A MANK Galéria terében egy olyan mozgó installáció látható, mely társadalmi struktúrákra reflektál. A látogató beléphet a műtárgy belsejébe, hogy interakcióba léphessen a művészi koncepcióval. Az alkotóval, Cseke Szilárddal nemzetközi sikerekről és a véletlenek különleges szerepeiről beszélgettünk.
Rendkívül sokoldalú művészként nem csak festményeidet, szobraidat, hanem izgalmas installációidat is ismerheti a közönség. A MANK Galériában bemutatott munkáddal már nemzetközi sikereket is arattál. Mit lehet tudni erről?
2015-ben a Velencei Képzőművészeti Biennále magyar pavilonjában Fenntartható identitások címmel egy interaktív projektet valósítottam meg, ami egy térspecifikus kiállítás volt. Ezt látva, a pozsonyi Kunsthalle igazgatónőjétől kaptam egy felkérést, hogy tervezzek egy hasonló installációt az ottani intézménybe is.
Tapasztalatuk szerint korábban azok bizonyulnak igazán sikeres projekteknek náluk, melyekbe az alkotók bevonták a múzeum nagy méretű, L-alakú üvegportálos helyiségét. Nekem pedig már volt egy meglévő ötletem – mely egyébként B tervem lett volna a Biennálén való szereplésre – és German Kinga művészettörténésszel egyeztetve alkalmasnak tartottuk arra, hogy megvalósítsam erre a felkérésre. Tehát az épület adottságait követve egy terepasztalt építettem, melyben ventilátorok és különféle akadályok indítottak mozgásba pingpong labdákat. Ez egy metaforikus megjelenítés társadalmi modellek leképezésére. Ebben a helyzetben az a folyamat látható, ahogyan a valóságban tömegek áramlanak egymást lökdösve, vagy letiporva egy kitűzött cél irányába. A folyamatos mozgás közben persze történnek váratlan események is, például vannak, akik kiesnek a rendszerből.
Mit kezdhet a látogató az installációddal azon kívül, hogy körbejárja, megszemléli?
Tervezéskor kihasználtam egy alapvető emberi reflexünket, mégpedig azt, hogy amikor észrevesszük, hogy egy pingpong labda kiesik az adott pályáról, akkor azonnal utána mozdulunk. Mivel a terepasztalon vannak beépített csapdák, ezért azokon keresztül, véletlenszerűen néha kiesik egy-egy labda. Ezekben az esetekben, amikor a látogató utána nyúl és visszahelyezi, megvalósul egy interakció. Kifejezetten célom volt, hogy a látogatók beavatkozhassanak a folyamatba és ne csak nézhessék azt. Megfigyeltem, hogy nem csak felveszik és visszahelyezik őket, hanem ösztönösen elkezdik követni, hogy mi történik a rendszerbe visszasegített labdájukkal. Ezért a kiállítás kísérőszövegein arra kértük fel a látogatókat, hogy jelöljék meg labdáikat. Olyan dolgokat írjanak rájuk, melyek az utóbbi időben jó érzéssel töltötték őket, vagy, amikor ők segítettek valakin, vagy nekik segítettek. Természetesen korlátozni nem akartunk, ezért lehetőség volt mást is ráírni.
Mi a tapasztalatod: benne vannak az emberek a játékban? Izgalmasnak találják ezt a helyzetet?
Pozsonyban ennek a mozgó installációnak hatalmas sikere volt, kiugró látogatói rekordot ért el. A szlovák fővárosban addig ennyien soha nem látogatták kortárs művész kiállítását. Több mint 12 ezren nézték meg a munkámat. Korábban ehhez hasonló számokat Erwin Wurm szobrász bemutatója hozott csak. A sikerhez hozzátartozott, hogy a Kunsthalle dolgozói nagyon fejlett múzeumpedagógiát szerveztek a gyerekek számára, akik megosztották élményüket családjaikkal, és sokan együtt tértek vissza. Egy gerjesztő folyamat indult el, mivel a legkisebbektől a nyugdíjas generációig mindenki megtalálta magának a benne rejlő értelmezési lehetőséget. A sok visszatérő látogató és a nagy érdeklődés miatt meg is hosszabbították a pozsonyi tárlatot.
Ennek a sikernek a folytatása a Különös véletlen jelenlegi kiállítás?
Tulajdonképpen igen. A jó tapasztalatokon felbuzdulva jött az ötlet, hogy más helyszíneken is valósítsuk meg ezt az installációt. De sajnos a pozsonyi tárlat után a berendezés nagy részét meg kellet semmisíteni és csak néhány anyagot lehetett újrahasznosítani belőle. Az az elképzelésem született, hogy egy kompakt változatot dolgozok ki, ami már utaztatható lett.
A Kunsthalle-i kiállítás után Tomas Krivocenkóval – a MANK Galériában megrendezett tárlat egyik kurátorával – kezdtem el együttműködni. Vele egy olyan letisztult formavilágú, tágas teret kerestünk, ami alkalmas az installáció bemutatására. Így született meg a szentendrei együttműködés. Ebben a térben most készítünk egy dokumentumfilmet a rendszer működéséről, mellyel később további helyszíneket is felkeresünk.
Hogyan fogadták az installációd ötletét itthon? Miben különbözik a jelenlegi kiállítás a korábbi bemutatótól?
Amikor Szentendrén digitális tervrajzokkal prezentáltuk az elképzelést, a MANK Galéria új vezetősége szívesen fogadta az ötletünket. Tulajdonképpen tárt kapukkal vártak minket, és ők is nagyon örömmel fogadták az együttműködést.
A tér első helyiségében az installációhoz kapcsolódó videómunkát és egy process-sorozatomat tettük ki. Ezek olyan korábban készült alkotások, melyek a Velencei Biennálén kiállított anyagomhoz kapcsolódnak. A félkészülés ideje alatt jött az ötletem, amiből két nagy méretű festmény született: egy fekete és egy fehér vászon „kép”. Az ehhez kapcsolódó videót Magyarországon itt mutattunk be először. A videómunka a Samsung jóvoltából rendelkezésemre bocsájtott nagy méretű képernyővel valósult meg.
Mit jelent pontosan a process alkotófolyamat ebben az esetben?
A process alkotás során egy fekete térbe vásznakat terítettünk az asztalra, majd kamerákat állítottunk körbe. Itt én valósítottam meg egy akciót, mely során az egyik kezemben egy fekete a másikban fehér festékszóró pisztolyt tartottam és polisztirol golyókra szórtam oldószeres festéket. Ezek a festékes gömbök hajtógáz segítségével mozgásba lendültek és nyomot hagytak a vásznakon. Itt is véletlenszerű dolgok történtek – csakúgy, mint az installációban –, mert a labdákat elkezdte oldani és irányítani a festék és egyre nehézkesebben gurultak. A lenyomataikból kompozíciók születtek, melyek muráliaként is megállják a helyüket. Az alkotás folyamata addig tartott, amíg a labdák fel nem oldódtak az oldószeres festéktől, vagy a hajtógáz nem tudta tovább hajtani őket. Ezek a művek összekapcsolhatóak Hantai Simon alkotásaival is, melyek nagy hatással voltak rám. Az ő technikája is egy hasonlóan kitalált, ám teljesen egyedi alkotófolyamat.
Mit jelent számodra a véletlen? Miért térsz újra és újra vissza ehhez a fogalomhoz?
Egyre többször építem be a véletlent a munkáimba, és nagy jelentősége van számomra. A bemutatott installációban is nagy jelentőséggel bír. Olyan véletlenek történnek benne, amit az emberi agy fel sem tud fogni. Egy matematikus vagy fizikus találhatna benne törvényszerűséget, de a képzőművészetet szemlélő erre nem kíváncsi. Élvezzük azokat a véletleneket, amelyek beépülnek a kiállítás lényegébe. A tárlatba beépülő véletleneket a művész és a befogadó is kritika nélkül tudja befogadni. Érdekes megfigyelni, hogy a véletlent egyre többen és gyakrabban alkalmazzák más művészeti területen is, ahol a szabadságnak lehetősége van beépülni az alkotófolyamatba.
Milyen további értelmezési rétege van a műnek, ami elsőre talán nem egyértelmű a látogatók számára?
Fontos szerepe van a kapcsolódó fényinstallációnak és a hangnak is. A térbe két fénycsőcsillárt is lógattunk, ezért amikor belépünk a műtárgy belsejébe és kifelé nézünk, akkor a kinti emberek árnyait láthatjuk. Nagyon fontosnak tartottam, hogy be lehessen lépni ide, ezért használtam a légkamrás, nem tisztán áttetsző fénytöréseket indikáló felületet, ami megtöri a fényt és nem látunk tisztán. Ebben a belső térben két zsákutcát is kialakítottam, ahonnan nem tudunk kilépni, csak visszafordulni. De ezeken a helyeken víztisztán láthatjuk az egész installáció terét. Mindez egy metafora arra, hogy ha valakit meg akarunk ismerni, akkor közelebb kell kerülnünk hozzá. Meg kell hallgatni és meg kell figyelni őt. Egy műtárgy befogadása is ezt a lecsendesült, megnyugvó figyelmet igényli, hogy minden részletét megismerhessük.
