Portréiról az olvasható le, hogy alanyai imádták, ami nem csoda, hisz könnyen barátkozik, s igen könnyű megszeretni. „Ami Magyarországon a Fortepan, az a Vajdaságban Dormán” – mondta róla Baráth Ferenc grafikus, aki a Magyar Művészeti Akadémia tagozati díjára felterjesztette. Dolgozott zenetanárként is, és az Újvidéki Rádióban jazzműsort vezetett, de a fotózástól soha nem távolodott el túl messzire, amiért, azt hiszem, nagyon hálásak lehetünk.
Online hívom, mert piliscsabai otthonában van, ma már ritkábban jár haza. Beszélgetés közben néha kiszalad megkeverni a krumplilevest, készül a vacsora.
A Magyar Érdemrend Lovagkeresztje, Magyar Életfa díj, hogy csak a nagyobbakat említsük, s most megérkezett az MMA díja, amelyhez gratulálok.
Köszönöm! Egyébként nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy én kapom meg ezt a díjat, hisz annyi jó fotós szaladgál Magyarországon. Állítólag el voltak ájulva a fotóim láttán. Ez pedig nagyon jólesik az embernek.
Kitől tanult fotózni?
Elsőként Téglás Vilit említeném, aki Moravicán, a szülőfalumban volt amatőr fotós. A házunk padlásán találtam egy 6×9-es Agfa Box fényképezőgépet, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet. A faluban akkoriban még nem lehetett filmet kapni. Legközelebb Topolyán, a járási központban találtunk, s vettek is nekem a szüleim pár piros dobozos zágrábi FK filmet, amire összesen nyolc felvételt lehetett készíteni.
Áttanulmányoztam a használati utasítást, kilőttem a filmet, de nem tudtam hogyan és hol előhívni. Itt került a képbe Vili, akinek volt egy kis sötétkamrája, ezért elmentem hozzá. Nagyon segítőkész volt. Emlékszem, becsukta az ajtót, és ott ültünk a koromsötétben, körülöttünk a tálcákban az előhíváshoz szükséges folyadékok. Vili betette a filmet a hívóba, és beleszívott a cigijébe. A pánkromatikus film a cigi fényétől megszürkült ott, ahol közelebb tartotta hozzá. Ez az élmény elég erősen él bennem.
Ezután pedig Pacsérra jártam át Szöllősi Vágó János katolikus kántortanító bácsihoz – akinek egy mindenféle herkentyűkkel telerakott műhelye és sötétkamrája volt –, s ott dolgoztam ki a képeimet. Ezek mind a tanulási folyamat részei voltak, ráadásul közben olvastam a csíkos fotóskönyvsorozatot, amelyből nagyon sokat tanultam a fényképészetről. Később Palicsra költöztünk, ott fejeztem be a nyolcadikat. Szabadkán Horváth Laci bácsihoz vittem a filmjeimet, aki megengedte, hogy én magam hívjam elő a képeket a sötétkamrájában. A szabadkai gimnáziumban pedig már egész komoly sötétkamra volt.
Fotóriporterként már igen fiatalon elkezdett dolgozni. Melyik volt az első lap, ahová bedolgozott?
Nagyon gyorsan aktív fotóriporterré avanzsáltam. Igazából már az általános iskolában: Moravicáról, azaz Bácskossuthfalváról tudósítottam a zágrábi Magyar Képes Újságnak. Még újságíró-igazolványom is volt, s fizettek is a képekért. Ezután a Pionírújságba küldtem tudósításokat, ami a mai Jó Pajtás elődje volt. 1959-ben jelent meg az első fotóm: egy képes tudósítás a Magyar Szóban. A Subotičke Novine című laphoz a gimnázium végén kerültem.
Két év különbséggel zeneiskolás is voltam. Ez a kis csúszás azért volt jó, mert már csak a zenei órákra kellett járnom, így rengeteg időm maradt, és tudtam dolgozni a Subotičke Novinének. Aztán megkeresett Kis Erzsi, az Ifjúság hetilap, a mai Képes Ifjúság elődjének újságírónője, s képeket kért tőlem. A szabadkai városháza előtti padon ültünk le, rengeteg kép volt nálam. Átnézte őket, sokat magával vitt, s azt mondta: ha befejeztem a gimit, várnak a lapnál. Előtte azért még tettem egy kis kitérőt: beiratkoztam a Belgrádi Zeneakadémia újvidéki kihelyezett tagozatára. Belgrádból jártak minket a tanárok tanítani. Mielőtt a Képes Ifjúsághoz kerültem (akkortól már ez volt a neve), Moholon rövid ideig zenét tanítottam.
Mitől jó egy sajtófotó, mitől kezd el mesélni?
Ha nézed az MTI régi fotóit, láthatod, hogy sok fotó beállított. Szüretelő diákok a szőlészetben, felsorakoztatva szimmetrikusan egymás mellé, nagy mosollyal az arcukon, kezükben láda, és azt a pillanatot kapja el a fotós, amikor éppen megfognak egy szőlőfürtöt. Hogy mitől jó? Én úgy szeretek fotózni, hogy ne vegyenek észre. Akkor születhetnek jó fotók.
És egy portré?
Amikor újságíróval mentem fotózni, a beszélgetés közben kaptam lencsevégre az interjúalanyt. Ténferegtem egy ideig körülötte, s amikor megszokta a jelenlétem, akkor készítettem el a fotót, többnyire az újságíró háta mögül. Nem igazán szeretem azokat a beállított képeket, amelyeken a portréalanyok elnéznek valamerre, de igazából nem néznek sehova. Egy jó portréfotónál is az elkapott pillanat a fontos.
Nézze meg Yousuf Karsh portréit! Ha egyedül vagyok azzal, akit fotóznom kell, akkor beszéltetni kezdem, s úgy csavarom a beszélgetés fonalát, hogy arról kezdjen beszélni, ami igazán érdekli. Ilyenkor is készülhetnek jó portrék. Társalgás közben meg-megáll, elgondolkodik – na akkor kell kattintani. S ha máshogy nem megy, akkor megkérem, hogy nézzen bele a lencsébe. Nézzen rám, azaz az olvasóra.
Amikor André Kertész sok év után hazajött Magyarországra, valamelyik laptól egy fiatal fotóslányt küldtek hozzá, hogy készítsen róla képet. Az elkezdett kattintgatni, mire Kertész azt kérdezte: „Kislány, hány kép kell az újságjának rólam?” „Egy” – válaszolta. „Akkor, azt hiszem, az már elkészült, nem?” – állapította meg Kertész. Csak arra akarok ezzel utalni, hogy manapság divat ész nélkül kattintgatni, hisz nem kerül pénzbe, s ebből kifolyólag nem kell annyit gondolkodni, tervezni, mint régen, ami nem biztos, hogy pozitív dolog.
Rengeteg híres embert fotózott, köztük sok írót, költőt, Illyés Gyulától Mészöly Miklósig, Tolnai Ottótól Herceg Jánosig, s a magyarkanizsai írótáboroknak is visszatérő vendége. Van a szívének különösen kedves irodalmi fotózása?
Rengeteg van. Az egyik az, amikor Weöres Sándornál voltam. A fotózás előtt Sanyika hozott pár üveg vörösbort: még a hóna alatt is üveg volt. „Nem lehet egy fotózásba csak úgy ukmukfukk belevágni, előbb koccintanunk kell egyet” – mondta. Így is tettük, beszélgettünk, sztorizgattunk, majd Amy néni elküldte Weörest megborotválkozni, mondván, hogy így, ilyen borostásan nem ülhet fényképezőgép elé. Bementem utána a fürdőszobába, s a tükörben fotóztam a grimaszait, miközben borotválkozott. Ezt a történetet például nagyon szeretem.
Óriási részét jelentik a munkásságának a jazzfesztiválokon fellépő zenészekről, zenekarokról készült képei, portréi, s köztudott, hogy imádja a jóféle jazzmuzsikát. Az Újvidéki Rádió magyar nyelvű jazzműsorát is vezette, amelyet sok jazzimádó hallgatott. Ismerkedett a zenészekkel is?
Persze. Ha csak tehettem, váltottam velük pár szót. Imádtam a jazzfesztiválokat. Sorra jártam mindet, Bledtől Ljubljanáig. Akkoriban Belgrádba eljöttek a világ jazzszcénájának legnagyobbjai. Count Basie a nagyzenekarával érkezett. Beültem mellé a zongora lábához, és onnan fotóztam, ő pedig sokszor nagy mosollyal nézett egyenesen a lencsémbe zenélés közben. Fú, nagyon jó képek születtek!
Ma ez már elképzelhetetlen lenne, hisz ott vannak a fogdmegek, akik a fellépők közelébe sem engedik a fotósokat. Régen ezt jóval lazábban vették. Emlékszem, egyszer bementem Art Blakey-hez a szünetben, vittem neki pár róla készült régebbi fotót. Beléptem az öltözőjébe, s mutattam neki az egyiket, mire ő: „Ez nem jó, mert fekete ember van rajta fekete háttér előtt.” Mire én: „Hát, nem cserélhettem le a hátteret, ez egy koncert volt.” Erre elővett egy japán újságot, s mutatta a benne szereplő portréját szép, jól világított fehér háttér előtt. Persze hogy más volt a hatása. Erre csak annyit mondtam neki: „Blakey, nemsokára már nem fog kelleni a fehér háttér, hisz őszül a haja, úgyhogy meglesz az arca körül a fehér keret.” Ezen nagyot nevetett.
Egy másik történet Dizzy Gillespie-hez kötődik, 1974-et írunk. A Belgrádi Jazzfesztiválon lépett fel, s nem lehetett a koncertjére jegyet venni. Na nem azért, mert olyan durva telt ház lett volna, nem. A belépőket szakszervezeti úton osztották szét a dolgozóknak, ezért megesett, hogy félig üres terem előtt játszottak a zenekarok, hisz sok ember azt sem tudta, ki a fellépő és mi fán terem a jazz. Én is kaptam két jegyet. Domonkos Istvánnal mentem volna, de ő lemondta, így egy zentai lány jött velem: az egyik kolléganőm szobatársa, akkor láttam először.
A koncert után persze hátramentem Dizzyhez. A lány nem akart zavarni: hiába hívtam, kint ácsorgott. Egy ajtónyitásnál azonban Dizzy meglátta, és karon fogta. Amikor kiderült, hogy velem van, elkezdte puszilgatni az arcát, szeretett volna tőle kicsikarni egy csókot, de a lány sehogy sem akart kötélnek állni. Én pedig ezt az egész akciót végigfotóztam. Már mindenki indulófélben volt. Dizzy Opel Kadettje a sofőrrel az én Fityóm mellett állt. Ő rám nézett, s azt mondta: „Ha nem akar a lány, akkor gyere te!” Majd a combját csapkodva óriásit röhögött, aztán beült a kocsiba, és elhajtatott.
Hamarosan kezdődik a Belgrádi Jazzfesztivál, ahol október 26-án kiállítás nyílik az ön fotóiból. Ezt egy könyv előzte meg 2020-ban. Milyen képek kerültek bele?
Gyönyörű és igen vaskos albumról van szó, mely a fesztivál fél évszázadát mutatja be. Előtte pár évvel kerestek Belgrádból, hogy vannak-e fotóim a fesztiválról. Mondom, persze, vannak, mi kell? Mire Vojislav Pantić, a fesztivál művészeti vezetője elmesélte: nem talál senkit, akinek vannak képei az első húsz évről. Mondom, nekem vannak. Kérdezi: mi van? Mondom: minden. Elküldte, kik érdekelnék elsősorban, szerencsére ezek a képek már mind be voltak szkennelve, így gyorsan el tudtam őket neki küldeni. Ő elvégezte a válogatást, én még másfél hónapon át dolgoztam a képeken, hogy eltüntessem a filmek sérüléseit, a karcolásokat, porszemeket, amelyek az évek során keletkeztek. Éjszaka szeretek dolgozni, mert akkor tudok elmélyülni a dolgokban, úgyhogy abban az időszakban is elég sokat éjszakáztam. Kábé kétszáz képem van a könyvben.
Van-e olyan kép, amit nem készített el, de nagyon szeretett volna?
Van néhány. John Lewis, a Modern Jazz Quartet vezetője sokat járt Zágrábban, mert horvát volt a felesége. Ők arról híresek, hogy mindig csokornyakkendőben és szmokingban lépnek fel. Kilépnek a színpadra, felveszik a hangszert, és játszanak. Nincs semmi duma, show a számok között, csak a zene. Koncert előtt viszont kártyáznak. No, kártyázós képet nagyon szerettem volna készíteni fönti kameraállásból, de nem jött össze. Amikor Budapesten, a Kongresszusi Központban léptek fel, arra gondoltam, belopózom, és megörökítem a kártyázásukat, de a szervező előbb illedelmesen engedélyt akart rá kérni. Nem kellett volna, mert a kérdésére a zenekar tagjai csak annyit mondtak: no. Ezért hát nem készülhetett el a vágyott kép. Jobban jártam volna a lopakodással.
Szokták mondani, hogy általában a fotósoknak van a legkevesebb fotójuk a családjukról.
Lehet, hogy van benne valami, de én elég sok képet csináltam a családról is. Ma már kevesebbet, hisz mindenkinek ott a kezében egy nagyon jó telefon, ami tökéletes képet csinál. Csak az a feladat, hogy előhívjam azokat a régi képeket (mostanában már alig van kidolgozott fotóm). Úgyhogy módosítanám a fenti mondást: a cipésznek lyukas a cipője, a fotósnak pedig nincs előhívva egyetlen képe sem.
Hogyan áll a fényképei digitalizálásával?
Elég rosszul. Negyvenháromezret megcsinált az Arcanum cég, ezenfelül még olyan hétezer van készen. A legrégebbi filmjeim közül sok még tekercsben volt. Évekig álltak így, ezért most visszafelé tekertem őket, és visszatettem, hogy álljanak még pár évet, és kiegyenesedjenek valamennyire, mert jelen állapotukban nem lehet őket betenni a szkennerbe. Sok filmem áll papírok között, a sok költözködés miatt pedig még több kupacokban, cipősdobozokban a lakás minden pontján. Egy ledlámpás filmnézegető alkalmatossággal tanulmányozom őket. Bicskei Zoltán hajt, hogy minél gyorsabban legyek meg a szkennelésükkel, s Virág Gábor, a Forum igazgatója is azt mondta pár éve, hogy jazzalbumot szeretne kiadni, ezért most főleg ezen az anyagon dolgozom.
Szerda Zsófi
Nyitókép: Dormán László fotográfus. Fotó: dr. Dudás Anikó
