Meglehetősen felkavarta az állóvizet, amikor a hatvanas években már világsztár Victor Vasarelynek 1969-ben nagyszabású retrospektív kiállítást rendeztek a Műcsarnokban. A megnyitón maga a művész is jelen volt. A Vasarely Múzeum Hommage à 1969 című kamarakiállítása az alkotó művészeti hazatérését és tárlatát idézi meg korabeli filmek, fotók és dokumentumok segítségével. 

Az úgynevezett kirakat kultúrpolitika jegyében az aczéli vezetés a hatvanas évek végétől kezdve próbált nyitni a magyar származású, külföldön is elismert művészek felé. Ezzel egyrészt igyekeztek az illusztris politikai nexusokkal rendelkező francia államférfiak kegyeibe férkőzni. Cél volt az is, hogy az itthon addig csak megtűrt absztrakt művészetet megismerje a nagyközönség. Vásárhelyi Győző alakja és demokratikus művészeti elvei pedig beilleszthetők voltak az aczéli ideológiába, hiszen Vasarely nem politikai üldöztetésből vagy sikertelenség miatt döntött a végleges franciaországi letelepedés mellett, és húszas évekbeli emigrációját követően nem szakította a kapcsolatot hazájával.

A Műcsarnokban rendezett kiállítás tehát kultúrpolitikai szempontból biztonságosnak ítéltetett, hivatalosan is jóváhagyták. Az absztrakt művészet egyik első és mindmáig legnagyobb retrospektív magyarországi bemutatójának maga a művész volt az előkészítője, instruktora, a megnyitónak pedig ő volt a főszereplője.

Elképesztő hatással voltak ezek az óriási munkák a látogatókra. Gondoljunk csak bele, hogy micsoda döbbenetes reakciókat válthattak ki ezek az alkotások az elszigetelten élő közönség számára, akiknek szeme a szocialista realista művészethez szokott. 

A kiállításra kinagyított fotók érzékletesen adják vissza az emberek képekhez fűződő ellentmondásos viszonyát. Egy falon például szerepel az a fénykép, amelyen Vasarely rajongó emberek gyűrűjében dedikál. Egy másikon egy fiatal pár gyanakodva, erős távolságtartással szemléli az absztrakt alkotásokat

Balla Demeter fotója
Forrás: Vasarely Múzeum

De látható itt az a fotó is, amelyen dr. Rosta Endre, a Külkapcsolatok Intézetének ügyvezető elnöke beszédet mond, mögötte pedig fegyelmezetten álló, kíváncsian körbe-körbetekintgető embereket látunk.

Igazi csemegét jelentenek azok a fotók, amelyeken maga a művész szerepel képei rendezgetése vagy magyarázás közben. Egy elegáns francia urat látunk, aki cigarettával a kezében könnyedén és fesztelenül, mégis lelkesen mozog a kiállítótérben és az emberek között. A kinagyított képekből világosan kiderül az is, hogy milyen rengetegen érdeklődtek e kiállítás iránt. Láthatóan tömve voltak a Műcsarnok termei a megnyitón. A szűk egy hónapig (1969. október 18. – november 9.) nyitva tartó kiállításra a korban abszolút rekordnak számító közel százezer látogató volt kíváncsi.

Az nagyszámú op-art mű által kiváltott, ellentmondásos hatások a korabeli újságcikkekből is kiszűrhetők. A kamarakiállításon több vitrinben szemezgethetünk ezekből az írásokból. A Csongrád Megyei Hírlap 1969. november 13-i számában Sík Csaba például kifejezetten elismerően nyilatkozik a kiállításról: „A Műcsarnokban látható budapesti kiállítás talán a legteljesebb, amit a művész valaha is, a világ bármely pontján rendezett. S ez nem véletlen. Vasarely ma is magyarnak vallja magát, mindent, amit elért, megvalósított, szeretné megosztani azzal a közönséggel, mely útnak indította.”

Fontos írás Passuth Kriszta művészettörténész A látvány öröme címet viselő elemzése, amely a Vasarely-művek által kiváltott hatást adja vissza. „Még a Műcsarnok, sokszor bizony végeláthatatlannak tűnő termei is szűknek bizonyulnak a több mint négyszáz alkotás számára”. A Zalai Hírlap 1969. november 2-án megjelent írás azonban Vasarely munkásságát puszta díszítőművészetté degradálja, és nem tulajdonít neki túl nagy jelentőséget. Novák László is azt írja: „Csak az a baj, hogy itt elsőrendű a dekorativitás”. Elismeri, hogy Vasarelynek hatalmas sikere volt Magyarországon, viszont cikke végén mégis így nyilatkozik: „Nekem tetszett a kiállítás. A rendezés már nem. A (…) képek között voltak határozottan gyenge művek is. Az anyag nyomasztóan sok volt így együtt. Talán csak két-három termet kellett volna berendezni.”

Az újságcikkek mellett szerepel két videó is. Balla Demeter felvétele a kiállításmegnyitó hangulatát adja vissza. A másik pedig azt a szintén 1969-es pécsi Vasarely-kiállítást népszerűsíti, amely abból a szempontból is fontos, hogy ez alkalomból a művész 42 szeriográfiát ajándékozott a város múzeumának. 

A mostani pop-up kiállítás egyik legfontosabb eleme Herskó Anna művészi igényű dokumentumfilmje. Az archív felvétel azért különleges, mert Vasarely itt beszélt először magyarul hosszabban az őt foglalkoztató esztétikai és filozófiai problémákról. A film a saját kiállítását rendező, a nézőt kulisszatitkokba avató és ars poeticáját különös intimitással megmutató „ismeretlen ismerősről”, a kultikus tisztelettel körbevett Victor Vasarelyről lebbenti fel fátylat.

A tárlatot két felvétel zárja. Az egyik Andreas Fogarasi Vasarely Go Home című videójának az a része, amelyben Keserü Ilona mesél a kiállításmegnyitóról. Elmondja, hogy nem tudták elhinni, hogy ez a kiállítás valóban létrejöhetett. Megosztja azt is, hogy „fizikai ütést” váltott ki belőle a művek látványa. Majd szól arról a jelenségről, hogy bizony sok hazai művész irigykedve szemlélte Vasarely óriási léptékű kiállítását, hiszen 1969-ben a magyar neo-avantgarde és absztrakt művészet ugyanis ekkor legfeljebb csak megtűrt jelenség lehetett. Ezt igazolja az is, hogy a Vasarely-kiállítás megnyitóján Major János egyszemélyes tiltakozó akciót tartott. Zsebében egy kis felirattal érkezett a Műcsarnokba, amin az állt: „Vasarely Go Home”. Ezt a miniatűr transzparenst csak barátainak mutatta be a tömegben, mikor más fürkésző szemek nem láthatták. 

A kiállítás záró videójában Passuth Kriszta művészettörténész, Rózsa Gyula újságíró és Hajós Ágnes, Fajó János özvegye elemzik a kiállítás politikai kontextusát.

A kiállítás március 1-jéig látogatható.

Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond