Az Analog Balaton fejlődéstörténete magyar viszonylatban rendhagyó ívet követ. Az alapító tagok, Zsuffa Aba (ének, gitár) és Vörös Ákos (billentyű, elektronika) barátságából kifejlődött zenei projekt a 2010-es évek első felében kezdte meg működését, először amolyan „magánzenekar” jelleggel: a formáció első szerzői időszakában jobbára dalkezdeményekig és demófelvételekig jutott, 2014-ben egyetlen dallal debütált, amely után nagyjából három teljes évet kellett várni az első nyilvános fellépésre. Akkor a Börzsönystock fesztiválon vették be a színpadot, szűk közönség előtt játszottak, és a legendák szerint heteket készültek rá – mondhatni a nulláról kellett felépíteniük egy-két hónap alatt egy vállalható setlistet.
Még abban az évben megjárták a Keret Kikeltetőjét is, az akkorra már épp a közismertség kapujában álló Elefánt zenekar magával vitte őket (már csak azért is, mert Zsuffa Aba roadként dolgozott velük) néhány este erejéig, aztán szépen lassan jöttek a telt házas koncertek a budapesti klubszíntéren. A 2019-es évet – amennyire akkori, zenélés mellett folytatott munkájuk engedte – már végigjátszották, találkozhattunk velük fesztiválokon, és folyamatos rotációban maradtak a kisebb és közepes méretű, de népszerű koncerthelyszínek műsorpalettáján.
Mindezt úgy sikerült elérniük, hogy kizárólag live act-formációként működtek, a 2014-es Medvelábnyomon kívül ebben az időszakban elvétve jelentettek meg YouTube-on elérhető dalokat. És bár fel-felröppent egy készülő EP vagy nagylemez híre, első stúdióalbumukra még sokat kellett várnunk: 2021-ben adták közre Lent címmel az akkor már nagyjából nyolcéves alkotói periódus befejezett szerzeményeit.
Annak az évnek az egyik legfontosabb magyar könnyűzenei történése volt a megjelenés, az év végi toplistákon rendre találkozhattunk az Analog Balatonnal, és a fővárosi szcénát is sikerült kinőniük vele.
A lemeztelen zenekar mítosza
A sikereket elnézve joggal merülhet fel a kérdés: hogyan lehet, hogy egy zenekar a folyamatos online jelenlétet, figyelemfenntartást szorgalmazó zeneipari környezetben lépésről lépésre építkezni tudott hét–nyolc éven keresztül úgy, hogy mindössze négy–öt „referenciaként” felmutatható felvétel volt elérhető tőlük egészen 2021-ig?
Ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy a tendenciáktól való eltérés okán felbukkant a formáció körül a „legsikeresebb lemez nélküli magyar zenekar” mítosza, ennek pedig egyre többen szerettek volna élőben is csodájára járni.
A magyarázatok másik halmaza viszont a stílusuk és az alkotási folyamataik összefüggéseihez kapcsolódik. A 2014-es debütálásra azért is kaphatták fel páran a fejüket, mert a kísérleti elektronika területén (jobb híján nevezzük így) hasonló törekvésekkel bíró zenekart nem igazán tudott felmutatni a magyar színtér – sem azelőtt, sem azután.
Mindezt jól jelzi, hogy az Analog Balaton zenéjéhez viszonyítási pontként nagyon sokáig a sajtó, de még maguk a zenészek is elsősorban a Darkside nevű amerikai duót emlegették, amelyhez azonban a felállás hasonlóságain túl (szintetizátor-elektronika és gitár) vajmi kevés közük volt. Még úgy is, hogy a Medvelábnyom mellékzöngéiből kiindulva valóban lehettek volna akár a „magyar Darkside” is, ahogyan akkoriban emlegették néhányan őket.
És nem lehet eléggé hangsúlyozni: hatalmas szerencse, hogy végül nem lettek azok! Nemcsak azért, mert a Darkside történetesen a kezdetektől fogva egy „hol van, hol nincs” spirálban hánykolódik, hanem azért is, mert a vélt előképhez képest egészen más arányérzékkel nyúlt az Analog Balaton az elektronikus zenei és a gitárzenei stíluskészlethez.
Már maga a kiindulópont is más volt: a downtempo és az ambient jegyeit megkerülve az Analog Balaton sokkal inkább merített zeneileg a populárisabb, táncolhatóbb irányzatokból, kevéssé az atmoszferikus hangzásokkal operáló, mint inkább a dalok húzására építő szerzői utat választva. Ehhez jöttek a melankolikus (sőt, a Lentnél helyenként kifejezetten depresszív, nihilista) szövegek, melyek a jól kitalált gitárriffekkel és improvizációkkal már félig-meddig az alterközeg felé húzták a duót.
Mindegy, mi van, csak koncert legyen
Ezzel az együttállással Zsuffa Aba és Vörös Ákos egyszerre tudták berántani az elektro-pop közönségét és a hangszeres zenén szocializálódott, szövegcentrikus dalokhoz szokott hallgatóságot is. Ennek a sikerre viteléhez viszont, beláthatjuk, nincs igazán szükség sem kiadott számokra, sem lemezekre, de még nagyon kirívó online jelenlétre sem. Korábbi interjúikban többször is előkerült, hogy a Lent is jobbára egy határidős pályázat miatt született meg.
A Recorder Koncertsztorik című podcastjában tavaly meséltek mások mellett arról, hogy a 2010-es évek végén minden adandó alkalmat megragadtak a koncertezésre. Akár még ingyen is felléptek, csak hogy ott lehessenek egy klub vagy egy fesztivál színpadán. Így tudtak a jól eltalált stílusfúzióval – egyszerre több közegben is – közönséget építeni és folyamatosan fejlődni, míg a stúdiómunkával való pepecselést évekig parlagon hagyták.
Kilenc dal, két részletben
A most megjelent Repedés című albumuknak a fentiek fényében két fontos tétje is van. Az egyik az, hogy sikerül-e ezeket az improvizatív, színpadi jelenlétből származó energiákat újfent megzabolázni és legalábbis a Lent szintjét hozó jó dalokba forgatni. Ennek a kérdésnek a része az is, hogy a páros mennyiben képes a korábbi, sok évig érlelt dalstruktúráktól elrugaszkodni és megújulni úgy, hogy közben az első lemezük kiadása után csúcsra pörgették a fellépéseket. (Az előbb említett podcastban arról is vallanak, hogy a megjelenést követő 2022-es évben annyira túlfeszítették a húrt, hogy kiégés közeli állapotba kerültek.)
A másik érdekes kérdés pedig a zenekarműködés normalizálásához köthető. Ugyanis az előbbiekben felvezetett, kívülről kissé kaotikusnak és esetlegesnek látszó alkotói és zenekar-menedzselési metódusnak a 2021-es évet követően igyekeztek véget vetni a tagok: főállású zenészek lettek, elmondásuk szerint rendszeresen és módszeresen ülnek össze dalokat írni, sőt a két lemez között egy EP-t és live session felvételeket is kiadtak. Mindent egybevetve tehát az utóbbi három évben az Analog Balaton láthatóan elkezdett a nagy átlaghoz képest is „normális” zenekarként működni – de vajon ez hogyan csapódik le a lemezen?
Az már a 2022-ben kiadott ízelítőn (Csússz le, Zserbógalopp, Féreg, Pupilla) hallatszott, hogy a maratoni koncertszezonok nem akasztották meg a fogaskerekeket. Az alkotói elfáradás helyett inkább az első lemez sikeréből lendületet vett dalszerzés tűnhetett fel, meg a visszafogott, de magabiztos kísérletezés, az újabb utak keresése a már lefektetett alapokról indulva.
Korábban is bele-belekóstoltak a hiphopra jellemző beatszerkesztésbe, a Csússz le című dalban ezt is kamatoztatták 6363 közreműködésével, első hallásra elég meglepőnek tűnő, pattogós folkízeket is behozva a repertoárjukba. A Zserbógalopp egy feszesebb ritmust diktáló, a Féreg pedig egy légiesebb track lett – nagyjából ki is egyenlítik egymást a kislemezen így, párban –, a Pupilla pedig egy sötétebb tónusú, de az Analog Balatontól már megszokott nihilhimnuszt hoz, szétesésig pörgetett kiállással.
A Repedésen a fenti négyen felül még öt tétel szerepel, az összesen kilenc szerzemény pedig nagyjából negyvenpercnyi játékidőt tesz ki. Az, hogy a zenekar már két évvel ezelőtt közzétette a dalsor felét, bizonyos tekintetben könnyíti, de nehezíti is az albummal kapcsolatos elvárások kezelését.
Könnyíti, hiszen a már korábban hallott négy szám adja a sarokköveket. Viszont a Csússz le korrekten összerakott számai mellé öt nagyon jó húzású dalt kellett felvenni ahhoz, hogy új lemezként, önálló, lezárt egységként működjön az anyag, és ne legyen olyan érzésünk, mintha egy korábbi EP-t csomagoltak volna újra nekünk.
A szétesés pozitív utózöngéi
A nem kívánt déjà vu elkerülése végett logikus lett volna egy újonnan kiadott dallal indítani, a szerzőpáros azonban inkább a Féreggel adta meg a felütést. Ez a szerep pedig jól áll neki, a hallgató friss figyelme az önmarcangoló szövegre koncentrál inkább, ami a jól táncolható zenével ambivalens elegyet alkot. (Ez utóbbi vonás annyira nem is tűnik fel a Csússz le számsorát hallgatva!) Az Igazság utaztató ritmusa aztán megindítja a flow-t, amit az Üres és a Zserbógalopp tovább is visz, hogy aztán a Stimmel monoton lüktetése és mormogó vokálja tegyen pontot a folyamatosságra, lendületességre.
Itt érdemes megjegyezni, hogy az Analog Balaton szövegvilága tematikáját tekintve nem sokat változott – budapesti éjszakák, drogok, bulizás, általános fáradtság, kiégés, megbánás –, ami betudható annak, hogy a sorokért felelős Zsuffa Aba elmondása szerint a Repedés dalai még egy korábbi életszakaszból merítenek.
Költői magasságokba (vagy épp mélységekbe) persze nem bocsátkoznak a számok, ám épp a címadó Repedés világít rá arra, hogy a szétcsúszott állapotok megragadásában Zsuffa Aba sokat fejlődött. Ugyanebben a dalban tűnik ki először igazán az addig az elektronikába simuló gitár hangja is. Nem okoz különösebb hiányérzetet az album többi részén a gitárjáték kiemelés nélkül hagyása. Azonban a Repedést hallgatva érezhetjük meg, hogy több potenciál is van még a gitártémákban, amiket a későbbiekben érdemes lehet markánsabban kidomborítani a hangképből.
A dalsor második felében jön a már említett Csússz le és a Pupilla. Jó időzítés volt ez, mivel a két szám amellett, hogy a lemez végén felráz minket, hangzásbéli változatosságuk jól körvonalazza az Analog Balaton zenei fejlődését is.
A tagok úgy nyilatkoztak a lemez megjelenésekor, hogy ez a szerzemény is egy régi ötletből született. Ehhez képest viszont olyan megoldásokat vonultatnak fel benne, amelyek már egy következő lemezért kiáltanak. És ez akár szó szerint is vehető: Zsuffa Aba a zárlatban úgy engedi ki a hangját, mint talán még soha korábban a stúdióban (koncerteken ebből azért már kapott a közönség ízelítőt többször is).
Vörös Ákos szintikompozíciója és sound designja pedig jól megágyaz ennek a meglepő, elemelkedő zárlatnak. Az már csak hab a tortán, hogy a szöveget tekintve is a végére tartogatták a legerősebb és az előbbiekhez képest a legpozitívabb pillanatokat, amikbe kapaszkodva talán bízhatunk abban is, hogy a kiegyensúlyozottság végre gyökeret vert a zenekar életében.
A Repedés egy klasszikus köztes, szerzői időszakokon átvezető lemeznek mutatkozik, azok közül is egy kivételesen jó darabként tarthatjuk számon. Az első album – meg a lassan tíz év – sikerreceptjétől nem tért el sokban az Analog Balaton, a fellebbentett újdonságok viszont ígéretesek: a dalsor eleje nagyjából ugyanott vette fel a fonalat, ahol a Lent véget ért, a játékidő második felében viszont a duó elég jól hallhatóan kijelölte a következő periódus útvonalát.
Hogy aztán ez a periódus vajon követi-e az iparági sztenderdeket, és két–három éven belül megszületik-e a következő Analog Balaton-lemez, azt nem tudhatjuk. Annyi biztos, hogy ha a Repedést az első nagy dalszerzői korszak lezárásának tekintjük, akkor nem is kívánhatott volna a formáció jobb cezúrát magának.
