborús kölcsönök révén az európai aranytartalékok szépen lassan átcsordogáltak az Egyesült Államokba. Az amerikai cselekvés és Európa talpra állításának ideje 1947 elején jött el, amikor Nagy-Britannia "bedobta a törölközőt" Görögországban és Törökországban.
Truman elnök március 12-én beszédet mondott a kongresszus két házában, körvonalazva a később róla elnevezett doktrínát. A politikai elem lényege a feltartóztatás volt, de voltak gazdasági és biztonságpolitikai elemei (így például a NATO létrehozása) is. Washingtonban tisztában voltak azzal, hogy Európa gazdasági újjáépítése segíti a következő háború elkerülését, másrészt ha nem amerikai segítséggel valósul meg, az amerikai gazdaság nem részesülhet a haszonból.
Ennek jegyében hirdette meg George C. Marshall külügyminiszter annak az átfogó segélyprogramnak a tervét, amely minden háború sújtotta európai ország számára jelentős segélyeket helyezett kilátásba, amennyiben az adott állam kész együttműködni az Egyesült Államokkal. A Marshall-terv keretében mintegy 14 milliárd dollárnyi segély osztottak szét és létrejött az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet (OEEC, 1960-tól OECD).
A külügyminiszter beszédét követően július 12-én Párizsban kezdetét vette az a tanácskozás, amely a segélyek elosztásáról és annak mikéntjéről volt hivatott dönteni. A hatalmas összegű program 90 százaléka segély, 10 százaléka kölcsön volt, az öreg kontinensen landoló szállítmányok 33 százaléka nyersanyag és félkész-termék, 29 százaléka élelmiszer, takarmány és műtrágya, 16 százaléka fűtőanyag, 22 százaléka pedig más áru volt. Az Egyesült Államok mellett Kanada és Dél-Amerika is hozzájárult a segélyekhez.
A Marshall-terv segítségével 17 nyugat-európai ország nemcsak befejezte a háborús károk teljes felszámolását, s elérte a békeidők termelési szintjét, hanem az 1953-ban megindult, mintegy 10 éves fellendülési szakaszban fejlődésük üteme már túlszárnyalta az amerikai növekedési ütemet.
A Marshall-segélyt a kelet- és közép-európai országoknak, sőt még a Szovjetuniónak is felajánlották (Magyarországon főleg a Kisgazdapárt szorgalmazta a segélyprogramban való részvételt), a szovjet befolyás alatt álló az államoknak azonban Moszkva megtiltotta a segély elfogadását.
A Marshall-tervet az amerikai kongresszus a gazdaságilag és politikailag is zűrzavaros 1947-es évet követően, 1948. április 3-án Európai Újjáépítési Terv (European Recovery Program) néven emelte törvényerőre. A legnagyobb összegű segélyben Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Németország részesült, a legkisebb összeget Írország és Izland kapta.
Bár az egykori ötcsillagos tábornok, kiváló diplomata George C. Marshall csak két éven át állt a külügyminisztérium élén, programja révén beírta magát a történelemkönyvekbe. 1948-ban a Time magazin az év emberévé választotta, öt évvel később pedig Nobel-békedíjjal tüntették ki.
(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Pietsch Judit, Sajtóadatbank)
