Jól ismerjük a 23-án mindent elárasztó tíz-tizenkét-tizennégy pontos követelések tartalmát. Politikai, társadalmi és gazdasági reformokat sürgettek. Nem rendszerváltozást, csak az eszmei alapokhoz lojális változtatásokat. A sztálinista önkény hazai formája, a Rákosi-politika ellen emelték fel szavukat. Ahhoz, hogy jogos követeléseikhez társadalmi támogatottságot szerezzenek, ki kellett használniuk a korabeli tömegkommunikáció leghatásosabb fórumát, a sajtót.
Nyolc hónap telt el az SZKP XX. kongresszusa óta, amelyen Hruscsov, a párt főtitkára elítélte a sztálinizmust, s amelynek híre - bár zártkörű pártrendezvénynek indult - Magyarországra is eljutott. Három hónappal az októberi események előtt - az. ún. júliusi határozatok részeként - az MDP KV személycseréket hajtott végre a pártban. Rákosi első titkári helyére Gerő Ernő került, s "néhány korábban háttérbe szorított kommunista (Kádár János, Marosán György) visszakerült a párt felső vezetésébe...". (Jelenidőben. 1956. október 23. Holnap Kiadó Kft., 2003. Szerkesztette: Szigethy Gábor)
1956 az enyhülés éve volt. Az október 23-át megelőző nap lengyelországi eseményei, Gomułka - és az egységes lengyel pártvezetés - szembeszegülése a szovjet vezetők fenyegetéseivel bátorságot, reményt és hitet adott a magyar újságíróknak is.
Csatár Imre, a DISZ lapjában A sajtó becsülete című cikkében ezt írja: "Hol és miért tévesztettünk utat és merre az igazi út - ez a viták lényege." Így folytatja: "sok-sok olyan cikk jelenik meg a magyar sajtóban, a mi lapunkban is, amely a nemzetünk, népi hatalmunk és a párt sorsáért való aggódást ... tükrözi. ... Cikkek, amelyek a kommunista humanizmus eszményéért szállnak síkra ... Sokat szenvedett népünk nem azért küzdött, hogy ... ne legyen szocialista Magyarország" - olvashatta aznap bárki.
A Műszaki Egyetem orgánuma, a Jövő Mérnöke Az ifjúság követeléseiről című cikkében ismertette annak a levélnek a tartalmát, amelyet az iskola vezetőbizottsága küldött a párt Központi Vezetőségének. Ebben "aggodalmát fejezi ki a XX. kongresszus, a júliusi határozatok irányvonalának megvalósítását akadályozó visszahúzó erők működése miatt." A cikk végén pedig szinte szóról-szóra megismétli az említett levél tartalmát, immár a szerkesztőség nevében. "Mi határozottan tudjuk, hogy mit akarunk. Akarjuk a XX. Kongresszus szellemének maradéktalan érvényesítését, a júliusi határozat egyértelmű végrehajtását." Vagyis ez a lap is a szocialista reformokért szállt síkra.
A Magyar Nemzet, a Népfront lapjaként az év során már több alkalommal is bebizonyította, hogy "méltó régi nagy híréhez". Október huszonharmadikán "lelkesen" ismerteti a budapesti Petőfi Kör javaslatait, köztük a "szocialista demokratizmus kibontakozását" és Nagy Imrének, s vele a "lenini eszmékért harcoló más elvtársak" visszavételét a pártba és a kormányba.
A szocialista bulvár gyöngyszeme, az Esti Budapest is egyértelműsíti: "a szocializmus híveként politizáló... ifjúság is felsorakozott abban a küzdelemben, amely Magyarországon... a szocialista demokrácia megszilárdításáért és kiterjesztéséért" harcol. Azt írja: "Itt az ideje, hogy a párt és a kormány... kidolgozza a szocializmus magyar útjának céljait és feladatait." Az Irodalmi Újság ezen a napon különkiadásban közölte a magyar írók kiáltványát. Az eddig idézettekhez igazodva ők is "Önálló nemzeti politikát [akartak] a szocializmus eszméje alapján".
Az országos lapok közül a Szabad Nép "magatartása" volt a legösszetettebb. Hol vállalta a szerkesztőség a párttal való teljes azonosulást, hol megtartotta a két lépés távolságot. A mozgatórugó nyilván az volt, hogy minél jobb színben tűnjön fel az olvasóközönség szemében. Ha ezt megtehette, a párt nevében fogalmazott, például így: "...meg kell mondanunk, hogy nem minden követelést tudunk azonnal és rövid időn belül teljesíteni." Amikor viszont ezt írja: "Ugyanakkor bizalmat kérünk a párt számára, mert a fiatalság minden jogos követelését teljesíteni akarjuk", akkor nyilvánvaló az elhatárolódás.
Akár a párt nevében fogalmaz azonban a lap, akár a sajátjában, a lényeg, a közölnivaló ugyanaz: "...egyetemi és főiskolai fiatalságunk nem a népi demokratikus rendszer ellen, hanem a népi demokratikus rendszerért, a megtisztuló szocializmusért indult harcba. ... Pillanatra se felejtsék el, hogy küzdelmük a szocialista demokratizmus előretöréséért folyik."
Gerő Ernő esti rádióbeszéde - bár érezhető némi mentegetőzés - még nem mond ellent a forradalom első napján hangoztatott jelszavaknak. "A Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége ez év júliusában fontos határozatokat hozott. ... A júliusi határozatok lényege az volt, hogy... továbbfejlesszük... a szocialista demokráciát... építsük országunkban a szocializmust... . Pártunk vezetése a leghatározottabban el van szánva arra, hogy a júliusi határozatok szellemében irányítsa a szocializmus további építését... mindent elkövetünk annak érdekében, hogy országunkban a szocializmust... magyarországi sajátosságok... a magyar hagyományok figyelembevételével építsük." (Azért ne feledjük Gerőnek azt a mondatát, amellyel, ha szó szerint nem is minősíti ellenforradalomnak az aznapi tüntetést, de egyértelműen érzékelteti, hogy nem ért egyet az eseményekkel. "Pártunk vezetését a tüntetés nem ingatja meg abban az elhatározásában, hogy továbbhaladjon a szocialista demokratizmus fejlesztése útján." Vagyis azt sugallja, hogy minden aktív résztvevő éppen "megingatni" készült a pártot egy bizonyos elhatározásában.)
Az "ellenforradalom" mint kifejezés már október 23-án is megjelent. Ezen a napon még a "sovinisztával" és a "rákosista restauráció híveivel" jelentett egyet. Másnapra és utána még további harminckilenc évre "nemzetünk, népi hatalmunk és a párt sorsáért való aggódást" kinyilvánító társadalmi csoportok lettek az ellenforradalmárok.
