Szlovénia a délszláv államban
Az államszocializmus bukása, a Kelet-Közép-Európában végbemenő folyamatok a szlovének számára nemcsak új rendszert hoztak, hanem a független állam kikiáltását is lehetővé tették. A szlovének az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követően ? a második világháború alatti felosztottság időszakát kivéve ? egészen 1991-ig a délszláv államközösség(ek) polgárai voltak. Helyzetükkel való állandó elégedetlenségük ellenére az 1980-as évek végéig nem kérdőjelezték meg a jugoszláv állam létjogosultságát. Politikai és gazdasági elitjük már az első és még inkább a második Jugoszláviában jelentős befolyással rendelkezett.
A királyi Jugoszlávia szerb központosító törekvéseinek minden negatív hatása ellenére a szlovén nép kulturális téren sokat fejlődhetett, megnyithatta kapuit az első szlovén egyetem (1919), a közélet nyelve a szlovén lett. A második világháború után újjászerveződő föderatív Jugoszláviában pedig Szlovénia köztársasági státuszt kapott. Az államiság bizonyos jegyeit felmutató közigazgatási egység létrejötte kétségtelenül előrelépésnek számított. Emellett Olaszországtól jelentős szlovének lakta területeket is sikerült megszerezni, és Szlovénia tengeri kijárathoz is jutott.
Az 1980-as évek második felére azonban a szlovén elitek számára világossá vált a szocialista rendszer kudarca és az, hogy a jugoszláv államban minél nagyobb önállóságot kell elérniük. Az önigazgatási modellel kísérletező jugoszláv rendszer, minden pozitív sajátossága ellenére is csak az államszocializmus egy reformváltozatának bizonyult. Jugoszlávia és annak részeként Szlovénia is osztozott a többi szocialista ország sorsában, igaz, azoknál gyakrabban és mélyebben változtatta gazdasági rendszerét. A gazdasági reformok képessége azonban az 1980-as évekre eltűnt. Jugoszlávia egyre mélyülő válságba került: az államadósság 1986-ra már meghaladta a devizabevételek 46%-át. A nyolcvanas évek gazdasági, majd politikai és morális krízisére a jugoszláv vezetés már nem tudott megfelelő válaszokat adni.
Jugoszlávia felbomlása, a független Szlovénia létrejöttének lehetősége nagyban a jugoszláv föderáció létezéséhez fűződő nagyhatalmi érdekek megszüntének volt köszönhető. A Szovjetunió felbomlásával a nagyhatalmak hosszú távon már nem voltak érdekeltek Jugoszlávia fenntartásában. A széteséshez hozzájárult az állam egyben tartását személyükkel biztosító, a "helyes utat mindig tudó" legfelsőbb vezetők (például Tito, Kardelj) halála, továbbá az is, hogy megszűnt a délszláv állam védelmező funkciója. Szlovéniának sem kellett többé tartania a hatalmas szomszédok közvetlen fenyegetésétől. A kiválást segítette az ország etnikai homogenitása is.
A jugoszláv tagköztársaságok közötti, történelmi gyökerű fejlettségbeli különbségek egyre nőttek. Szlovénia minden értelemben a legfejlettebb köztársaságnak számított: 1960-ban az egy főre jutó szlovén nemzeti össztermék 80%-kal haladta meg a jugoszláv átlagot, míg 1989-ben már 100%-kal volt magasabb. Szlovénia az 1980-as évek elején Jugoszlávia lakosságának 8,3%-ával termelte meg a közös nemzeti össztermék 18%-át és az export 25%-át. A szlovének (és a többi fejlettebb terület) sérelmezték, hogy a Jugoszlávia elmaradott régióinak felzárkóztatására irányuló kísérlet jelentős összegeket vont el tőlük. A "déliek" válasza erre az volt, hogy nem ők használják ki Szlovéniát (és a többi fejlettebb területet), hanem éppen fordítva: a fejlettebb tagköztársaságok profitálnak olcsó nyersanyagaikból és munkaerejükből, valamint a nagy jugoszláv felvevőpiacból.
Valóban ez utóbbi tényezők voltak azok, melyek leginkább a kiválás ellen szóltak. A szlovének jól tudták azt is, hogy a független állam létrehozása sem olcsó. Mellette szólt viszont, hogy a függetlenedéssel nem kell "várni a lassú konvojra" és megszűntek a szövetségi adminisztráció és a közös hadsereg fejlesztésére fordított magas költségek is. A szlovén átlagember is érezte, hogy Szlovénia csúszik lefelé. Egyes adatok szerint a hetvenes évek közepén az átlag szlovén polgár vásárlóereje az ausztriai 80%-án állt, a nyolcvanas évek közepére viszont ez az érték annak 45%-ára csökkent. A szlovén átlagbér még 1987-ben is kitette az olasz 43%-át, míg egy évvel később már csak 27%-a volt annak.
A függetlenség felé
Szlovéniában a legtöbb párt az 1989-es év során formálódott. Az ellenzék és a pártalakításokba hallgatólagosan beleegyező kommunisták lényegesen eltérő nézeteik ellenére sok mindenben együttműködtek. A centralizáció ellen, a föderalizmus védelmében közösen tiltakoztak Szerbia koszovói politikája ellen is. A szlovének pártállástól függetlenül egyetértettek a gazdaság piacosításának és a nagyobb önállóság kivívásának szükségességében. A hatalom elképzelései az ellenzékétől elsősorban a változások kívánatos sebességének és formájának megítélésében különböztek. A hatalmon lévők hittek a föderációval való megegyezés lehetőségében, míg az ellenzék csak a konföderációt volt hajlandó elfogadni.
1989 novemberében a közelgő választásokra készülő ellenzéki pártok megalakították szövetségüket, a Demost. Az 1990 áprilisában megtartott első többpárti választások a Demos győzelmét hozták, a demokratikus ellenzékre a szavazók 55%-a voksolt. Kormányalakításra a kereszténydemokratákat vezető Lojze Peterle kapott lehetőséget. Ellenben a nemsokára megtartott elnökválasztásokon 59%-al a kommunisták jelöltje, Milan Kučan győzött. A parlamentben többségbe kerülő (addigi) ellenzék a szlovén elképzeléseket az előző hatalomnál gyorsabban akarta megvalósítani. Számos szövetségi jogszabály érvényességét eltörölték, és kijelentették, hogy a területvédelemről (TO) Szlovénia maga dönt. Erre a Jugoszláv Néphadsereg (JLA) parancsot adott arra, hogy a TO fegyvereit szállítsák a JLA raktáraiba, minek következtében a szlovén járások háromnegyedében átadták a fegyvereket.
A kiválás módja nem volt közömbös. A megegyezéses úton történő szétválás a jugoszláv vagyon (és persze az adósság) elosztását, az egyoldalú elszakadás viszont azt jelenthette volna, hogy a vagyont a Jugoszláviában maradók örökölték volna. 1990 őszén a szlovén vezetés ezért is javasolta egy konföderációs szerződés aláírását, amit Horvátország kivételével minden tagköztársaság és a szövetségi államelnökség is elutasított. Az 1990. december 23-án megtartott függetlenségi népszavazáson pedig a szlovén szavazók 95%-a a függetlenségre voksolt. A törvény szerint a megvalósításra 6 hónap állt rendelkezésre, és 1991. június 25-én Szlovénia ki is kiáltotta függetlenségét. Ezt követően átvették a külső határok ellenőrzését, és elkezdték a határfelállítást a horvát-szlovén határszakaszon.
A JLA a határmódosítás alkotmányellenességére hivatkozva megindította csapatait a határátkelők elfoglalására, megkezdődött az ún. "tíznapos háború". A harcok 13 szlovén életébe kerültek, a JLA katonái közül 39-en estek el. Az összecsapásoknak végül az Európai Közösség közvetítésével 1991. július 7-8-án megtartott brioni konferencia vetett véget. Szlovénia három hónapos függetlenségi moratóriumot vállalt, annak lejártával, október 7-én pedig újra életbe léptette függetlenségi nyilatkozatát. A rövid háború okozta anyagi kár jelentős volt (a kormány értékelése szerint több mint 2,7 milliárd dollár), a jugoszláv föderációt azonban összességében gyorsan és a többi utódállamhoz képest kis veszteségekkel sikerült elhagyni.
A szlovéniai privatizáció
A privatizáció lefolytatásának mikéntje nagy vitákat váltott ki Szlovéniában. Az első demokratikus választásokból győztesként kikerült Demos 1992 tavaszi bukását nagy részben a tulajdonátalakítás körüli viták miatt keletkező pártszövetségi széthúzásnak köszönhette. A szlovén politikai élet blokkjainak kialakulásában is nagy szerepe volt a tulajdonátalakításról vallott elképzeléseknek, a mögötte meghúzódó érdekeknek.
A szlovén privatizációs törvény első tervezete az akkori miniszterelnök-helyettes, a szociáldemokrata Jože Mencinger nevéhez fűződik. Az általa kidolgozott elképzelés szerint a privatizációról a vállalatok saját maguk döntöttek volna, Peterle miniszterelnök elutasítása miatt azonban ez nem valósulhatott meg. Mencingert sokan a "vörös" igazgatók érdekeinek védelmével vádolták. Újabb tervezettel az amerikai Jeffrey Sachs csoportja állt elő.
A kormány által felkért amerikai tanácsadó központi irányítású, gyorsan lefolytatott privatizációt javasolt. A belső vételeket korlátozták volna, a vállalatok eladásából származó bevételt pedig jórészt az állam kapta volna meg. Sachs azzal érvelt, hogy ilyen módon meg lehet akadályozni, hogy a régi vállalatvezetői gárda ellenőrzése alá vonja az összes nagyobb vállalatot. Modellje tehát a Demos azon köreinek törekvéseivel találkozott, amelyek a politikai hatalmat a gazdaság feletti ellenőrzés átvételére akarták felhasználni, nyilvánvalóan a külföldi tőke erőteljesebb bevonásával.
A privatizációs törvény elfogadására már a Demos bukását követően, a Janez Drnovcek vezette kormány vezetése alatt került sor. A 1992. november 11-én elfogadott törvény kompromisszumnak tekinthető a decentralizált és az államilag felügyelt (a Mencinger- és Sachs-féle) verzió között. A törvény a privatizáció módjának megválasztását a vállalatokra bízta. A szocialista önigazgatás rendszerének sajátosságai miatt a vállalatokat bizonyos szinten saját tulajdonuknak érző dolgozók ingyenes vagyonjegyekhez jutottak, melyeket befektethettek. A magas hazai forrásoknak és megtakarításoknak köszönhetően a privatizációt a szlovén állampolgárok tömeges részvételével lehetett megvalósítani.
Ez nagy eredménynek számított, hiszen minden állampolgár részesült a társadalmi tulajdonból. A kiskorúak 200 ezer tolár (2500 német márka), a 48 év felettiek 400 ezer tolár értékű vagyonjegyet kaptak, ez utóbbi a bruttó havi átlagbér több mint ötszöröse volt. A privatizáció ilyen módja nem volt ellentétes a potenciális külföldi befektetők érdekeivel sem, hiszen az alultájékoztatott, az árfolyamra kevéssé érzékeny (a részvényekhez ingyen vagy nagyon olcsón jutó) kisembertől jó eséllyel lehetett nyomott áron nagy haszonnal kecsegtető részvénycsomagokat vásárolni, igaz, a szlovén privatizációs törvény időkorlátozást vezetett be egyes részvények külföldi befektetőknek történő eladásánál. A vállalatok átalakításánál az igazgatótanács dönthetett a teljes vállalat nyilvános árverésen történő eladásáról is. A cégek mindössze 12%-a döntött így, de ezek a teljes társadalmi tulajdon értékének majd 30%-át tették ki. Ilyen esetben a belső eladásokat részesítették előnyben a külső befektetőkkel szemben, a szlovén állampolgároknak pedig elővételi joguk volt.
A szlovén gazdaság talpra állása
A függetlenség kikiáltását követően a szlovén gazdaság átmeneti hanyatlásnak indult: 1993-ban a GDP az 1987. évinek alig 70%-át tette ki. A visszaesés mértékét csökkentette a jugoszláv örökség: a piaci elemek bizonyos mértékű megléte, a gazdaságirányítás decentralizált volta. A függetlenedésnek azonban komoly negatív hatásai voltak, a 23 milliós jugoszláv piac elvesztése nagy visszaesést okozott. Egyes számítások szerint Szlovénia teljes exportjának 45,2%-át veszítette el, a munkanélküliség az 1989-es 2,6%-ról 1991-re 7,3, míg 1993-ra 9,1%-ra nőtt, és a továbbiakban is tartós problémát jelentett.
A szlovén vállalatok fő törekvése a nyugati piacokra való betörés és a technikai modernizáció volt. Az átmenet legnehezebb éveiben különösen fontos volt a német piac viszonylagos nyitottsága. A nyugati piacokra való átállás 1993-ra nagyrészt befejeződött. Szlovénia exportjában az EK- (majd EU-) tagországok aránya az 1986-os 20%-ról 1995-re 67%-ra nőtt. A GDP-csökkenés az 1993-as év második negyedében állt meg, illetve váltott növekedésbe. Az 1990-es szintet 1996-ra sikerült elérni.
Az ország jó gazdasági háttérrel kezdte meg a rendszerváltást. Az államadósság alacsony volt, a GDP 20%-át tette ki. Az ország a szocialista államok között kifejezetten fejlettnek számított, 1992-ben az egy főre eső GDP meghaladta a 6 ezer amerikai dollárt. Kedvező hatással volt, hogy a különutas politikát folytató ország polgáraiként a szlovéneknek a nyugati országokkal már a hetvenes-nyolcvanas években komoly kereskedelmi kapcsolataik voltak. Mindez jobb kiinduló helyzetet teremtett, a saját privatizációs út mellett a gazdasági reform óvatosabb megközelítését, a gazdasági rendszer átalakításának fokozatosságát is lehetővé tette. A szerkezeti átalakulást a szlovének ? a viszonylag magas életszínvonal miatt is kevésbé érdekelt ? külföldi tőke masszív bevonása nélkül oldották meg, nem kellett a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a külföldi befektetők kegyét keresniük.
A gazdasági stabilizációt a szlovén kormány 1992 nyarán kezdte meg. A fő feladat az infláció megfékezése volt, ami 1993-ra sikerült. Rendkívül kedvezően alakult a költségvetés egyensúlya is ? Szlovénia volt az egyetlen posztszocialista állam, ahol a költségvetés több alkalommal is többlettel zárult. Az államadósság GDP-hez viszonyított aránya is mindig 30% alatt maradt, Szlovénia rövid időn belül komoly devizatartalékokat tudott felhalmozni.
Az átalakulás mikéntjének megválasztásában konszenzus alakult ki az új politikai szereplők és a régi elit között. A régi elit szövetséges lett a jugoszláv hatóságok ellen, gyorsan alkalmazkodva az új körülményekhez. A gazdasági elit megőrizte, sőt növelte befolyását. A Peterle-kormány rövid regnálása alatt nem sikerült megbontani a kapcsolatot a politikai és a gazdasági élet között, a régi erők visszanyerték a politikai hatalmat. Ennek a tényezőnek nagy szerepe volt abban, hogy a gazdaság átalakítását fokozatosan sikerült végrehajtani. A külföldi tanácsadók által javasolt "sokkterápia" nem valósulhatott meg.
A politikai megrázkódtatások elkerülése és a külföldi tanácsadók elutasítása gazdaságilag hasznosnak bizonyult, ezért a szlovén gazdaság mutatói és a rendszerváltás szociális ára is kedvezőbben alakultak. A viszonylagos siker elsősorban a kedvező indulófeltételeknek volt köszönhető. A rendszerváltással Szlovénia nem kényszerült a társadalmi tulajdon kiárusítására, a privatizáció kisebb nemzetgazdasági kárt okozott. A kialakult rendszer korporatív elemeket hordoz, az állam a munkaadókkal, a munkavállalókkal és a társadalom egyéb érdekcsoportjainak képviselőivel egyeztetve keresi a megoldásokat.
Szlovéniában az államnak fontos maradt a szerepe: a közművek, a három nagy bank állami tulajdonba kerültek, és a stratégiai szektorokban is jelentős maradt az állami szerepvállalás. 1996-ban a magánszektor a GDP 40%-át termelte meg, ami jóval a közép-európai átlag alatt volt (60%). Az európai integráció azonban a szuverenitás részleges feladásával, a tőkemozgások liberalizálásának, valamint a bankok és biztosítók privatizálásának kényszerével jár.
