Mindössze 35 éves, de már negyedszázada filmez. A makói csodagyerek munkáját az évek során tizenöt komoly hazai és nemzetközi díjjal jutalmazták. Első nagyjátékfilmje, a Pesti balhé nemrég került a mozikba. Hosszú út vezetett idáig, a különös tehetség rengeteg hozzáadott munkát igényelt Balázs István Balázstól, és egy belső hangot, amely mindig megmutatta a helyes irányt.
Még nem voltál tízéves, amikor életed első filmjét forgattad. Ennyi idősen hogyan ragadhatott meg ennyire a fényképezés?
Egyszer megláttam egy videós nyári tábor felhívását, és noha remekül elvoltam a nagyszüleim tanyáján a szünidőben, azt éreztem, hogy ez engem érdekel. A Makói Videó- és Művészeti Műhely szervezte. Nem volt tudatos, de az első pillanattól éreztem, hogy ez lesz az én utam.
Kilencévesen?
Igen. Czibolya Kálmán stúdióvezetőnek jeleztem a tábor után, hogy továbbra is szeretnék oda járni, de azt mondta, még túl fiatal vagyok. 13-14 éves kor felettiekkel foglalkozott, a filmkészítés minden részletére megtanította őket a műhelyben. A városi tévében volt egy önálló műsoruk, kisfilmeket gyártottak, fesztiválokra, versenyekre jártak. Nem hagytam magam, Kálmán azt mondta, levakarhatatlan voltam és kénytelen volt felvenni. Jó párszor előfordult az életemben, hogy éreztem, valamit meg kell csinálnom, és ilyenkor semmi sem tántoríthatott el. Nekem az utolsó csepp erőmön túl is mindig kellett plusz energiát fektetnem a céljaim elérésébe. Most, 35 évesen azt látom, nagyon fontos a tehetség. Ha az nincs, akkor is el lehet érni jó eredményeket, de nem kimagaslóakat. Viszont hiába van tehetség, kilencven százalékban a munka az, amitől az ember jó lesz. Nemrég volt az első nagyjátékfilmem, a Pesti balhé bemutatója, ez is jó példa erre. Rengeteg munkát kívánt.
Emlékszem az első filmedre, amit 10 évesen a nagypapádról forgattál egy tanyán.
Apai ágon paraszti, gazdálkodó családból származom. Nagyapámnak volt egy nagy földje Makó mellett, sokat voltam nála, az első dokumentumkisfilmjeimet ott készítettem. Ezekért többek között Berlinben, Hannoverben, Olaszországban a diákfesztiválokon sok díjat kaptam. Vizuálisan a tanyavilág érdekelt, ezt akartam átadni a munkáimban. Örülök, hogy egy kisvárosból származom, sok inspirációt adott gyerekkorban, jó volt ott felnőni. Utolsók között láthattam az igazi tanyasi miliőt, ami azóta szinte teljesen eltűnt. Megtanulhattam józan paraszti ésszel gondolkodni, egyszerűbben látom és oldom meg a problémákat.
Mi volt a következő jel, ami mutatta az utad?
Makón jártam gimnáziumba, amit esti tagozaton fejeztem be a sok filmezés miatt. 16-17 évesen volt egy lázadó időszakom, amikor letettem a kamerát és a haverok, a buli, meg a lányok érdekeltek leginkább. Kovács Gyula, a Duna TV akkori vezető operatőre felhívta Kálmánt, hogy lehetőségem nyílna hétvégenként kameramanként dolgozni náluk. Ez is egy ilyen jel volt. Emlékszem, éppen keresztanyámnál ültem, azon agyaltam, hogy mit kezdjek magammal, gondoltam, talán gazdálkodhatnék. Gyula bácsi hívására viszont azonnal feljöttem Pestre és 18 évesen elkezdtem a Duna Televízióban dolgozni.
Rokonoknál, később barátokkal albérletben laktam, és már Pesten érettségiztem. Hét évig dolgoztam ott, sok mindent megtanultam. Gyakran jártam a raktárba művészfilmeket nézni, és az volt a célom, hogy a legjobb kameraman legyek. Utána kereskedelmi tévékhez kerültem, ahol akkor az X-faktor és az ehhez hasonló nagy műsorok fényképezése volt a csúcs. 25 éves voltam, és azt éreztem, hogy tök jó ez a tévézés, de nem ez az, amit én a filmezésben megszerettem, és amivel foglalkozni szeretnék.
Régóta bennem volt, milyen szuper lenne bekerülni a Színház-és Filmművészeti Egyetemre, de elérhetetlennek tűnt. Ráadásul el kellett tartanom magam, a szüleim nem engedhették meg maguknak, hogy fizessék a kiadásaimat. Nem tudtam, hogyan oldhatnám meg munka mellett, hogy öt éven át nappali tagozatos egyetemre járjak. Mégis belevágtam, úgy voltam vele, ha nem próbálom meg, egy életen át nem fogom tudni, megfelelnék-e. Kemény volt, sokat készültem a felvételi előtt. Ötévente indult filmoperatőr szak, amire akkor körülbelül ötszázból hét embert vettek fel.
Soha senki nem menedzselt?
Nem, de sokan segítettek, amit nem felejtek el és igyekszem továbbadni. Zilahy Tamás például, aki akkor lett a főnökünk a tévében, amikor felvettek, támogatta, ha valaki egyetemre járt, ezért az óráimhoz igazította a beosztást. Az egyetemen Máthé Tibor kiemelkedő filmes mester volt az osztályfőnököm, egy élő legenda. Tőle tanultam világítani, megtanított filmes aggyal gondolkodni: hogy operatőrként elsősorban nem tökéletes képeket kell csinálnom, hanem egy történetet kell elmesélnem. Komoly hangsúlyt fektetett a dramaturgiai képzésünkre. Megtanultuk, hogy egy drámát másképp kell világítani, mint egy közönségfilmet. A Pesti balhénál például az volt a cél, hogy képileg olyasmi legyen, mint egy hollywoodi film. Sok színt tettem a képek alá, hogy visszaadjam a vidámságot, de kicsit bátrabban, sötétebben világítottam, mint általában egy magyar vígjátékot. A leginkább operatőrbarát egyébként a horrorfilm, ott bőven lehet drámai fényeket használni.
Hogyan indult be a karriered?
A Casting című diplomafilmem sok díjat kapott, és 36 ország végzős filmesei közül ezt választotta a legjobbnak az európai operatőrök szakszervezete. Már az is megtisztelő, hogy Magyarországról engem delegált a HSC (magyar operatőr szervezet – a szerk.). Ez tavaly volt. A kedvenc operatőrömmel, példaképemmel, Roger Deakinsszel is beszélgethettem, mert a zsűri tagja volt. A díjak és az ismertség hozták a munkákat, kaptam reklámfilmmegbízásokat. Vágytam rá, hogy játékfilmet is készíthessek, de az nem jöhetett egyből. Később Lóth Balázs egy operatőrcastingon kiválasztott egy sorozathoz, és annyira jó volt a közös munka, hogy elhívott élete első nagyjátékfilmjéhez – a Pesti balhéhoz –, ami egyben az én első nagyjátékfilmes munkám is lett.
A Lóth Balázzsal készült interjúnkat itt olvashatjátok.
Vannak további felkéréseid is?
A Pesti balhé után Badics Ákos Űrpiknik című filmjét forgattam, most pedig a Háromezer számozott darabot kezdtem el Császi Ádám rendezővel. Ez lesz a harmadik játékfilmem egy éven belül. Nyilván az előkészítés jóval hosszabb folyamat. Minden filmhez másképp fog hozzá az ember, nincs két egyforma történet vagy rendező. Csak reménykedhetünk, hogy az út, amit választunk, jó döntés, de az operatőrnek muszáj hinnie magában.
Szeretnek veled dolgozni a színészek.
Odafigyelek rájuk, ezt is Máthé Tibor mellett tanultam meg. Az operatőr van legközelebb a színészekhez, rajta keresztül kerülnek ki a vászonra. Nagyon személyes, bensőséges kapcsolat a mienk. Ők jelennek meg legkomolyabban egy filmben, tisztelem őket ezért, és igyekszem segíteni. Sokszor fél méterre vagyunk egymástól, muszáj, hogy ne feszélyezzem őket a játékukban, hogy minél természetesebben tudják érezni magukat a kamerám előtt. Így lesz jó a film, ami közös érdek.
Honnan jön ez a szerénység, ami árad belőled?
Otthonról meg a műhelyből, Kálmántól. Még gyerekkoromban, amikor az első díjaimat kaptam, megtanított rá, hogy ne szálljak el, mert az nem visz jó irányba. Fontos, hogy az embernek legyen egy egészséges önbizalma, mert ennek a hiánya gátol az alkotásban, a döntéshozásban. A díjaim abban segítettek, hogy egyensúlyba kerüljön az önbizalmam. Nagyon szubjektív műfaj a filmezés, nem lehet mások véleménye alapján megítélnem magam, de jók a visszajelzések, hogy tudjam, oké-e az irány. A külföldi díjak esetében ráadásul anonim van jelen az ember, csak a munkája számít. Minden felkéréshez alázattal kell hozzáállni. Igyekszem mindent megtenni egy filmért, mindig izgulok, hogy összeáll-e. Ez hajt. Szerintem amíg élek, izgulni fogok a forgatás előtt.
A magánéletedben is hasonló egyensúlyban vagy?
Csodálatos párom van, két gyermekem. E mögött, hogy így tudok előre haladni, nyilván ott van egy biztos háttér, kapcsolat. Amikor forgatok, gyakorlatilag csak aludni járok haza. Ilyenkor mindent Lotti intéz. Amikor leforog egy film, próbálom ezt viszonozni.
Ha nem filmezel, mit csinálsz?
Ha nem dolgozom, nem vagyok jól. Ez az életem központja, de szeretek futni, utazni, imádom a tengert. És sorozatokat is szeretek nézni.
Milyen filmeket kedvelsz?
A kicsit bátrabbakat. Paul Thomas Anderson, Jim Jarmusch munkái például elképesztőek. Tarr Béla is megkerülhetetlen, egyedi munkái vannak. Ha valakinek új a formanyelve, az szerintem szuper. Erre törekszem én is, hogy egy film képi világa mindig hordozzon valami újat.
Rettentő összetett, nehéz munka a tied.
Nem is szeretek kritizálni filmeket, mert egy rossz filmmel is elképesztően sok a munka. Ha például megkapom a forgatókönyvet, jelenetekre, képekre bontom és mindegyikhez viszek egy tucat ötletet jegyzetekkel teleírva. Előkészítéspárti vagyok. Inkább többet dolgozom, de fontos, hogy mindenki tudja a forgatáson, mi a dolga. Snittlistát készítek, pontosan befotózok mindent és hangulatképeket gyűjtök a világításhoz. Sok egyeztetést követően a rendezővel belőjük a film formavilágát, hogy egységes legyen. Minden film egy külön univerzum a saját szabályrendszerével, amelyet a stábbal közösen kell kialakítanunk. Ha éjjel felébresztenek, akkor is tudom, melyik jelenetet hogyan fogom felvenni. Szeretek reklámot csinálni, az is izgalmas operatőri munka, szabadon tudom engedni benne a fantáziám. Ha emellett még játékfilmeket is forgathatok, az fantasztikus!
