András 18 volt, amikor a gimi folyosóján szembejött vele Dóra. Azóta, vagyis több mint 30 éve mennek kézen fogva az útjukon, ami egyrészt tökéletesen ugyanaz, másrészt nagyon is különböző, de az biztos, hogy mindketten a hit és a művészet hírnökei. Lovas András fiatal református lelkészként Gazdagréten szervezett gyülekezetet, vezetésével megépült az ottani templom. Majdnem 20 évvel később azt kérte a református püspöktől, hadd legyen egyházkerületi missziói lelkész. Ezzel feladta „kényelmes” állását, és arra tette fel az életét, hogy közreműködésével új gyülekezetek szülessenek. Votin Dóra festőművész. A lelkészfeleség és anya szerep mellett a művészet, az alkotás maradt élete meghatározó vezérfonala.
András, miben hasonlatos Ön szerint a hit és a művészet? Melyek az azonos fogalmak?
LA: A teremtés, a prófétaság és az alkotás. Isten egy kreatív alkotó, aki létrehozza, berendezi a világot, ahol számít a szépség, a gazdagság, a bőség. Aki a saját képére teremti az embert, elhelyezi ebben a világban. Istennek kedves a művészet. Az ember istenképűségéhez tartozik, hogyan alkot, létrehoz dolgokat. Ez a teremtés rész. A prófétaság az, hogy a művészek keresik a dolgok végső értelmét, akár a társadalomra, akár az egyéni életekre reflektálnak. A transzcendenst próbálják megragadni. A művészek is, mint a próféták, belekiáltanak a világba, hogy milyennek kéne lennie, vagy miért nem ilyennek kéne lennie. A prófécia javarészt héber költészet, amiben nagyon erős költői képek jelennek meg, ezek megrendítenek, felráznak, néha iszonyatot keltenek, máskor körbevesznek, gyógyítanak. A próféta ilyen értelemben költő. Ez a hasonlat nyilván egyéb művészeti ágakra is áll. Egy kínai teológus szerint, aki a keleti világból nézi a nyugatit, miközben minden a technológiai fejlődéséről, haladásról és optimizmusról szól, a művészet hihetetlen kétségbeesésről beszél.
VD: Ez is egy tükör.
LA: Igen. Az alkotás folyamatával kapcsolatban pedig Dórával régen rájöttünk, hogy van azonosság a kettőnk hivatásában. Ő fest. Alkot. Az én munkám hangsúlyos része majdnem 20 éven át az igehirdetésre való készülés volt, ami szintén alkotói folyamat.
Az pedig előadóművészi teljesítmény, ahogy egy lelkész kiáll és beszél, vagy nem?
LA: De ha ez a szó, a hagyományos értelmében vett előadó művészet lenne, akkor ott halna meg a szószéken. Van egy olyan mondás, hogy az igehirdetés kétszer születik meg: egyszer a magányban, másodszor a szószéken. Egy keresztyén ember szerint a Szentlélek ihletése, az Isten lelke – aki személy, de akit most a művészet oldaláról nézve nevezhetünk létrehívónak, kreatív erőnek – az, aki az intuíciót adja. Ennél Ő több, de ez is mind benne van. Ez a Szentlélek munkája. Te felkészülsz, de ki vagy szolgáltatva az Úristennek. Ami igazán számít, az Isten munkája. Te csak a csatorna vagy. Ez tehát egy kitettség, ami a művészben is ott van.
VD: Ezen a ponton teljesen ugyanaz a kettőnk alkotási folyamata. Az ember elsajátítja a szakmát, vannak gondolatai, érzései, valamit át akar adni, van egy belső képe, amit meg akar festeni, mégis, amikor ott áll az üres vászon előtt, van egy olyan pillanat, amikor nem tudja nyakon csípni magát az alkotást, az magától történik, ott, akkor.
Dóra, honnan jönnek a témái, az ötletei? Hogyan születik meg, amit látunk a vásznain?
VD: Sokféle forrás van. Nagyon érdekes például, hogy amikor részt veszek egy istentiszteleten, vannak olyan prédikációk, amelyek erősen vizuálisak. Közben képeket látok magamban, és vágyam, hogy ezeket lefessem. Néha azt mondom, akkor jó egy istentisztelet, ha nagyon világos kép születik bennem. Ez is egy ihletforrás. A másik forrás, az élet maga. Annyi minden zajlik az ember életében: gondolat, tapasztalat, másokkal való kapcsolat, ez nálam mind képpé íródik. Ahogy egy költőnél verssé, én képpé formálom.
Lelkészfeleségként hogyan él? Nagy szimbiózis érződik Önök között, de bizonyára sok lemondással jár egy lelkipásztorhoz alkalmazkodni.
VD: Rengetegen kérdezik, hogy mondd el, milyen lelkészfeleségnek lenni. Hogy csináljátok? Mikor hozzáteszem, hogy festőművész vagyok, az még nagyobb érdeklődést vált ki. Amitől a kapcsolatunk működik, elsősorban az, hogy van egy olyan erős szeretet és bizalom közösség, ami teljes szabadságot ad a másiknak. A másik , hogy mindkettőnknek megvan a magányra való igénye. Nagyon szeretünk együtt is lenni, de az alkotási folyamat a mi esetünkben nem egy együtt táncolás például, hanem egy magányos folyamat, ennek áldásával és küzdelmeivel. Természetes, hogy átjövök a műterembe alkotni, csendben lenni. Ülök, gondolkodom, imádkozom, várok, és egyszer csak tisztán látom, hogy mit akarok. A feltétlen bizalom az alapja, hogy ilyen nagy teret adunk egymásnak. András a mai napig prédikál, még ha ritkábban is. Sokat utazik, dolgozik, emberekkel, közösségekkel foglalkozik itthon és külföldön.
Önökre abszolút elmondható, hogy két testben egy lélek.
LA: Nagyon régóta ismerjük egymást. Dóra 16, én pedig 18 voltam, amikor a Trefort Gimnáziumban megismerkedtünk. Szembe jöttünk egymással a folyosón.
Azóta Önök egy pár?
VD: Ez a csoda. Tudom, hogy nem rajtunk múlt, hogy már annyi idősen is komolyan vettük egymást.
LA: Ez az Isten ajándéka.
VD: Egy lelkésznek fontos, hogy a felesége együtt mozduljon vele, hogy mögötte legyen. Mindig ott segítettem, ahol úgy láttam, hogy épp helyem van, és ez időről időre változott. Mikor a gyerekeim kisiskolások lettek, és kicsit több időm lett, akkor a gyerekszolgálatban vettem részt. Most egy ifjúsági klubot vezetek.
LA: Amivel jómagam soha nem fogok jól állni, hogy mit jelent művészférjnek lenni. Mit tehetek én őérte? Hogyan tudnám őt jobban támogatni? Ez egy örök adósság marad. Dóra sokkal többet beletett az életéből az én Istentől kapott hivatásom szolgálatába, mint én az Ő Istentől kapott hivatásába. Hiszen a művészet is Istentől való elhívás. Egyik nem magasabb rendű, mint a másik. Ez nagyon fontos. Minden hivatásnak az értéke az Istentől való elhívás. Egy lelkész munkája nem magasabb rendű, mint bárki másé.
A festészetet, Dóra, beépíti valahogy a gyülekezeti szolgálatába?
VD: A templomban kialakítottunk egy kis kávézót, ahol minden tanítási nap reggelén és az órák után várjuk a szomszéd mechatronikai középiskolába járó fiatalokat. Kiderült, hogy közülük néhány gyerek rajzol, fest rendszeresen, jóllehet technikusok, gépészek, és többségében fiúk. Nagy élmény, hogy amikor kiderül, mi a szakmám, néhány nap múlva hozzák a kis mappájukat, és megmutatják, hogy miket csinálnak. A művészet mindig kapocs két ember között. A rajzok kapcsán előjön, hogy ezt vagy azt a képet például akkor készítette valaki, mikor a barátnőjével szakított, és máris sokkal mélyebb történetek bomlanak ki, mint egy szimpla kávézás során.
Mivel foglalkoznak így, karácsony közeledtével?
LA: Egy isteni ihlet arra hívott, hogy életre hívjak egy imanapot Budapestért. Azért imádkozom, hogy az evangélium, Isten szeretetének, megváltásának jó híre minél több embert elérjen ebben a városban. Ez akkor tud megtörténni, ha a gyülekezeti közösségek megelevenednek, megújulnak, ha a közös életük visszatükröz valamit Isten szépségéből, szeretetéből. Ahol Isten megváltása elér egy közösséget, ott sokszor megjelenik, ami szép.
VD: Én éppen most fejeztem be a negyedik angyalomat. Párhuzamosan festek vászonképeket – ezek általában olajfestmények – és deszkás képeket, amiket hulladék fára készítek. A legutóbbi sorozatom az angyalok. Valamit a belső történésekből, az emberi lélekből meg a bennünk zajló folyamatokból igyekszem megragadni. Nagyon velem maradt az a gondolat, hogy az emberre régen használtuk azt a szót, hogy lélek. Ez ma már kiveszőben van. Bennem ez a lélek kifejezés meg az angyal szimbolikája összekötődik. Az angyal mindig küldött is. Ezek a képek egy nem látható világ felé nyitnak, hírt hoznak és visznek, rólam, másokról, belső történésekről. Van egy vergődő angyalom, akit széttép a vágy, hogy tegye a jót, de húzza le valami sötét. Van olyan, aki békés, és van szárnyaszegett is. Rajtuk keresztül fogalmazom meg, mi zajlik bennem és körülöttem.
