Amikor a szmog az úr

A londoni detektívregények kihagyhatatlan fordulata a városra telepedő köd. A viktoriánus időkben általánossá vált füst és köd keverék, Harold Antoine Des Voeux fizikus javaslatára 1905-ben kapta a szmog (smoke+fog) nevet. 1952 telén azonban olyan szélsőséges füstköd alakult ki Londonban a túlzott széntüzelés miatt, hogy napokon belül 12 ezer ember vesztette életét. A halálozás olyan szintet ért el, mint utoljára 1866-ban, a legutolsó kolerajárvány idején.

A hideg téli időszakban a háztartások jelentősen növelték a széntüzelésű kályhák használatát. Egy lassan mozgó anticiklon megrekedt London fölött és a szélcsendes időszakban a magas páratartalmú hideg levegő a légszennyezés hatására savas ízű, színtelen, csípős szagú mérgező levegővé vált. Miután több ezer tonna égéstermék (fekete korom, kátrány és kéndioxid) halmozódott fel a légkörben az ipari forradalom legfőbb műhelyében edződött brit lakosság "borsófőzelék állagú" levegőben úszott.

Eleinte csak a szokásos köd borította be a fővárost 1952 december 5-én, de estére lehűlt az idő és a felszínhez közeli magas páratartalmú levegő ideális feltételeket teremtett a sűrű mozdulatlan füstköd kialakulásának. A fosszilis fűtőanyagok elégetésekor keletkező korom és por szemcséken a hidegben kondenzáció alakult ki, amiből füst állagú köd, majd a kéndioxid oldódásával kénsav, savas eső képződött.

Az edinburgh-i egyetem összeállítása szerint a "toxikus sötétség napjaiban" a fővárosban és környékén alig 50 méteres távolságban lehetett csak ellátni. A Heathrow-n a látási viszonyok december 6-án 10 méteres távolságra csökkentek. A közúti, vasút és légi forgalom leállt. A Nemzeti Galéria légkondicionáló rendszere eltömődött a levegőben felhalmozódott nagy mennyiségű szilárd anyagtól.

December 8-án már 900 haláleset történt, az első két hét alatt pedig 4000 áldozata lett a szmognak. December 10-én a szennyezett levegőt enyhe szél fújta ki a főváros környékéről az Északi-tenger irányába. 1952 decemberében a Londonban regisztrált halálokok között tüdőgyulladás, tuberkolózis és szív elégtelenség szerepelt a leggyakrabban. Az asztmásokat, a szív- és érrendszeri panaszokkal kűzdők között különösen sokan fulladásos halált szenvedtek. A rövidebb lefolyású megbetegedések között gyakori volt a tüdőödéma, mellkasi fájdalom, tüdőgyulladás, légszomj, egyéb tüdőkárosodás.

A korabeli hivatalos tudósítás szerint a szmog csak az időseket és a krónikus szív- és érrendszeri panaszokkal, valamint légzési betegségekkel kűzdőket sújtotta. A vizsgálatok szerint azonban az első két hétben elhunyt 4000 áldozat kétharmada volt 65 év feletti. A középkorúak (45-64 éves) halálozási arányszáma háromszorosára nőtt, a csecsemő mortalitás megkétszereződött december első hetében. A legújabb eredmények szerint 12000 közvetlen (áttétel nélküli) halálos áldozata volt a 1952 telén bekövetkező szmognak.

A kormányzat, amely 1952 telén még az influenzát hibáztatta a halálesetekért, előbb javaslatokat dolgoztatott ki a füst csökkentésére, a levegő szennyezésének szabályozására. 1956-ban a Tiszta Levegő Törvényben (Clean Air Act) korlátozta a háztartási füst kibocsátását, és a helyi önkormányzatok kezébe adta a döntést, hogy támogassák a háztartások elektromos fűtési rendszerre cserélését. A kerületi önkormányzatok füstmentes zónákat hoztak létre.

Az 1968-es második Clean Air Act az ipari felhasználást igyekezett csökkenteni, vidékre telepítve a nagy szennyezőket. Az ipari üzemek magas kéményeket építettek és nagy hatékonyságú filtereket kezdtek alkalmazni. A probléma újratermelődött: a gyárkéményekből nem közvetlenül a szennyezés helyén, hanem távolabb lett savaseső.

1989 januárjában Budapesten és Miskolcon is észleltek London típusú füstködöt.