Bizonyára vannak olyanok, akik az első percek után azt mondták, hogy a sorozatot olyan, mint egy termelési riport, itt mindenki a Vogue-ot isteníti, a legfontosabb megszólaló pedig Anna Wintour, a lap legendás főszerkesztője. Ha a néző túlteszi magát a megszólalók udvariassági körein és túlzó bókjain, azon a gyanúján, hogy esetleg egy reklámriportot lát, akkor gyorsan kiderül: itt lényegesen többről van szó. A sorozat magáról a kilencvenes évekről szól, annak komplex kulturális mátrixáról, amelyben a divat csak az egyik komponens, mert legalább ekkora hangsúlyokat kap a rock and roll, az életmód, a korszak szociokulturális háttere.
A Londonból New Yorkba érkező Anna Wintour a kilencvenes évek elején azt a megbízást kapta, hogy a statikus címlapok és a kissé konzervatív vonalvezetés után alakítsa át a lapot, frissítse fel a magazint, nyerje meg a fiatalabb korosztályt is. Ez az az időszak, amikor részint a grunge bandák hatására összemosódott az elit- és a popkultúra, és összeért a metál és a hiphop is, ekkor kezdtek a thrash metal zenekarok gitárosai baseballsapkát viselni, 1994-ben pedig a Metallica tagjai a Load album borítóján már levágott hajjal, öltönyös úriemberekként pózoltak. Aztán már azon sem csodálkozott senki, amikor a Beatles-hagyományokra építő Oasis 1996 augusztusában elektronikus zenekarokat, a The Prodigyt és a The Chemical Brotherst is meghívta előjátszónak.
A sorozatot nézve persze az a leginkább meglepő, hogy alig néhány éve még része volt az életünknek a magazin formátum, a közösségi platformok megjelenése és az influenszerkultúra előtt a világ első számú trendkijelölő médiumai voltak. Néhány magazin még létezik, de már sok esetben nem egy koncepció határozza meg az adott lapszámot, hanem a termékminták és a kuponkódok elhelyezése, illetve az, hogy a hirdetések mellett milyen alibi anyagot írassanak, hogy annak mégis újságcikk karaktere legyen.
A kilencvenes években az alkotói szabadság még vérre ment, nem a hirdetők határozták meg a lapszámok tartalmát, a médiavásárló ügynökségek alkalmazkodtak az adott lapszám karakteréhez.
Jól jellemzi a Vogue hozzáállását a piachoz Anna Wintour története. A megbízott új főszerkesztő első New York-i útja során a Concorde gép fedélzetén elbeszélgetett egy finom úrral, aki azt mondta neki: szereti a Vogue-ot, és az első, ami eszébe jut róla, az Audrey Hepburn. Majd hozzátette, hogy milyen jó, hogy a magazin nem olyan nőkkel van tele, mint Madonna. Ezután az Anna Wintour-féle Vogue első lapszáma Madonna-címlappal jelent meg. A műsorban megszólal a Vogue többi szerkesztője is, Edward Enninful, Tonne Goodman, Hamish Bowles, ugyanakkor az epizódok jól adagolják a celebeket is Kate Mosstól Kim Kardashianon és Victoria Beckhamen át Mary J. Blige-ig.
Jól jellemzi a szupersztár modellek státuszát, hogy a kilencvenes évek elején egy Vogue-interjúban Linda Evangelista azt mondta: annyira pörög a modellbiznisz, hogy ha nem kap napi tízezer dollárt, fel sem kel. George Michael Freedom című klipje volt az, amely mint egy évfolyam-találkozón bemutatta a kilencvenes évek divatikonjait, akik attól lettek szupersztárok, hogy a klipet kiemelt rotációban játszotta az MTV.
Claudia Schiffer elárulta, hogy a modelleket óvták attól, hogy popvideókban szerepeljenek, mert a szakma nagy öregjei szerint ezek a megjelenések árthatnak a karrierjüknek. De pont a pop és a divat vadházassága hozta el azt a korszakot, amikor a modellek úgynevezett stílusikonok lettek. Pedig nem volt mindenki tökéletes modellalkat, Kate Moss például a castingokon alacsonynak minősült, de ahogy fotózni kezdték, felrobbant a kamera. Moss karrierje egyébként azzal kezdődött, hogy Vanessa Paradis nem vállalt el egy munkát a Calvin Kleinnek, és ő lett a tökéletes helyettes. Marky Mark (vagyis az azóta már Oscarra jelölt Mark Wahlberg) akkor még divatos hiphopsztár volt, Moss vele készített Calvin Klein-kampánya pedig elhozta a kilencvenes évek egyik jellegzetességét, a fehérneműk divatját.
A korszak modelljei természetesek voltak, saját jogukon lettek sztárok, meg tudtak szólalni a legnépszerűbb talkshow-kban, és szellemesen nyilatkoztak. A Vogue nem volt mentes a botrányoktól sem, hozzájuk is kötődik az úgynevezett heroinsikknek nevezett ügy is, a veszélyesen sovány modellek trendje, amely odáig vezetett, hogy az akkori elnök, Bill Clinton arra kérte a magazint és a modelleket, hogy kerüljék azokat a sminkeket és beállításokat, amelyek azt a benyomást kelthetik, hogy a modellek drogoznak.
Ahogy a divat nem létezik kiegészítők nélkül, úgy egy korszak feltárásához is szükség van másfajta kiegészítőkre, olyanokra, mint a médiakritika, a társadalmi kommentárok és a szubkultúrák megidézése. Ha mindezeknek jók az arányai – ahogy a Vogue-filmben is –, akkor közelebb kerülhet mindaz, amit gyűjtőnéven korrajznak hívunk.
